Nos sajnos ez az egy hét is gyorsan eltelt. Rengeteg helyen jártunk, nagyon sok mindent sikerült megnézni, de természetesen sok hely maradt a következő látogatásunkra is, amit majd megnézhetünk. Élveztük a párizsi lét szinte minden percét, ittunk bort és pezsgőt a Szajna partján a sok ezer fiatallal, ettünk csigát, békát, kagylót, fondue-t, ittunk cidert – bár az általunk készített finomabb -, ettünk créme brulle-t, rengeteg sajtot, metróztunk, Lime-oztunk és sétáltunk vagy 70 kilométert. Nagyon-nagyon jól éreztük magunkat, és bízom benne, hogy nem fog ismét harminc év eltelni a következő párizsi látogatásunkig. Nagyon inspiráló és jó érzés látni azt, hogy ilyen sokan elkísértetek bennünket ezen az úton – az előbb néztem rá a statisztikákra, és már közel 6.000 oldalletöltésnél járunk a hét nap alatt…
Nos tegnap már nagyon fáradt voltam, így csak most teszem fel az esti, fondue vacsoránk néhány képét, de azért írok is két-három sort róla. Kétféle fondue-t rendeltünk, Eszter gombás, sajtos verziót, én pedig – láss csodát – háromféle húsosat. Kértünk ismét egy fél liter ház borát – természetesen száraz, vörös -, és már a borral együtt kaptunk is egy nagy vegyes saláta tálat. Az asztalon két melegítő alkalmatosság is állt, az egyikre sercegő forró olajat hoztak egy fondue edényben, a másikra került a felolvasztott, gombás sajt. A főnök úr megmutatta, hogy a fondue villa segítségével miként sütögessük meg a húsokat, majd forgassuk meg az olvadt sajtban. Eszter kis bagett darabokat forgathatott meg a sajtban, de természetesen minden mindennel keveredett. A háromféle húsból – csirke, sertés és marha – az utóbbi volt a legfinomabb, de bizton állíthatom, hogy ez a vacsora méltó befejezése volt a párizsi utunknak.
Ma reggel Esztike lepett meg reggelivel, ma Ő ment le a pékségbe. Nem igazán siettünk, mert a hotelt csak 12 után kellett elhagyni, a gép pedig csak délután fél ötkor indult. Az az igazság, hogy sokszor repültünk már haza hajnalban, és ha lehet, akkor a hajnali felkelést, azt a parát, azt a rohanást kihagyjuk. (Milánóban például olyan korán kellett indulni, hogy még nem volt tömegközlekedés, így taxiztunk, ami persze anyagilag húzósabb is)
Szóval délben lelifteztünk, kicsekkoltunk, és a két kis bőröndünkkel elindultunk egy kis sétára a belvárosba. (Igazándiból ott is hagyhattuk volna, de így sokkal egyszerűbb volt.) Elköszöntünk az öreg Notre Dame-tól, de nem csak mi, nagyon sokan eljönnek, elzarándokolnak ide, megnézik és fotózzák őkelmét. Volt egy megható és érzelmes része is az ittlétünknek, ugyanis egy holland mentőautóval hoztak egy láthatóan végstádiumban lévő beteget egy hordággyal, aki ezek szerint szerette volna még látni ezt az épületet, a várost. Szép és nemes dolog, hogy a jóléti államokban erre is van aki odafigyel, aki egy ilyen utazást is lebonyolít.
Sétálgattunk tovább, megnéztünk még egy pár épületet, például az igazságügyi palotát, a városházat, majd a Pompidou központ közelében, egy kis terecskén Eszterem meglepett egy jéghideg korsó sörrel – mert ezek szerint csak megérdemlem.
