Colmar (Fr), Eguisheim (Fr) és Bázel (Ch)
Na jó, megmagyarázom a címet. Mivel Zsüdi-t a keddi napra a főnökasszonya bekérette a bázeli központba – így adta a helyzet, hogy délután majd szedjük fel Őt a városba – vagyis az egyik cél akkor legyen Bázel. Ha azonban már elutazunk Bázelbe, akkor előtte nézzünk meg egy vagy két csodaszép városkát, amik azonban francia földön vannak – de bennünket ilyen apróságok nem zavarnak. Szóval reggel Zsüdi elment vonattal a nagyvárosba (mert a rothadó nyugaton nem bezárják ám a kis falusi szárnyvonalakat, hanem korszerűsítik azokat… ), mi pedig beütöttük a gps-be a címet: Colmar, Franciaország.

Őszintén olyan szinte rábíztuk magunkat Kézire, hogy utána sem olvastunk, hogy hova megyünk. Az első sokk a város határában ért bennünket, amikor egy körforgalomhoz értünk, ahol a New York-i Szabadság szobor fogadott bennünket… Na nem az, hanem annak 12 méteres verziója, ugyanis a szobor alkotója (Frédéric Auguste Bartholdi) a város szülötte.



A második sokk azonban maga a belváros volt, ahol letettük az autót… Gyakorlatilag visszamentünk az időben úgy 600-700 évet.




Na rögtön el is kezdtünk gyorsan olvasgatni, hogy hova is jöttünk – Kézi meg jókat mosolygott rajtunk. „Na ügye, milyen jó helyre hoztalak benneteket? „
Colmar (kiejtés: kɔlmaʁ) város Franciaország északkeleti részén, Elzász régióban, Haut-Rhin megye központja. A Vogézek hegyláncánál elterülő település Strasbourgtól 64 kilométerre dél-délnyugati irányban helyezkedik el, a Lauch folyó mentén, melyet egy csatorna köt össze a Rajnával. A legelzásziabb városnak tartják sokan ezt a nagy történelmi múltú települést, amely Nagy Károly óta a királyok kedvelt városa, nevét a királyi palota egyik tornyáról, a galambok tornyáról kapta. Forrás: Wikipédia




Elindultunk a nem kicsi tömeggel az ódon falak és épületek között, majd rájöttünk, hogy ez a csoda nem csak egy-két utcában jelentkezik – hanem folyamatosan. Bárhova néztünk, bárhova mentünk, mindenhol XIV-XV-XVI. századi lakóházak kisérték az utunkat – mi meg csak bámultunk. Igaz hogy kedd délelőtt volt, de olyan mennyiségű ember mozgott a városban, mint a Vörösmarty téren karácsonykor. Persze mindenki franciául beszélt, próbáltunk valahova leülni – de minden asztal foglalt volt. Hát tényleg nagy a baj itt nyugaton, olyan szinte rohad, hogy azt el sem tudom mondani… 🙂
Egy kicsi terecskénél végre találunk egy bázist, ahol talpas üvegpohárban helyi Pino Gris (szürkebarát) bort kóstolunk, perecet eszegetünk – és próbáljuk feldolgozni az eddigi élményeket. Baromi jól érezzük magunkat, olyan, mint amikor egy középkori fesztiválon vagyunk – de itt a díszletek eredetiek.





Elmegyünk a vásárcsarnokba, mert az nekünk mindig egy értékmérő – hogy hol is tart az adott ország, az adott település. Nos itt sem csalódunk…












Még reggel Zsüdi felhívta a figyelmemet, hogy ki ne hagyjuk a város nevezetes ételét, a Tarte flambée-t, vagyis az Elzászi hagymás lepényt. Látok is itt a csarnokban, de itt is annyian vannak, hogy leülni esélytelen. Sebaj, kimegyünk az épületből – és meg is érkezünk az un. észak Velencéjéhez – vagyis a csatornához, ahol ladikokban lehet élvezkedni, hasonlóan a valódi talján Velencéhez…



Végre tatálunk egy klassz kis éttermet, villámgyorsan asztalt szerzünk – majd rendelünk. Nincs túl lihegve az étlap, háromféle Tarte falmbée közül lehet választani – így meg is rendelünk három különfélét. Van lazacos, van sajtos, szalonnás és van tejfölös-szalonnás, a bor pedig itt is Pinot gris. A mellettünk lévő fa bódéban a csóka egész nap süti ezeket a burgonyás, vékony tésztás finomságot – de van is rá felvevő közönség, az tuti.
A Flammekueche (német) vagy a Tarte Flambée (francia) Elzász, a német nyelvű Mosel, Baden és Pfalz régió illetve a francia nyelvű Colmar specialitása. Nagyon vékonyra kinyújtott, téglalap vagy ovális formájú kenyértésztából áll, amelyet fromage blanc-al (sajt) és/vagy crème fraîche (kvázi tejföl)-el, vékonyra szeletelt hagymával és szalonnával pakolnak meg.







