Bologna – egy szubjektív élménybeszámoló I.
Miért is szubjektív? Hát azért, mert egy kicsit most más szemmel, más érzéssel utaztunk, ugyanis most szinte mindent alárendeltünk annak, hogy Ádám fiunk ismét repülhessen, mit szeretne majd látni, mihez lesz Neki kedve ez alatt a három nap alatt. Aki nem ismer bennünket, annak azért annyit el szeretnék mesélni, hogy Ádám immár harminc éves, közép súlyos értelmi sérültként látta meg a napvilágot, kissé autisztikus fiatalember, aki igazándiból nem tud beszélni – bár van egy speciális “szókincse”, sajátos nyelvezetet és kommunikációt alakított ki magának és a környezetének. Aki nyitott rá, avval rövid időn belül ki tud alakítani egy baráti viszonyt, Ő egy nagyon nyílt szívű, hyper érzékeny és barátságos emberke. Gyakorlatilag egy harminc éves testben egy hat-nyolc éves gyermek lakik, aki iszonyú sok szeretet ad a reá figyelőknek, de aki azért tud ám meglepetéseket is okozni, pláne ha épp utaztok.
Persze mi már rutinos utazók vagyunk, Vele és a másik két tesójával már bejártuk Európa jó pár országát, majd egyszer próbaképpen repülőre is ültünk a kis srácainkkal – amikor is Tunéziába mentünk nyaralni. Azóta Ádám él-hal a repülésért, ha meghallja, hogy arról diskurálunk Esztivel, hogy repülünk-e valahova, akkor Őkelme fülel, majd rákérdez: “Á hova?”
Most is így jártunk, ugyanis épp egy pénteki napon benn voltunk az irodánkban, ahova mostanság Őkelme is be szokott jönni “dolgozni”. Mi ütögettünk a klaviatúrákat, dolgoztunk, Ő is molyolgatott az íróasztal mellett, nekem pedig jött egy levél a fiókomba, hogy a Ryanair éjfélig kínál egy csomó kedvező ajánlatot egy rakat európai desztinációba. Nem igazán rajongok ezekért a fapados cégekért, de azért van az a pénz, amiért korpásodik az ember haja – vagyis csak rápillantottam az árakra. Nem ragozom, de kb fél órán belül már a naptárt kezdtük Esztivel forgatni, hogy mikor tudunk vagy három napot ellopni majd a melóból – közben pedig első szülöttünk kagylózott ezerrel az íróasztal mellől. “Á hova?” – hangzott ismét, talán aznap sok századszor.
A sok kedvező ajánlatot mérlegelve Bologna-ra esett a választásunk, ahol már elvileg egyszer jártunk – de valójában nem. Még nagyon kicsik voltak a srácaink, amikor is egy autós túrán jártunk az észak-olasz régióban, amikor is a francia gyártmányú autónk lerobbant Bologna külső kerületében. Egy nagyobb körforgalomból kijövet találtam egy klasszikus olaszos, Fiat műhelyt, ahol természetesen csak Fiatok álltak az udvaron. A csóka egy szót sem beszélt angolul, látta a csóró kis Renault autónkat és a benne izzadó bambinókat, majd alkatrész hiányában igazi buher megoldással megszerelte az autónkat, amivel simán haza tudtunk jönni Magyarországra – ja és még pénzt sem akart elfogadni, amiről azért csak lebeszéltem annak idején… 🙂
Szóval volt egy nagyon pozitív élményünk a településsel és az itt élőkkel kapcsolatban, sok szépet is hallottunk az idők során Bologna-ról – de a fejenkénti 11.000 Ft-os repcsi jegy is sokat nyomott a latba a regisztráció során… vagyis ismét utazásra adtuk a fejünket (idén már nem először, de nem is utoljára !!!)
A hétvégéhez érve nekiálltam szállást foglalni, böngésztem az Airbnb és a Booking oldalakon is, majd az utóbbi kínálatban találtam egy full belvárosi, két szobás, szépen felújított apartmant – mert sajnos három felnőtt embernek szállodai szobát nem igazán lehet találni, lévén két ágyasak, max pótágyazhatók a hotel szobák mindenhol. Mindegy, szállás és repjegy pipa, oltási meg egyéb papírok megvannak, biztosítás szintén rendben van – most már csak a munkákat kell időben leadni vagy kicsit átcsoportosítani. (Na azért az egy külön posztot megérne, hogy miként tudsz ma egy autistának pl oltást beadatni, ügyfélkapu hiányában covid igazolást beszerezni, de nem húzom az időt).
A gép furcsa időpontban indul ( vasárnap 22.40 ), de hát ennyi pénzért mást nem is vár az ember. A szállásadóval azért még kell egy kicsit levelezni, hogy éjszaka, hajnal egy órakor legyen ott az apartmannál, de persze van az a pénz … ez is megoldódik. Szombaton mi még bemegyünk dolgozni, kiszórunk szinte minden függőben levő melót, majd vasárnap csak csomagolgatunk, hangolódunk az esti útra.
