Rovaniemi – Ranua – Oulu – szerda
Reggel korábban kelünk, 7-kor ébresztem a csapatot. A mai nap tematikája a Karácsony és a Mikulás… Igen, így a nyár közepén, ugyanis elmegyünk ma a Mikuláshoz, és megnézzük, hogy mit csinál őkelme nyáron a lakhelyén. A távolság nagyjából 220 km, amivel nem is lenne baj, csak a rengeteg traffipax kamera és a sebesség korlátozások tényét is be kell kalkulálni – úgyhogy ezért a korai kelés és indulás.
Pakolunk be azért egy-egy pulcsit és vékonyabb kabátkát is, mert nincs hideg ( reggel 13-14 fok van ), de azért csak feljebb megyünk még északra – meg a kocsiban úgyis elfér. Menet közben felmerül bennünk, hogy el menjünk-e Tornio-ba is, ami a Svéd-Finn határon lévő kis település – de a végén úgy döntünk, hogy ezt most kihagyjuk.
Az út a számunkra már megszokott: szuper minőségű, nem túl forgalmas autópálya majd főút, kétoldalt fenyő és nyírfa erdő, időnként tavacskák, kisebb települések. Nagyon érdekes látni a tundra és tajga növényi változását az út során, ahol a fák kezdenek egyre kisebbek lenni, változik az aljnövényzet, változnak a fenyők tipusai is. Érdekesség kedvéért azért bedobok ide egy képet, hogy mennyire északon vagyunk… 😀
Ez a vidék azonban annyira nem lakott, mint ahogy megszoktuk. Eltelnek félórák, hogy nem látunk házakat, csak mész az autóval a fákkal övezett úton, majd sasolod, hogy el ne üss egy-két kóborló rénszarvast. Lehet hogy mosolyogtok, de ezeken a vidékeke ez az egyik leggyakoribb autós életveszély, mert fásultan vezetsz, közben kicsámborog eléd egy kába rénszarvas, majd megjön a baj. Mi szerencsére ezt megúsztuk – összesen három kósza rénszarvassal találkoztunk, kettő épp az egyik kert veteményését lakmározta, míg a szóló versenyző jóllakottan feküdt a szántásban.
Nos csak odaértünk a Santa Calus Village-be, ahol ősz szakállas barátunk lakik. Az autót ledobjuk – azért ránézek az applikációra, hogy kell-e fizetni, de rendes csóka ez a Miki, mert nem kér pénzt a parkolásért. Ahhoz képest, hogy nyár van és hétköznap, azért a parkolóban áll szép számú autó.
Az első nagyobb épületbe be is megyünk, ahol mértéktelen mennyiségű ajándéktárgyon keresztül visz az út, de Ádám fiamnak újabb fajta gumi kacsa csak nem kerül a kollekcióba, pedig nagyon ígértem Neki, hogy a Mikulásnál biztos lesz. Egész jól veszi a drámát Ádi, úgyhogy mászkálunk még az épületben – amikor is találkozunk a Mikulással. Fotót nem tudtam készíteni – mert sorba kellett volna állni, na meg pénzbe is kerül – így csak megbámuljuk őkelmét, míg a finn kis csávókkal cseverészik, majd haladunk tovább.
A területen tovább haladva találjuk meg a Főnök igazi hivatalát, a Santa Claus Office-t, ahol benn az is ki van írva, hogy már csak 177 nap van a csomagok bontásásig… Az épületben rejtélyes folyosókon és lépcsőn jutunk fel az emeletre, ahol mindenhol már becsomagolva várják sorsukat az ajándék csomagok, amik mennek majd a világ minden sarkába… Az emeleten van egy fogadó terem, ahol már sok kis csóka várja a belépést a valódi, az igazi, az élő Mikulással – de úgy gondoljuk, hogy most ezt kihagyjuk, mert Ádám nem biztos hogy jól reagálná le a személyes kontaktust.
