Burano, Velence és egy Michelin csillagos vacsora

Igen ismét utazunk – de ígérem, idén nem utoljára… 🙂

Egy réges-régi galaxisban (amikor még fiatal voltam és bohó) még volt egy erős sztereotípiám Velencével kapcsolatban – hogy az valami nagyon giccses, nyálasan romantikus hely lehet, majd amikor a kis gyerekeinkkel először mégis oda utaztunk – akkor ez a fal leomlott, és szerelmes lettem a városba és a környékébe. De nem csak én, Eszterem is így járt, a srácainkban pedig nem volt semmilyen előzetes beidegződés – így Őket egyből elkapta a város hangulata és atmoszférája.

Akkoriban mi elsősorban Lido di Jesoloba, a tengerpartra vittük a srácokat, majd onnan kirándulgattunk be Velencébe, Murano-ba és Burano-ba a rendszeresen közlekedő vaporetto-kkal. Igen, a három kicsi fiúnak már maga a hajózás is fantasztikus élmény volt, de imádták a csatornák egyedüli élményét is gondolástól, hajóstól együtt, óriási élmény volt neki etetni a Szent Márk téren a galambokat, de nagyon szeretettek pizzázni is az ódon falak között – bár akkoriban mi Esztivel lényegesen csóróbbak voltunk, de megoldottuk a magunk módján. A lényeg a lényeg, hogy Velence, Burano és Murano nekünk mindig is a szívünk csücske marad – már megszámolni sem tudom, hogy hányszor voltunk itt – és most szintén ez lett az úticél.

Persze volt egy kis apropója is a dolognak, mert az én barátom és a hites feleségem szeretnek nekem meglepetéseket okozni – miközben én kimondottan nem szeretem ezeket a húzásaikat… Szóval Ők ketten kitalálták, hogy menjünk el együtt a Venissa étterembe, Burano-ba – és ott ünnepeljük meg az utolsó 5-össel kezdődő szülinapomat. Na amikor ez számomra kiderült, akkor két napig duzzogtam, mert utálom ünnepeltetni magam, utálom az ilyen fajta meglepetéseket, de a másik oldalról viszont baromira vonzott maga a vacsi is, na meg az, hogy ismét a kedvenc környékünkön lehetünk, lazíthatunk együtt.

A program java része már le volt szervezve, a novemberi utazás legalább annyi előnnyel járhat, hogy nem lesz olyan óriási tömeg – ami tényleg így is lett. Kedden este még a barátom – a szokásához híven – meglepett bennünket egy fantasztikus kagylós és halas vacsorával, amit Ő csak úgy „összedobott” a konyhájában – de tudnotok kell, hogy az én gourman barátom olyan kajákat kreál, hogy azt simán el lehetne adni egy menő étteremben. Reggel egyből a kocsiba pattantunk, Eszterem készített egy csomó szenyát az útra – majd róttuk a kilométereket Szlovénián keresztül egészen a végcélig.

Már délután lett, mire le tudtuk dobni az autót a parkolóházba, majd vettünk 72 órás vaporetto bérleteket – és hajóra szálltunk. A város a legszebb arcát mutatta nekünk, a gyönyörű napsütés épp kezdett átmenni naplementébe, mi szépen kerültük meg a várost a vízen – így haladtunk Burano felé. A Szent Márk tér környéke még világosban volt, de mire Muranoba értünk, addigra le is ment a nap – Burano pedig már az esti kivilágításba fogadta kis csapatunkat. Peti útközben megmutatta az éttermet a Mazzorbo állomás közelében, majd egy fiatal olasz csávó elkisért bennünket a szállásunkra, ami szintén a Venissa lánchoz köthető apartmanházak egyike.

A klasszikus burano-i színes házak egyike a halpiac mellett fekszik, full fel van újítva, kívülről rikító sárga, belül pedig olaszos elegancia és kényelem fogad bennünket., na meg egy-egy üveg kíváló vörösbor… Nos, vendéget így kell fogani. Kiderül, hogy annyira vége van a szezonnak, hogy étterem a szigeten most nincs is nyitva, csak egy-két kávézó – de ez nem szegi kedvünket, találunk mi azért finom ennivalókat és prosecco-t is a nyitva lévő helyeken. Nem is ragozom, a hosszú autóút ellenére simán éjfél után térünk ágyba közepesen spiccesen… 🙂

A következő két nap gyakorlatilag kicsit Burano-ról, java részt pedig Velencéről szól, de nem múzeumokról – hanem a hangulatról.

Random sétálunk, ha látunk valamit, akkor oda bemegyünk, iszunk kávét, prosecco-t és sört a Szent Márk téren – gyakorlatilag töltődünk. Számunkra Velence midig is erről szólt, a sok sétáról, a bolyongásról, a hidakra fel és le mászkálásáról, a gondolások nézegetéséről, a hangok, a szagok és illatok keveredéséről – mert Velence szerintünk erről szól. Veszünk Ádinak velencei gumi kacsát a Duck Store-ban, Esztike üveg gyűrűkkel és Pandora charmokkal gazdagítja a készletét, eszünk, iszunk – és élvezzük, hogy bár sokan vannak a városban, mégis elviselhető a turista tömeg.

