Oulu – Koiteli – Oulu – kedd

Ismét egy izgalmas nap elé nézünk, de mielőtt elindulnánk, előtte reggel ismét Tiplivel indul a nap. Most alapvetően nem én viszem el sétálni őkelmét, hanem Viktor – és nem is elsősorban a sétán van a hangsúly, hanem inkább a kutyafuttatón. Azon a környéken, ahol eddig mi is sétáltunk a kutyával, ott van a környék kutyafuttatója – ami a mai reggeli program lesz Tipli számára.

Tudom, hogy unalmasan hangzik, de sajna megint azt kell leírnom – hogy lenne mit tanulnunk odahaza, van még fejlődési lehetőség számunkra. Nos a kutyafuttatóhoz érve eleve az tűnik fel, hogy egyből kettő is van egymás mellett – az egyik a kisebb testű, a másik a nagyobb testű kutyák számára lett kialakítva. Gyakorlatilag mindkettő szinte ugyanolyan felépítésű, de a gondos tervezők tényleg igyekeztek mindenre odafigyelni – így egy kisebb testű vagy kölyök kutya nem feltétlenül kerül a több mint 30 kilós, esetleg durvább kutyák közlébe.

A terület egy gyönyörű erdős rész közepén van, a gazdik és a kutyák nem égnek szénné a tűző napon, de ha szemerkél az eső, akkor is védettebbek a kerítésen belül lévők. A kerítés olyan erős, hogy akár egy oroszlánt is benn tudna tartani, nemhogy a kutyákat. A kerítésen belül vannak padok, itatós edények fémből és mindenféle lapátok – amit senkinek sem jut eszébe ellopni. Természetesen az egész terület közvilágítással rendelkezik, a két futtató előtt méretes szemetes van – vagyis minden adott arra, hogy a kutya és a gazdija klasszul el tudja tölteni az időt, vagy barátkozzon a szintén ide járókkal.

Mire visszaérünk, addigra Ádi is fenn van, így együtt reggelizik a csapat egy része ( Fufa már a korházban “robotol”). A mai program: Eszti és én bicajozni megyünk, Vik itthon dolgozik, Ádám pedig Viktorral lazul, tévézget. Mi először azt tervezzük, hogy random elindulunk a város irányába – aztán majd meglátjuk, hogy merre lesz a menet, de Viktor egy ötlettel áll elő. Vagy 20 km-re van egy klassz, romantikus hely, ahova egyébként is el akartak vinni bennünket – vagyis miért nem tekerünk ki oda? Mi ugrunk is a felvetésre, beöltözünk bicajos ruhába – és már indulunk is. Annyi a para, hogy délután 4-re haza kellene érkezni, mert Aksu és Jessica jön vendégségbe, akiknek “magyar estet” fogunk tartani, vagyis főzünk nekik egy kis gulyást majd utána sztrapacskát.

A telefonos applikációba beütöm a célt, egy darabig kommunikál a telcsi és a karórám – de aztán elengedjük a dolgot – időnként inkább megállunk és ránézünk az online térképre, hogy merre kell menni. No nem azért kell folyamatosan lecsekkolni a hollétünket, mert idióták lennénk, hanem azért, mert annyi út, annyi elágazás, annyi kereszteződés van, hogy erre szükség van. Egy idő után látjuk, hogy a 4-es (kerékpár) főúton kell tekerni, szinte párhuzamosan egy szélesebb autó úttal – ami minőségében abszolút kiváló. Kisebb-nagyobb emelkedők, lejtők azért vannak, de összességében sík a terep, a bicaj út kellően széles, a környék érdekes és változatos.

Az ilyen típusú kerékpározással az a jó, hogy az adott település vagy környék olyan arcát is meglátod, megismered, amit egyébként nem tudtál volna. Mi Már tekertünk így Salzburgban, Helsinkiben is, de a magyar városokat vagy tavakat is egész más odalukról ismertük meg a bicaj kapcsán. Most is ez történt – egy csomó lakótelepen, kertvárosi és peremvárosi részen mentünk át, ahol egy kicsit beleláttunk, hogy miként élnek valójában a helyiek.

A céltól már csak 5-6 kilométerre voltunk, amikor az online térkép két útvonalat is feldobott. Mi a rövidebbikre szavaztunk, ami egy idő után apró kavicsos talajúvá vált – és bevitt az erdőbe bennünket. Eddig sem volt nagy tömeg az utakon – lévén hétköznap délelőtt volt – de innentől csak egy krossz motorossal és visszafelé egy másik bicajossal találkoztunk. Nagyon érdekes tekerés volt, csend, béke, tiszta levegő volt végig – időnként egy-egy tavacskát is láttunk, de közben volt néhány fancybb házikó is az út mellett. Több, kisebb leágazás mellett is elmentünk, ezek valószínű egy-egy mökki-hez vezettek, ami a finneknél a hétvégi házat jelenti.

Nos durván másfél órás tekerés után elértük a végcélt, a Koiteli és Sahasaari szigeteket, amik valójában egy zubogó folyómeder kisebb szigetecskéi. A táj valami csodálatos, a növények valószinűtlenül zöldek és buják, a környék tele van kővel és sziklával, a folyó pedig egészen sötét barna színű – és hatalmas habokkal robog a sziklák között. Több, kisebb és nagyobbacska híd szeli át a folyót, több helyen is pihenő és grillező helyek vannak kialakítva – ahol így hátköznap dél körül is éppen kolbászokat süt egy helyi család. A parti sziklákon csinos csajok napoznak, a hídon két idősebb hölgy eszegeti a szendvicsét – mi pedig bámulunk és élvezzük, hogy ide is eljuthattunk.

Sok időnk azért nincs a romantikázásra, mert azért még vissza is kellene érni – úgyhogy lóra pattanunk és ugyanazon az úton loholunk haza. Félúton azért megállunk egy kis büfénél, ahol választunk a finn étel lapról egy-egy burger szerű kaját, amik nagyon is jó választásnak bizonyulnak. Eszünk, iszunk és pihizünk egy kicsit, majd ismét hajtás.

A vége 48,3 km lett, amit 17-es átlag sebességgel tudtunk le, ami szerintem nem is rossz teljesítmény úgy, hogy ketten együtt már több mint 100 évesek vagyunk… 😀

Mire visszaérünk, már tényleg egy kicsit csúszásban vagyunk, de megoldjuk. Gyors bevásárlás, kisebb rendrakás, zöldségek pucolása, miegymás következik – majd megjönnek Aksu-ék is. A levest a grill oldalsó lángján készítem, mert azért Ouluban bográcsot nem nagyon tudnék szerezni. Fruzsi és Eszter előkészíti a sztrapacska alapanyagait – közben pedig a kertben megy a dumálás, néha ránézünk az EB meccsre is, játsszuk a kerti, fa dobálós játékot – majd szép lassan el is készül mindkét kaja. Nagyon jót eszünk, a finn barátoknak már azért nem újdonság a magyaros íz – mert jártak Magyarországon. Amikor indulnak, akkor a csajok még csomagolnak is nekik egy adag magyar kaját – mert annyira bejött nekik a főztünk.

Tudom unalmas, de ismét éjfél felé fekszünk le aludni, nappali világosságban…