Dél-Olaszország I.- Bari, Altamura, Matera

Hétfő reggel van, Dél-Olaszországban ébredezünk egy csodaszép helyen, Salento-ban, Puglia tartományban. Két fantasztikus napon vagyunk túl, ezekről fogok most mesélni.

Szombat hajnalban csörög a telcsi, megfőzöm Eszterem első reggeli kávéját, majd elkezdődik a szokásos utazás előtti készülődés. A csomagok kvázi már kész vannak, előző este mindent bepakoltunk – de sok cuccra amúgy sem lesz szükség, mert azért elég délre repülünk. A terv az, hogy hat napot fogunk az olasz csizma déli sarkánál tölteni Arcsi barátomékkal.

Peti barátom már eléggé ismerős ezen a környéken, Ő autóval bebarangolta a tartomány jó pár városát, rengeteg borászatba ellátogatott, felfedezett egy csomó klassz helyet, éttermet, kávézót. Most alapvetően Ő a program szervező, de azért életem párja közepesen meg is trollkodta az eredeti tervet, mert Eszter át is szervezett egy- két programpontot, helyszínt. De hát miről is szólna 38 év barátság, ha nem arról, hogy elviseljük egymás hülyeségét – ez a mi haverságunkba bőven belefér.

Hét órakor utazásra készen nyitnám a házunk ajtaját, vinném ki a gurulós bőröndöket – ha nyílna a bejárati ajtónk. A főbejárat zárja úgy döntött, a legjobb ötlet az, ha éppen ma megy tönkre, ott állok, és üveges tekintettel próbálom a kulccsal kinyitni a zárat, ami persze baromira nem csinál semmit. A jó hír az, hogy ki tudnék mászni a konyha ablakon – megpróbálni kívülről kinyitni ezt a hülye zárat – de ehhez két létrára lesz szükség, mert a konyhai ablakunk eléggé spéci, vagyis van rajta egy alsó bukó rész is. Úgyhogy ahelyett, hogy pakolnék a kocsiba, felmegyek a padlásra, hozok két létrát, leszedjük a konyhai karnist, majd nagy nehezen kimászok az ablakon. Á, nem nézünk ki nagyon hülyén… ja de.

A lényeg a lényeg, szerencsére kívülről sikerül kinyitnom ezt a fránya zárat, az öregem meg majd szerelgethet a hétvégén, hogy legyen egy normális bejárati ajtónk.

Ami bénán indul, az a reményeink szerint jól fog folytatódni, úgyhogy suhanunk a reptérre a szakadó esőben. Peti barátomékkal szinte egy időben érkezünk a parkolóhoz, majd becsekkolás, sima repülés Bari végcéllal. A két programgazda úgy döntött, hogy nem tökölünk sokat Bariban, lévén inkább egy nagy, ipari város – felvesszük a bérelt autónkat, majd suhanunk is egyből délre, mert úgyis ezer a látnivaló.

Az első esti szállást én foglaltam, ami Matera belvárosában lesz, de előtte megállunk egy kisvárosban, Altamurában, mert Arcsi azt mondja, érdemes megnézni. Begurulunk a belvárosba, ahol mindehol kordon fogad bennünket – próbálunk parkolót találni, de így nehéz lesz, hogy le van zárva egy csomó utca. Az tuti, hogy valami fesztiválra készülnek a helyiek, de csak megugorjuk a feladatot, sikerül leparkolni. Séta közben már feltűnik, hogy egy csomóan középkori cuccban jönnek-mennek, majd kiderül, hogy ez nem meglepő – a történelmi városmagban mindenki be van öltözve, aki helyi. Egy kis sikátorban egy középkori standnál iszunk is egy pohár primitivo-t, eszünk helyi mini fánkokat, kolbászkákat – közben pedig kontaktálunk a pultban lévő fiatalokkal. Baromi jó a hely, a környezet, jó fejek a srácok, de sétálunk tovább, mert Peti egy különleges pékséget akar megmutatni.

