BUD-HEL-OUL
Szombat délelőtt van, Ouluban (Finnország) vagyunk Viktor fiaméknál – és próbálom felidézni az elmúlt 2-2,5 nap emlékét, ami azért nem könnyű feladat ennyi történés után.
Nos kezdjük ott, hogy miként jutottunk egyáltalán ki Finnországba – mert ismerve az elmúlt 1-1,5 év pandémiás történéseit, ez nem volt könnyű mutatvány. Szóval mi kellő odafigyeléssel, szerencsével megúsztuk ezt a fránya kórt – bár a közvetlen közelünkben azért csattogott ám a ménkű rendesen… Nem lettünk betegek, mindannyian meg is kaptuk a szurijainkat is, ami Ádám fiam esetében azért nem volt egyszerű művelet. ( Akik nem ismerik a konkrét tényeket, azoknak csak annyit, hogy Ádám fiunk egy 30 éves, értelmi sérült/autista fiatal emberke, ami időnként nehezíti a konkrét tervezést, kivitelezést az életünkben. ) Tehát a terveink szerint a nyár elején szerettünk volna repülőre ülni – és kiutazni Finnországba Fruzsihoz és Viktorhoz, azonban annak ellenére, hogy mindenféle „védettségi” kártyánk, igazolásunk volt, a finn kormány és a hatóságok ragaszkodtak a PCR és egyéb tesztelésekhez – ami a mi esetünkben azt jelentette volna, hogy Ádámot a teszt helyszínéről már tovább nem tudtuk volna vinni, mert Ő biztos többet nem ült volna repülőre… Próbálkoztam sok mindennel, írtam a finn nagykövetségnek, hátha valami méltányossági engedményt tudunk kapni – de bármilyen szívhez szólóak voltak a soraim, senkit sem hatott meg. Azt terveztük, hogy talán június 22-én ülünk majd gépre, de sajnos egyre inkább az körvonalazódott, hogy ebből semmi sem lesz. Teltek a napok, hál’ istennek nálunk is javultak az adatok, míg 21-én a finn kormány kinyitotta számunkra ( meg néhány egyéb ország előtt is) a kapukat, vagyis bejelentették, hogy végre normális módon, mindenféle teszt nélkül beutazhatunk az országba. Viktor fiam délelőtt küldte át a szuper hírt, mi villámgyorsan kezdtük átszervezni a melóinkat, másnak már meg is rendeltem a három repcsi jegyet. Sajnos Tomi fiam és Karina barátnője most nem tudott jönni, mert a filmes világban a nyár a főszezon – de remélem utazunk mi még együtt ide a rideg északra. ( Ami egyébként tévhit, de végülis ezért írok most is, hogy láthassuk, mennyire tévhit ez a jelző.)
Nos annyira tudtuk a munkákat átszervezni, hogy ami folyamatban lévő, nagyobb meló volt – azt mindet be tudtuk fejezni, át tudtuk adni a megrendelőknek, újabb munkákat pedig csak későbbre vállaltunk, bízva abban, hogy megvárnak bennünket a megbízók. Csütörtökön még volt egy egész napos meetingem egy újabb projekt keretében Pesten, de mivel este 21.25-kor indult a gép – így ezt is be tudtam vállalni, Eszti és Ádám pedig elvolt Tomi lakásában. Nekem könnyebb helyzetem volt, mert egy klimatizált irodaházban okosodtam, Esztiéknek már nehezebb volt, mert a közel 40 fokos meleget a belvárosi lakásban és környékén kellett eltölteni. Hála istennek Ádám ilyenkor annyira motivált, annyire szeret utazni, hogy simán vettük Vele az akadályokat, kivittük a kocsit a reptéri parkolóba, beült a transzfer buszba, majd klasszul végig csinálta a becsekkolás műveleteit. A reptéri személyzet nagyon jó fej volt – érzékelték, hogy Ádi kicsit/nagyon más, mint egy sima utas, úgyhogy tök simán ment miden. ( Pedig régebben voltak negatív tapasztalataink ezen a téren… )
A reptér nagyon furcsa volt. Eleve esti a gép, tehát eredendően kevesebb az utas is ilyenkor – de e miatt a sz@r covid miatt majdnem kihalt minden, alig van jövő-menő ember, olyan csendes minden. Annyiban jobb a helyzet, hogy mindenki nyugodtabb, ráérősebb – de azért nagyon furi annak, aki korábban látta, hogy milyen egy zsúfolt reptér. Ádi természetesen még kiharcolja, hogy vegyünk Neki két újabb repcsit, amit majd egész úton a kezében foghat, mi még veszünk két üveg piát, mert köztudottan a szesz igencsak drága a finn rokonoknál – majd gépre szállunk. A szokásainkhoz híven Ádám arcáról le sem lehet törölni a mosolyt, annyira szeret utazni, különösen repülni – hogy már ezért is érdemes Vele gépre szállni. Az út mondhatnám hogy rémes, de inkább csak zavaró. A gép törzsétől balra óriási villámlások látszanak, jobbra kisebbek… A gép időnként rázkódik, időnként kisebb süllyedések törik meg a rázkódást – a pilóta folyamatosan jelzi, hogy az öveket hagyjuk bekapcsolva. Ádám nem pánikol, jókat röhög az egészen, Eszti mosolyog Ádám arcán, az én arcom pedig nem annyira vidám. Bakker amikor egy x tonnás repülő hirtelen süllyed y méter, mindezt 10.000 méter magasan – szóval az kaka érzés. (Másnap olvastam a hírekben, hogy Csehországban komoly károkat is okozott ez a fránya nyári vihar… )