Ádám már nagyon zizi, pörög folyamatosan, készíti elő az autóit, a repülőit, a különleges gumikacsáit, egyre nagyobb mennyiségű játéktól dagad már az utazós táskája, illetve inkább szatyra. Az egyik kerékpáros túrán kaptunk egy tök gagyi, olyan bevásárló szatyor szerű készséget, amire Ádi rácsapott, mi most pedig próbáltuk egy sima hátizsákra rábeszélni – tök sikertelenül, … már látom is magam, hogy milyen hülyén fogok ezzel a szatyorral kinézni a reptéren, de nincs vétó…
A nap során még megnézünk egy Bud Spencer filmet is, csak hogy nehogy rossz legyen a főnök hangulata, de minden jól alakul. Már csak egy fél óra kell a tervezett induláshoz, amikor beüt a krach. Ádám kitalál valamit a repülőivel vagy az autóival, amivel ilyenkor az a baj, hogy bele tud pörögni, és ilyenkor nagyon nehéz vissza rántani a földre (most ez éppen 45 perc feszkó volt). Hát Ő már csak ilyen, kvázi autista. Ilyenkor Őt nem érdekli az idő vagy annak a múlása, nem nézi azt, hogy esetleg elkésünk valahonnan – de mi már ezekre a szitukra próbálunk felkészülni, ami most is átsegített ezen a krízisen. Ilyenkor vannak dolgok, amiket nem szabad csinálni: nincs sürgetés, nincs hangos szó, nincs veszekedés – inkább a humor és a türelem szül csodát, majd az autóban már úgy ül, mintha semmi sem történt volna.
Szerencsére időben ott vagyunk a terminálon, autó letesz a parkolóban, majd végig gurítjuk a nagy bőröndöt a check-in pultig – Ádám pedig elemében van. Jön egy érdekes hely, a biztonsági ellenőrzési rész, amivel már voltak megmosolyogtató helyzeteink. Most sem lesz jobb, az egyik security-s hölgy ügyesen kiszúrja, hogy Ádi kicsit furcsán viselkedik – de próbálok neki segíteni, mármint azzal, hogy szólok, hogy értelmi sérült a fiú, de Ő profi, majd Ő megmutatja. Ádámot beállítja az átvizsgáló masinába, ahol terpeszben, egyenes derékkal, felemelt fejjel, félig felemelt kézzel kellene állni. Na az én hercegemnek ez persze nem sikerül, aranyosan bénázik, forgatja a fejét, vagy a keze, vagy a lába, vagy valami nem stimmel. A csaj már izzad, feltorlódott a sor – de azért még egy csókával meg is motoztatja a bősz terroristát. Ádám nagyokat kacag, volt olyan alkalom (szintén a pesti reptéren), ahol mindkettőnket megmotoztak, cipőt, zoknit leszedettek velünk, miközben a rothadó nyugaton ilyenkor külön folyosókon szoktak bennünket átengedni… de hát Magyarország, én így szeretlek. 🙂
Végre benn vagyunk a transiton belül, ilyenkor még vennünk kell 2 újabb műanyag repülőt (10 €/db) – nálunk e nélkül nincs is repülőút. Az iPad-en bedobok egy rajzfilmet a nagyra nőtt kis gyerekünknek, majd lassan elérkezik a tényleges repülés. A Ryanair legalább olyan figyelmes a sérültekkel, mint a magyar security-s csapat – mindannak ellenére, hogy bepipáltuk a speciális, különleges eljárást, Ők annyira figyelmesek, hogy egy zárt karámban állhatunk a többi utassal, ugyanis nincs annyi ülőhely, mint amennyi utas a repülőre szállna… Értem én, fapad meg minden, de ettől még számolni vagy kicsit odafigyelni lehetne.
Végre fenn vagyunk a gépen, Ádám arcáról le sem lehetne törölni a vigyort, még így is, hogy sötét van kinn. Budapest gyönyörű arcát mutatja, látjuk a kivilágított Groupama arénát (legalább az adózott forintocskáimat látom, hogy mire költöttem), lüktet alattunk a főváros, a gyermek pedig élvezi a gép minden rezdülését.
Másfél óra repülés után Bologna is megmutatja az éjszakai fényeit, majd kis buszozás és nyomorgás után (így a COVID alatt) átvesszük a bőröndöt, taxit fogunk – és a tök korrekt ár kifizetés után az apartman ajtajában várjuk a házigazdákat. Fiatal olasz csóka, kiváló angolsággal, elmond gyorsan mindent, adminisztrálunk, majd Ő el, mi pedig bezuhanunk az ágyikónkba. Végre itt vagyunk, holnap indul egy hosszított hétvége – így hétfőtől szerdáig. 🙂
Ha érdekel a folytatás, akkor holnap ismét várunk… 🙂