A sikátorokban, a közben lévő terecskéken mindenhol középkori pultok fogadnak bennünket, minden helyi be van öltözve, minden kis utca saját középkori zászlókkal van feldíszítve – szóval a helyiek ezt nagyon komolyra veszik. Iszonyú flash élmény, mert baktatsz ezek között az ódon, 6-800 éves falak és utcák között, közben az altamurai idősek, fiatalok és középkorúak együtt csinálnak magukból jó értelembe véve bohócot, ahelyett, hogy azt mondanák, hogy ez ciki… Ismét lenne mit tanulnunk, azt hiszem.

Odaérünk a pékséghez, a kis terecskén annyi ember nyüzsög, kiabál, jön-megy, hogy befogni is alig tudjuk – de a vigyort alig lehet letörölni az arcunkról. Reggel még szakadó esőben autóztunk, most pedig ebédidőben sorban állunk egy olyan pékség előtt ami 1423 óta működik. Igen, jól olvastátok, 600 éve !!! Na ezért kell utazni barátaim és nem elhinni azt a sok baromságot, amit a politikusaink szajkóznak a médiában, mert ezt csak akkor fogod elhinni, ha Te is látod. A szegénynek hitt dél-olasz kisvárosban jelenleg alig van turista, mert kora ősz van, de ezek az emberek annyira élvezik az életet, hogy azt mi csak sasoljuk. Mindenki vásárolja a szuper sült pitéket, a kovászos, évszázados recept alapján készült kenyereket – és élvezi a városát, a közösséget, a népes családját. Van mit tanulni, tőlük…

Az egyik üres pulton befaljuk a megvásárolt finomságot, a kezünkön csorog az aranybarna oliva olaj, de kit érdekel – kimegyünk a főtérre, majd bámuljuk a hömpölygő , színes tömeget, időnként középkori dobos csapatok, zászlós sokadalmak törik meg az egyébként sem csendes utcákat – mi pedig csak élvezkedünk. Maradnánk még, de Olaszország már csak olyan, hogy menni kell a következő helyre, mert ott is lesz ezer látnivaló.

Gurulunk tovább, elhagyjuk Puglia tartományt, a cél a Basilicata régió legkülönlegesebb városa, Matera. Volt olyan hely, ahol azt írták/mondták, hogy ez a világ harmadik legrégebbi lakott települése, de ez azért kérdéses – az azonban biztos, hogy már az őskorban is laktak itt emberek spéci barlanglakásokban. Mi azért egy normális apartmant béreltünk ki a történelmi belváros szélén, ledobtuk a kocsit, majd lesétáltunk vagy 300 métert és megérkeztünk a csodába. Fölösleges ragozni, ezt igaziból látni kell, talán a fényképek egy kicsit szemléltetik azt, amit nem igen lehet. Házak egymás alatt és felett, alattuk barlangok, pincék, barlanglakások, közöttük rengeteg lépcső, sikátor, utcácska. Egy csoda.

Először lemegyünk a város ősrégi ciszternájába, ahol több millió köbméter vizet tároltak és ami életet adott a városnak. Most így ez egy nagyon klassz élmény a fém lépcsőivel, a színes fényekkel, a nagy-nagy csenddel.

Ezt követi a tényleges városnézés, a Sassi di Matera bejárása. 1993 óta ez a terület az Unesco világörökségének a része, az ötvenes években azonban konkrétan nyomornegyed volt. Manapság rengeteg apartman, szálloda, kisebb-nagyobb üzlet és étterem található itt, vagyis van mit nézni. Mi Eszterrel már értékeltünk, értékbecsültünk Noszvajon ilyen jellegű barlanglakásokat, na meg Egerben is sok-sok tufa pince van – de így hasznosítva, berendezve látni ezeket a kőbe vájt építményeket, nos azért ez nem semmi.

Persze Olaszország számunkra nem működhet prosecco nélkül, iszunk is egy butelkával, majd folytatjuk az élmények keresését., miközben szépen ránk is esteledik.

A város olyan szinten pörög így szombaton este, hogy mi csak nézünk. Klasszikus turista már alig van, az a tömeg, ami itt hömpölyög, az szerintünk full helyi – de ezek a taljánok annyira élvezik és szeretik a városaikat, hogy azt szinte csak irigyelni lehet.

Az apartmanhoz érkezve még bevásárolunk sonkából, sajtból, helyi vörösborokból, majd egy laza kis vacsorát rittyentünk magunknak a lefekvés előtt.