Az épületben még megnézzük a finnek két, istenként kezelt márkáját és termékcsaládját, amiknek itt is van mintaboltja. Az egyik az általunk is nagyon szeretett „Iittala” üzlet, ahol a finnek szuper bögréi, poharai, konyhai használati eszközei lelhetők fel, illetve fizethetők ki nem kevés eurórért. (A mi kedvenc bögréink olyan 15-35 €/db áron futnak, egy-egy tányér 35-40 € fölött mozognak, de szerintem nincs olyan finn család vagy konyha, ahol ne lenne legalább egy „Iittala” tárgy.) A másik nagy becsípődésük a „Marimekko” márka. Ha egy finn család házába elmész, akkor biztos hogy a függöny, a terítő, a háziasszony egyik ruhája „Marimekko” – mert ez neki olyan, mint a vallás.
A Miki hivatalos irodája előtt van egy óriási attrakció, ez pedig az Arctic Cirkle, ami újmagyarra fordítva a sarkkört jelenti. Ezen a vonalon ( 66° 32′ 35” ) fut az északi sarkkör, amin mi mint a lökött turisták pózolunk, át- és vissza lépkedünk, sőt olyat is tudunk, hogy az egyik lábunk a sarkkörön túl, míg a másik attól délre van… Ügye, milyen ügyesek vagyunk? 😀 Na készítünk mi is egy csomó ilyen idétlen fotót, de azért ezeket nem lehet kihagyni. (Ja azt el felejtettem mondani, hogy mindeközben a hangszórókból klasszikus karácsonyi dalok zengenek, ami így nyáron olyan bizarr, hogy azt el sem tudom mondani.)
Sétálunk még egy nagyot a főépület mögötti parkban is, lenne elvileg még egy csomó attrakció (Husky kutya farm rénszarvas simogató, hószánozás, stb) – de mivel nincs sok hó így nyár közepén, 16 fokban, így ezek számunka kimaradnak. Találunk egy csomó érdekes épületet, szállodát, ami kimondottan a téli, északi fény nézésére vannak betájolva és építve – de ezt is majd egyszer télen nézzük meg rendesen.
Autóztunk még egyet a környéken, megnéztük a télen biztosan királyul kinéző Miklulás parkot is, de így, hogy nincs mindenhol hó – szóval így nincs nagy feeling.
Átmegyünk magán a városon (ami Lappföld fővárosa), majd dél felé vesszük az irányt, Ranua felé. Ez az út a 78-as főút, 100-as tempóban lehet rajta legálisan menni és alig van rajta kamera. Szépen haladunk, de majd elalszom vezetés közben, mert megy a tempomat, be van kapcsolva a sávkövető automatika, az út majdnem tök egyenes, sok autó pedig nincs. A fákkal övezett tájat alig törik meg házak, vagyis állandóan az álmossággal küzdök. Egy idő után ki is kapcsolom a sávkövetést, mert így legalább az ébren tart, hogy kormányzok… Nos ezért kell észen lenni a rénszarvasok miatt…
Ranua nem egy nagy település, itt az a nagy trüváj, hogy van itt egy erdőbe és sziklákra épített állatkert – amit a gyerekek szerint is érdemes megnézni. Lerójuk a hálánkat a Zoo pénztárában ( azért azt meg kell jegyezni, hogy a finnek minden helyen papír nélkül elfogadják és tolerálják Ádám sérültségét, és ingyen engedik be mindenhová, Esztit pedig kisérőként fél áron), majd elindulunk e kiépített, fából készült sétány rendszeren. Maga a Zoo kvázi egy szikla dombra épült, a helyi tervezők a boxokat, a kerítéseket egyszerűen ráépítették a hegyre, az erdőbe. Kellemes az idő, de finn szemmel tök meleg van ( kb 20 C) – így az állatok is a hűvösebb, árnyékos helyeket keresik ebben a hatalmas kánikulában. Először olyan kis családiasnak, picinek tűnik a vadaspark, de ráébredünk, hogy nem is olyan kicsi – biztos elmászkáltunk vagy két órát itt.