Az élvezkedés és a pihenés után még folytatjuk a sétát – de már nem akarlak untatni benneteket a középkori épületfotókkal – pedig rengeteg lenne még. Megnézzük a város híres szülöttének, a szobrász Bartholdi szülőházát – majd szép lassan visszaballagunk az autóhoz.






Élményekkel teli indulunk útnak, Kézi még mondja, hogy beugrunk egy klassz kis városkába – ahol meglepetésünkre folytatódik a középkori csoda…









Eguisheim település Franciaországban, Haut-Rhin megyében. Lakosainak száma 1722 fő. Ennek a településnek híres szülöttje: Szent IX. Leó (eredeti nevén: Bruno, Eguisheim-Dagsburg grófja, Eguisheim, 1002. június 21. – Róma, 1054. április 19.) III. Henrik német-római császár a privilegium ottoniarumot alkalmazva Toul püspökét, Brúnót emelte a pápai trónra. Leó művelt, okos és jámbor ember volt, a negyvenes éveiben járt. A katolikus egyház 152. egyházfője volt. Az első pápa, aki Magyarországon járt.
Egyszerűen leesett az állunk. őszintén, sohasem hallottunk ezekről a városokról – most pedig próbáljuk feldolgozni a látottakat. Nem csodáljuk, hogy özönlenek ide a franciák, a svájciak és a németek – mert olyan, mintha egy mesekönyvben vagy egy történelemkönyvben sétálnánk. (Megmondom őszintén, hogy a fotók bedobálásánál nagyon visszafogtam magam, kb nyolcszor ennyi fényképet be tudtam volna tenni – de úgy gondoltam, akinek tetszik az egyszer talán el tud jutni ide. )
Nos irány Bázel (Basel), mert Zsüdi lassan végez a melóhelyen – úgyhogy irány a belváros, a randi a Városháza előtt lesz. Hogy az milyen? Hát nem béna… 🙂







Bázel (németül: Basel, franciául: Bâle, olaszul: Basilea, latinul: Basilia) Svájc északnyugati részén, a svájci-német-francia hármashatárnál, a Rajna két partján elterülő város. Svájc harmadik legnagyobb városa és egyben a Basel-Stadt kanton fővárosa. Bázelben van többek között a Novartis és a Hoffmann-La Roche gyógyszercégek székhelye. Itt található Svájc legrégebbi egyeteme, amelyet 1460-ban alapítottak. Bázelt gyakran nevezik Svájc kulturális fővárosának.
Kisétálunk a folyóhoz, a barátaink mesélik – és látjuk is – hogy a helyiek azzal élvezkednek nyaranta, hogy fürdőruhára vetkőznek, a ruháikat egy-egy vízhatlan zsákba pakolják, majd a zsákkal együtt „lecsorognak” a folyón (kvázi úsznak, kapaszkodva a csomagba), majd a rakparton megszáradva hazaballagnak. Őrültek, de nagyon sokan csinálják…



A város nem kicsi, de mégis nagyon élhetőnek tűnik. Nincs óriási forgalom, baromi tiszta a levegő – nem véletlen, hogy a világ egyik legélhetőbb városának is megválasztották Bázelt. Sokat sétálunk az óvárosban, megnézzük a katedrálist (pont az orrunk előtt zárt be) – és mindenen látszik a jólét, a rend és a tisztaság.







Vendéglátóink azonban még tartogatnak nekünk egy meglepetést. A német, a francia és a svájci hármas folyóhatáron, egy félsziget csücskén van egy nagyon menő, homokos tengerparti hangulatot árasztó étterem/bár – amelynek a neve: Sandoase – és aminek a chef-je magyar… Nos ide megyünk vacsorázni.







És milyen a kaja/pia felhozatal? Nos kértünk egy vega és egy húsimádó tálat – amiket alig tudtunk megenni, piában pedig egy üveg Sauvignon blanc mellett döntöttünk – és nem is kellett csalódni. A hely fantasztikusan bejött nekem és Eszternek is, Ádám nagyon élvezte, hogy a hatalmas folyami hajók le-föl szambáztak a vízen, néhány ki is kötött mellettünk. Zoli, a magyar chef a vacsi végén mesélte, hogy télen a placc teljesen átalakul, akkor hütte feelinget alakítanak ki – de olyan szintű a népszerűségük, hogy időben kell asztalt foglalni. Akit részletesebben érdekel, annak itt a link: https://www.sandoase.ch/









Nos mire „hazaérünk”, addigra végünk van, mint a botnak. Sétáltunk majdnem 11 kilométert, autóztunk több mint 3 órát – de teli is vagyunk élménnyel. Amikor hazaérünk, meg is beszéljük, hogy a szerdai nap csak otthon ülős, lazulós lesz – nehogy Ádám túlfáradjon, mert szokott Vele ilyen időnként történni. Nos hamarosan jelentkezem, sziasztok. 🙂