És elérkezett a péntek este, amikor is vár bennünket a Ristorante Venissa, amely az első Michelin csillaga mellett Michelin zöld csillaggal is büszkélkedhet, ami a gasztronómia és fenntarthatóság harmóniájára utalhat.

A Michelin Gide az alábbiakban mutatja be a helyet: „Chiara Pavan és Francesco Brutto séfek „ambientale”-nak (környezetbarátnak) minősítik ételeiket a lagúna és a Felső-Adria közötti szoros kapcsolat miatt: az étlapon rengeteg hal és zöldség található, hús szinte egyáltalán nem. A vendégek megválasztják a fogások számát, és az ételek meglepetések biobor párosítás kíséretében. A szomszédos Osteria Contemporanea-ban az ételek egyszerűbbek, de mégis tele vannak ízekkel.”

A hely igazi olaszos eleganciát sugároz, a sok száz éves falak és épületrészek mellett modern berendezések, modern szobrok, installációk láthatók – és rengeteg felszolgáló, akik veszik le rólunk a kabátot. A hatalmas kör asztalokon nincs damaszt terítő (anyukám régi vendéglátós vére berzenkedett volna ettől), a székeket a személyzet betolja a vendégek alá. Az étteremben kétféle lehetőség van, 7 vagy 10 fogásos menü sor közül lehet választani illetve van rá lehetőség a somelier által javasolt borsort még az ételekhez kérni – és mi gyorsan el is döntjük, hogy mit is szeretnénk fogyasztani. Kezdésnek kérünk egy üveg prosecco-t, majd a 7 fogásos vacsora és 7 tételes borsort kérjük a pincérektől.

Nem fogok minden fogást végig elemezni, mert nem is tudnám. Az étteremnek és az esti ételsornak a fő vonulata az, hogy lehetőség szerint helyi illetve környékbeli alapanyagok kerüljenek a tányérokra – erről pedig meg is tudtunk még délelőtt győződni, ugyanis a kertjük telis-teli van zöldségekkel, fűszernövényekkel, a környékbeli halászok pedig napi szinten szállítják ide a kagylókat, rákokat, halakat és miegymást. Nekem kicsit furcsának tűnik a koncepció, hogy igaziból hús nem fog az asztalunkra kerülni, de a végén őszintén nem volt hiányérzetem, annyira intenzív volt az este élménye.

A fogások során feltálalt kagylók és halak jó része invazív állatka, ami azt is jelenti, hogy az étkezésünkkel teszünk azért, hogy ezek a helyi flórára és faunára veszélyes fajok szép lassan eltűnhessenek ezekből a vizekből. A két chef arra is nagyon figyel, hogy minél kevesebb szemetet hozzon létre a főzés során – így nagyon sok alapanyagnál a leeső darabokból is készül valami, például ettünk olyan édesburgonya desszertet, ahol a zöldség héjából készítettek egy érdekes mártást, ami a fő elemmel együtt úgy működött, mintha karamellizált cukrot ennénk.

De volt olyan főétel is, ahol nagyobb méretű, zöld levelek voltak a dekor elemek, majd két vagy három fogással később ezek a zöld levelek már ételként kerültek elfogyasztásra. Egyetlen dolog volt számunkra nehezen értelmezhető – mármint a fenntarthatóság szemszögéből – az a rengeteg boros pohár kérdése. Minden egyes újabb bor érkezésekor új és új poharakat kaptunk, így csak a mi asztalunk során több mint 30 pohár került elmosásra, ami szerintem nem annyira törpös a fenntarthatóság szempontjából.

A 7 fogás a végén sokkal több lett, mi nagyjából 12-13 tételt számoltunk össze a végére – maga a vacsora négy órán (!!!) át tartott, és igen, a végén jól is laktunk. Mindig nagy kérdés a szkeptikusok részéről hogy ezekkel a kis adag ételekkel jól lehet-e lakni, amire tényleg azt kell válaszolnom, hogy igen. Amikor Széll Tamás éttermében jártunk, akkor is és most is úgy voltunk, hogy teli lett a hasunk, persze nem úgy, mintha megettünk volna egy izmos, magyaros vacsorát, de így jobb is volt.

Még egy nagy kérdés szokott ilyenkor felmerülni, az ár. Nos… nem volt olcsó, de miért is lenne az. Sőt drága volt, de ami jó és minőségi, azért azt hiszem áldozni is kell, na meg Michelin csillagos étteremben nem minden nap jár az ember – vagyis érdemes rászánni ezt a nem kevés pénzecskét. De ez olyan, mint amikor elmész az Operába, vagy elmész egy menő sztár koncertjére – magát az élményt kell megfizetni, ami jelen esetben egy négy órás gasztró utazás volt.

Nos röviden ennyi volt most Burano és Velence, jó társaságban, jó helyeken jártunk ismét. Köszönöm Neked barátom és Eszterem ezt a pár kellemes napot – jövőre vár reánk Marokkó és Marrakesh vagy akár valami más, pl Edinburgh és Skócia… 🙂

Ui: És ilyen, amikor egy Michelin csillagos tortát kap és fúj el az ünnepelt… 🙂