Svájc – Beckenried, Klewenalp

Utolsó napunk Svájcban. Lenne még egy rakat város, amit meg lehetne nézni, de számunkra sosem az a lényeg, hogy kipipáljunk helyeket – hanem hogy élvezzük a helyszíneket, a látottakat. Mára úgy döntünk, hogy egy kicsit Svájc másik arcával ismerkedünk – a hegyekkel. Persze nagy túrára nem készülünk, mert mi sem vagyunk olyan nagy hegymászók – meg azt is figyelembe kell vennünk, hogy Ádám kevésbé terhelhető, lévén Ő egy értelmi sérült, autista kisfelnőtt.

A terv az, hogy a Luzern mellett lévő tóhoz megyünk, annak is a déli részére, egy kis falucskába – Beckenried-be. Ez a kis település a Nidwalden kantonban fekszik, a tó másik oldala pedig már a Schwyz kanton, a másik parton pedig Gersau városa fekszik.

Nincs túl bonyolítva a terv, egyszerűen megállunk a kikötőben – Ádám imádja nézni a hajókat, kompokat (elvileg bármit, amit mozog és amit motor hajt) – és végig nézzük a komp kikötését, a ki és becsekkolást.

Ahogy ti is látjátok – lenyűgöző a táj, hihetetlen kék a víz, hihetetlen zöldek a környező hegyek – a levegő friss és kristály tiszta.

Kicsit feljebb megyünk a településen, mert a cél a felvonó lenne. Épp szerencsénk van, mert az egyik kabin épp most fog indulni – úgyhogy megvesszük a jegyeket, majd irány a hegy. Ami nagyon érdekes az az, hogy a parkoló full tele van – pedig péntek délelőtt, munkanap van. Szinte csak svájci rendszámú autók parkolnak, ami szemmel láthatóan mutatja, hogy nagyon erős a hazai idegenforgalom.

A kabinban szinte mi vagyunk a legfiatalabbak – olyan, mintha egy nyugdíjas találkozón vagy kiránduláson lennénk, mert itt mindenki 70 és 80 között van. Az összes utazó túra cuccban van, van rajtuk hátizsák, a kezükben túrabot – vagyis ezek a kisnyugdíjasok nem viccelnek ám. A felvonó durván emelkedik, pár perc alatt több mint ezer métert kúszik fel a hegyre (436 m-ről 1593 m-re) – közben persze bámulunk ezerrel. Alattunk egyre szebben rajzolódik ki a tó vonala, a vízen látszanak a hajók és vitorlások – körben pedig a hegyek durván mutatják, hogy hol vagyunk.

A kiszállás után még folytatódik a bambulás, de már nemcsak lefelé, hanem a másik irányba is – ugyanis ott magasodnak még hegyek a maguk 2500 méteres magasságaikkal.

Az állomás mögötti részről rengeteg túraútvonal indul – a felvonóból kilépő kisnyugdíjasok gyorsan szét is rebbenek a szélrózsa minden irányába. Tök irigylésre méltó az, ahogy ezek a kisöregek élik az életüket – nem otthon nézik a tévét, unják halálra magukat, hanem élvezik az időskori életüket.

Mi is nagyot sétálunk, hol kavicsos, hol betonozott úton megyünk, közben mindenhol tehenek, mezőgazdasági munkát végző helyiek és persze a nyugdíjas túrázók jönnek-mennek. A dombtetőkön látszanak a téli sípályák felvonóinak az elemei, mellettünk pedig futnak az elektromos pásztor vezetékek, hogy a kolompoló tehénkék ne mászkáljanak túl messzire.

Kicsit feljebb az egyik dombon áll egy étterem/bár/hütte – amit megjelölünk célnak. Odaérve nehezen, de találunk ülőhelyet a teraszon. Kérünk söröcskét és egyéb innivalókat, majd kiderül, hogy van fondue is, amiből rendelünk is egy két adagosat. Rendes a pincér menyecske, mert elmondja, hogy simán elég lesz négyünknek – és tényleg igaza van. Kapunk darabolt ananászt, kenyérkéket és főtt krumplikat – na meg egy nagy tálnyi olvasztott, fűszeres fondue sajtot. Baromira élvezzük a szitut, alattunk egy csomó tehén bóklászik, eszik, púzik, mi pedig csodálatos tájat látunk, baromi jó ízeket eszegetünk.

Ha már ide feljöttünk, akkor kicsit még tovább megyünk – két hegy közötti nyereghez. Amikor átérünk a nyergen, akkor olyan csoda látványban van részünk, amit sajnos a fotók sem adnak vissza, mert a mélységeket, magasságokat így nem lehet érzékelni. A két pad, ahol megállunk egy kvázi szakadékban végződik – ami alatt legalább 2-300 méteres mélység van… Se korlát, se táblák, vigyázz magadra, ha már ide eljöttél. 🙂 A másik oldalon egy kb 2 ezres hegy, az oldalában egy csomó tehén és egy istálló, ahonnan lehozni a mindennapi megtermelt tejet nem lehet könnyed meló. Szóval ámulunk, bámulunk, élvezkedünk.

Na Ádámot nem akarjuk túlterhelni, úgyhogy elindulunk vissza a felvonóhoz. Visszafelé is tök érdekes az út, közben végig nézzük, hogy egy helyi család (apu, anyu, gyerekek) miként forgatja át a kaszálón lévő szénát a dög melegben – mert a takarmányra télen is szükség lesz.

Lefelé sokkal izgalmasabb a kötélpályás út, mert az egész tó és a völgy a lábunk alatt látszik. Gyönyörű, ez is olyan mint egy terepasztal, csak igaziban. Most is teli vagyunk nyugdíjassal, de most már ők is fáradtabbak.

Amikor leérünk, mégegyszer lemegyünk a tóhoz, kicsit élvezzük a parton lévő látványt, megnézzük a helyi templomot és a kis temetőt – majd szép lassan „hazamegyünk”.

Azt hiszem, ennél szebb elköszönés nem is lehet ettől a gyönyörű országtól, ahol ez alatt a pár nap alatt teljesen fel is töltődtünk látvánnyal, élményekkel. Ezúton köszönjük Zsüdinek és Kézinek, hogy ilyen jó házigazdáink voltak – és igen, megkapjátok a 10/10-es értékelést (ugyanis végig azzal szívtam a vérüket, hogy majd minősítem a „szállodát”) – szóval köszi nektek.

Természetesen másnap reggel még várt ránk egy kétnapos autózás, amit Linzben megszakítottunk egy alvással és egy jó kis vacsival, sörözéssel, ciderezéssel.

Nos ennyi lett volna, remélem Ti is élveztétek – mert mi nagyon. Bízom benne, hogy mihamarabb ismét találkozunk, ha nem utazással, akkor főzéssel, ha nem azzal, akkor pedig egy-egy festmény kapcsán. Sziasztok, szép napot Nektek. 🙂