0.45-kor landolunk Helsinkiben – ahol egy érdekes élmény vár bennünket. Sajnos nehéz úgy Ouluba jegyet foglalni, hogy ne kelljen a közbülső reptéren 1-2-6 vagy 12 órát várni, ami a mi esetünkben 6,5 órát jelentett. Ilyenkor jön az agyalás. Ha csak ketten lennénk Esztivel, akkor lehet hogy megoldanánk ezt egy reptéri padon is, de Ádámmal már neccesebb a helyzet. Kimenjünk a reptérről egy szállásra? De vissza tudunk-e érni? Nos Viktor megadja a választ nekünk. Van egy szuper finn találmány, egy innovatív ötlet, amit a helsinki reptéren ki is próbálhatunk: ez a GoSleep. Ez egy-egy kis alvó kapszula, ami minden okossággal is rendelkezik – állítható magasság, telefon töltő, stb -, kapsz hozzá steril kispárnát, takarót, majd magadra húzod a tetőt – és már alszol is úgy, hogy nem hagyod el a repteret. 25 € fejenként, ami nem feltétlenül nevezhető olcsónak, de nekünk óriási segítség. Mivel most még covid van, így alapvetően nem nagyon van nyitva a történet, de Viktor intézkedik – és három kapszulára már ki van téve, hogy foglalt a Hegyvári családnak. Ádi kisebb hezitálás után már be is mászik, vigyorog – és szinte rögtön el is alszik. A tetőt nem húzzuk rá, hogy ha felébred, meg ne ijedjen, majd mi is álomra hajtjuk a fejünket. Eszti egész normálisan tud aludni – én pedig nem sokat alszom, de nem azért, mert kényelmetlen lenne, hanem azért, hogy el ne aludjuk az átszállást… Sebaj, időnként sétálok a tök kihalt reptéren, ami olyan bizarr érzés, hogy el sem tudom mondani. Szinte sört is csapolhatnék magamnak egy-egy transzfer étterem pultjában – bár gondolom a kamrákat azért csak figyelgeti valaki. Szóval óriási élmény, bár a gép indulásánál már olyan fáradt vagyok, hogy alig tudok létezni.
Ouluba már egy kisebb, légcsavaros géppel megyünk tovább – ami annyira kicsi gép, hogy a kézi poggyászunk egy része be sem fér a felső tároló rekeszekbe. Az út csoda szép, a táj lenyűgöző, olyan zöld és olyan tiszta a finn táj, hogy ezt elmondani is alig lehet.
Végre landolunk Ouluban, ami igencsak északon van – innen már repcsik nem is mennek tovább északra, vagyis ez egy fontos pontja az országnak. A reptér korszerű, óriási portálokkal néz a városra és a parkolóra, ahol már vár Vik és Fru. Jó Őket végre megszorongatni – a tavalyi évhez hasonlóan csak tudtunk egy fricskát mutatni ennek a rohadék kínai vírusnak, vagyis csak láthatjuk a szeretteinket.
Az autó úton alig vannak kocsik, mert a finnek nagyon készülnek az estére, a Juhannus-ra. Náluk ez nemzeti ünnep, még a nemzeti zászlókat is felvonják ilyenkor. A hosszú és sötét tél lezárása ez a nap Nekik, valahogy talán ezt tudnám mondani – amit a finnek a szabadban töltenek. Esznek, isznak, buliznak, összejönnek barátok, családtagok – élvezik azt, hogy a nap szinte le sem megy, világos van egész éjszaka. Örömtüzeket gyújtanak, hajókban, csónakokban ülnek, vagy vonulnak a sétányokon oda-vissza. És közben isznak. Nem keveset, sokat. Nos ehhez a bulihoz csatlakozunk majd mi is, de előtte felfedezzük Viktorék tóparti házát, ledobjuk a cuccainkat, megszorongatjuk Tiplit, Viktorék labrador kutyusát is. Kivisszük a kertbe a grillt, én megkapom a feladatot, hogy grillezzek ebédet a csapatnak, majd játszunk egy dobálós játékot a kertben, eszünk, iszunk, élvezzük hogy végre együtt lehetünk.
Este 8 körül taxit hívunk, bemegyünk a belvárosba, ahol majd találkozunk Viktorék haverjaival is. A kikötőben eszünk egy tálka muikku-t és kéksajtos lazacot, amit már tavaly Helsinkiben is megszerettünk – majd lemegyünk a vízpartra, ahol a sétányos hömpölyög a tömeg. Mindenki vonul, isznak ezerrel a helyiek – meg mi is – élvezzük, hogy még 11-kor is fenn van a nap, bár a helyi srácok azt mondják, hogy máskor még felhő sincs, ami még nagyobb élményt nyújt. Összeismerkedünk Jessica-val, Aksu-val és Matti-val, akikről már eddig is sokat hallottunk – de végre személyesen is találkozhatunk. Matti külön ragaszkodott, hogy tegyek fel róla képet, miután megtudta, hogy van egy blogom – úgyhogy íme:
Nem ragozom tovább, tök furcsa érzés éjfél körül megnézni a naplementét, majd hajnali kettő után megnézni a napfelkeltét – miközben egész este világos van…
Most befejezem, mert megyünk a tengerpartra strandolni… Hogy befagy-e a ….. , azt még nem tudom, de sejtem. 😀