Visszaérve már olyan éhesek vagyunk, hogy menet közben már azt néztem a rénszarvas kerítésénél, hogy milyen szép izmos combja van a tehénnek… (Na jó, ez nem igaz, csak szívatlak Benneteket…)
Nos a főépületben rendelünk egy-egy hamburgert, amit a helyi arcok „hampurilainen” néven hívnak. Most jöttünk rá, hogy eddig miért éreztük furán magunkat. Jártunk már Jyväskylä-ben, Helsinkiben és több „déli” városban is, ahol minden ki van írva angolul is, itt azonban „északon” szinte minden csak finnül van kiírva – így elég nagy lutri, hogy mit is fogunk enni. (Azt egyébként eddig is tudtuk, hogy a hampurilainen valójában hamburgert takar, de itt is volt valami variáció a kiírásban, de túl tettük rajta magunkat.)
Hazafelé még félúton meg kellett állnunk egy kisvárosban egy spéci üzletben, ahol szinte csak rénszarvas húsokat és egyéb alkatrészeket lehet venni. Ezt azért írtam így, mert az üzlet egyik fele kutyáknak árul szárított csontokat meg miegymást, ami elég bizarr úgy, hogy fél méterre tőle már emberi fogyasztásra alkalmas hűtőládák sorakoznak. ( Nézegettem egy rénszarvas konzervet, amin láttam egy kutya fejecskét, majd rájöttem, hogy ez lehet, hogy nem is nekem való konzerv… ) Nos vettünk három zacsi rénszarvas téppet husit, amiből ma este (csütörtök) fog nekünk Vik valami helyi ételt kreálni.
Este nyolc van, mire megérkezünk a házhoz. Vik és Fru próbálja a házat visszaépíteni az előző napok terhelése után, majd azt javasoljuk, hogy ne is csináljunk semmit – de Ők csak ragaszkodnak hozzá, hogy vonuljunk ki a grill házba, süssünk ott kolbászkákat. Lehet erre nemet mondani?
A grillház a mi házunktól kb 30 lépésre van, közvetlenül a tó partján. Ezt az épületet a lakópark összes lakója használhatja kénye-kedve szerint – egy feladat van, hogy rendben hagyd ott. Mi is kipakoljuk a cuccokat, Viktor begyújtja a tüzet – én mosolygok, hogy majd jól befüstöljük magunkat, de nem, mert olyan a kémény és a huzat, mint ahogy a nagykönyvban van megírva. A nagy, üveges tolóajtókat behúzva hagyjuk két dolog miatt: azért hogy Tipli ne szökjön el, na meg azért is, hogy a szúnyogok ne egyenek meg bennünket.
Ha már a szúnyog kérdés felmerült, akkor ezt kivesézem. Esztinek és nekem is újdonság volt, hogy Finnországban komoly probléma a szúnyog helyzet, de ránézve a térképre és tudva azt, ahogy az ezer tó országáról van szó – jogos a válasz, igen, itt baromi sok szúnyog van. Hál’ istennek a finn szúnyogok jól reagálnak a hazai szúnyog kencékre és spray-ekre, de ha fúj a szél, akkor sem jönnek tömegesen, vagyis tudjuk kezelni a szitut. A lényeg azért az, hogy a hajnali és késő délutáni időszakban jobban oda kell figyelni a szúnyogokra, főleg azért is mert a finn tesók olyan természet védők, hogy nem írtják a szúnyogokat…
Szóval a grill házban lazulunk, Vik sütögeti a helyi kolbászkákat meg valami spenótos palacsinta korongokat, a csajok eszegetik a Fruzsi által megpárolt spárgákat, majd 10 körül elindul a csapat szunyókálni. Én még megírom Tiplivel a blogbejegyzést, majd megyek én is a szuszogó csapat mellé.
Ja és most is baromi világos van… 😀