Érdekes, hogy az első napon is itt sétálgattunk, erre most tök random ide tértünk vissza. Javasoltam a drágámnak, hogy együnk valami könnyed kis ebédet, mert este tíz lesz, mire Egerbe érünk – erre belebotlottam egy pho leveses, vietnami helybe ezen a terecskén. Nem egy klasszikus párizsi kaja, de úgy gondoltam, hogy meg kell néznem, hogy Ők vagy én csinálom jobban ezt a levest. Nem arcoskodni akarok, de a leves íze, állaga, fűszerezettsége ugyanolyan volt mint az enyém, a többi sallang pedig már csak hozzá tudott tenni az élményhez. Ők egyébként pacal csíkokat is főztek a marhahús csíkok mellé, sőt 4 vagy 5 húsgolyó is volt még a sok tészta mellett a tányérban, ami olyan mennyiségű kaját eredményezett, hogy a végén én még hagytam is meg belőle. Életem párja valami vega, zöldség tekercsekkel örvendeztette meg magát, amihez pirított mogyorótól elkezdve valamiféle csírákon át minden volt a tányéron – és mindezekhez öntetek, chili és miegymás is volt. Ezen a helyen sikerült elköltenünk az utolsó papírpénzeinket is, majd felszálltunk a RER-re, és két megálló (na meg 30 perc) után már ott is voltunk a reptéren.
Szóval drágáim. Mindenkitől elnézést kérek, ha sok hibát ejtettem, de tableten, szállodai szobában – vagy mint most, repülőn – útibeszámolót írni nem könnyű feladat. Köszönöm Viktor fiamnak, hogy a fényképek átkonvertálásában a távolból segített, mert sajna ez sem akart az androidon annyira működni. Nektek köszönöm, hogy olvastatok – remélem lesz még olyan utazási élményünk, amit majd megoszthatok veletek.
ui: Még egy gondolat a végére. Viktor fiam kérdezte a repülőtéren, hogy mi a végső konklúzió a franciákról, Párizsról – és hogy mit látunk változásként a 30 év távlatából. Nos röviden megválaszoltam, de azóta is erről beszélgetünk Esztivel – és a következőt gondoljuk.
Az első párizsi utunk után voltunk egyszer síelni Franciaországban, majd egy spanyol körút kapcsán kétszer is érintettünk az ország déli részét – vagyis volt némi tapasztalatunk a franciákról – és őszintén ez nem volt pozitív. Ehhez képest most óriási pozitív változást tapasztaltunk, teljesen megváltozott a véleményünk. Én még soha sem voltam ennyit monsieur, Esztit mindenhol madame-nak szólították, de összességében azt éreztük, hogy tisztelettel beszélnek velünk. Persze ha angolul kérdeztük őket, akkor többnyire franciául válaszoltak, de mindenhol a segítőkészséget tapasztaltuk, nem jöttek elő a régi sztereotípiák. Vidámak, humorosak, kedvesek voltak nem csak velünk, hanem egymással is.
Sehol nem várnak el és nem is fogadnak el borravalót, finoman jelzik, hogy ami a számlán van, azt kell kifizetni. A fiatalok szinte mindenhol piknikeznek, piálgatnak – de sehol sem a berúgásról, a részegségről szólt a dolog, hanem fontosabb volt az együttlét, a dumálgatás. Ja és amikor befejezték a pikniket, akkor mindenki összeszedi az üvegeket és a szemetet, majd rendben hagyja el a terepet.
A közbiztonságról itthon sokszor hallunk rémtörténeteket, na most ebből mi szinte semmit sem tapasztaltunk. Egy zsebtolvaj elkapását láttam a Sacre Coeur közvetlen közelében, ahol egy – feltehetően román – csávót kaptak el a helyi sünök – és amit meg is tapsolt a sok turista. Két helyen láttunk szintén román „itt a piros, hol a piros” átverős mutatványt játszani a turistáknak, de csak én vagy három civil zsarut láttam, aki figyelte már őket.
Este nagyon jókat sétáltunk a belvárosban, persze én is tudom, hogy a külvárosokban ezt már nem tehetném meg, de ez azt hiszem ugyanúgy érvényes Budapestre, New Yorkra de akár Moszkvára is…
Tehát az a Párizs, amit mi láttunk, az egy nagyon multikulti, színes és kulturált világváros, ahol – hasonlóan az USA-hoz – rengeteg népcsoport él együtt, és ahol az ember nagyon jól tud élni, ha akar. Egy biztos, hogy Viktor és Tamás fiaink is pár hónapja kinn voltak Párizsban – és azóta is visszavágynak, mi pedig most úgy értünk haza, hogy szívesen visszamennénk.