Oulu – szombati és vasárnapi elköszönés
A szombati napunk a mozgás és sport jegyében indult, majd finoman belefutott az éjszakai élet oulu-i megismerésébe, ami már vasárnap hajnalra húzódott át.
Kicsit később ébredtünk, de már reggel olyan meleg van, mintha szinte otthon lennénk. Reggel már van vagy 22 fok, napközben 25-28 C körül van – ami a finn rokonoknak már kánikulának illik be. Szépen összeszedjük magukat, Vik és Ádám ma délelőtt itthon marad – először elviszik Tiplit a kutya futtatóba, majd maratoni PlayStation játékba fognak, mi Esztivel bicajozni megyünk. (Azért nagyon rendes Viktortól, hogy tehermentesít bennünket, így Ádám is élvezi a tesó társaságát, mi pedig kötetlenül tudunk várost nézni a magunk módján) Szegény Fruzsi ma ügyel, úgyhogy Ő már reggel elment az autóval a melóba és csak este 10 után tudunk Vele majd találkozni.
Én ránézek Oulu térképére és nagyjából kitalálom az út tervét. na nincs azért túl gondolva a dolog, de a cél az, hogy olyan helyeken járjunk, ahol eddig nem voltunk.
Először nyugatra indulunk el, áttekerünk az E8-as autópálya alatt, majd beérkezünk az Oulu-i Egyetem területére. Modern, hatalmas épületek, hatalmas autós és kerékpáros parkolók, nagy, parkosított részek jellemzik a környéket, melyek között színvonalas kollégium épületek húzódnak. Úgy tudom – de javítsatok ki ha nem így van – hogy ez az egyetem a világ egyik legészakibb egyeteme…
Innen tovább tekerünk még nyugati irányba, majd egy érdekes, piramisos épület együttesbe futunk bele. Megállunk, kiderül, hogy ez a város és az egyetem botanikus kertje. Sajnos bicajjal nem mehetünk be – mi pedig nem hoztunk lakatokat, pedig Viktor mondta, hogy hozzuk el – úgyhogy csak a kapu környékét és a térképet tudjuk megnézni.
Akarva-akaratlanul Viktor munkahelye mellett is eltekerünk – és szembesülünk is, hogy bolond lenne a kisfiunk, ha nem kerékpárral menne dolgozni, mert kb 6-8 perc tekerés kell ahhoz, hogy dolgozni menjen. (Talán mondanom sem kell, de azért megteszem: olyan minőségű és kitáblázott ezen a részen is a kerékpárút, ami űberelhetetlen.)
Azért itt már ránézünk a térképre és úgy döntünk, hogy kicsit délfelé vesszük az irányt – nagyjából a tengerpart a cél. Elérünk egy csatorna szerű, fejlesztés és építés alatt álló területre, ahol fancy társasházak épültek és épülnek jelenleg is, de ahol egy rakat hajó kikötő is van – és látszik, hogy ez a rész egyre népszerűbb lehet a helyiek körében. Áttekerünk egy hídon (Möljä Bridge) – de olyan kerékpáros forgalom van erre, hogy rendesen oda kell figyelni a többiekre is.
Innen erdősebb és lakónegyedekkel tűzdelt területek következnek, ahol egyszerűbb lakótelepek és menőbb családi házas övezetek váltják egymást, majd kiérünk az egy hete már megismert tengerparti részre, a Nallikari-ra. Most nincs olyan irdatlan nagy szél, szuper az idő – simán lehetne egy klasszat strandolni is. A helyiek ki is használják a szuper időt, annyian vannak a parton és vízben, mint egy igazi beach-en.
Innen délre, a partvonallal párhuzamosan fut az út, de ez a kerékpár út már csak apró kavicsos, erdei út. Ez a terület egy óriási zöld park szerű valami, rengeteg fa, időnként parkok jellemzik, közben pedig fut a kerékpáros/futó út. Nagyon sokan sportolnak, de ez a rész inkább a futóké, ahogy én látom. Egy érdekes helyre is benézünk – egy íjász verseny/edzés zajlik az egyik parkban, ahol – feltételezésünk szerint – a finn ifjúsági válogatott tagjai ebédelnek éppen. ( Finn módon mindenki ép egy-egy grill kolbásszal a kezében flangál a területen. )
Tovább tekerve a sziget keleti partján találjuk magunkat, ahol megint egy csomó vitorlás és hajó kikötője van, na meg egy étterem, ahol az esti eskövőre készülnek – így nem tudunk se kávézni, se üdítőzni sem.
Innen több, kisebb hídon megyünk át szigetről-szigetre, de az látszik, hogy a városnak ez a része egyértelműen a vízi sportokról szól. Mindenhol eveznek, sup-oznak a helyiek – ezek a vízfelületek sokkal védettebbek, teli vannak kis öblökkel, csatornákkal.
Egy régi, klasszikus finn városrészen megy át az út, ami már lassan a belvárosba vezet.
A belvárosban és a haza vezető úton már nem fotóztam, mert ezek a részek számunkra már kicsit ismertebbek voltak. Az azonban jól látszott, hogy a belváros környéki társasházak kicsit gázabb állapotban vannak, az ottani lakosság összetétele elég vegyes, minél kintebb megyünk, annál nívósabb lakótelepek és lakóházak láthatók. Útközben még találunk egy újabb strand szakaszt, ahol szintén nagyon sokan élvezik a finn nyarat és a vizet – majd a gyerekek is megnézik maguknak egyszer.
Hazaérve Viktor sörfőzésbe kezd – egyik részről már fogyóban van a saját sörkészlete, másrészről pedig meg szeretné mutatni a sörfőző szettjét. Mi Ádival PlayStation-özünk, úgyhogy Viktor szegény egyedül dolgozik, de azért én csak végig követem a folyamatokat.
Ádival csendes kis szunyókálásba kezdünk, de Viktor fiam épp most gondolta, hogy egy zacskóban össze kell törnie az élesztőt, amire persze mindketten csak felébredünk. Eszter közben egy szuper, lazacos, zöldséges tésztát főz és süt össze, ami már a délutáni készülődés előszobája. Viktor még leszűri és lehűti a leendő sörikét, mi csini cuccba vágjuk magunkat, majd taxit hívunk. Megfigyeltük, hogyha tőzsgyökeres finn sofőr érkezik, akkor se szó, se beszéd, se szemkontaktus nincs – csak meredten vezet, mint egy robot – a mostani sofőrünk is így tesz, napszemcsiben, maszkban – ha viszont külhoni születésű a vezető, akkor rögtön azt kérdezi, hogy honnan érkeztünk, majd végig szövegeli az utat. 🙂
A belvárosba megyünk, egy olyan sörözőbe, aminek a tulajdonosa egy magyar, sőt egri fiatal ember. Az úriembert úgy hívják, hogy Czura Bence – és tényleg egri, a szülei a mai napig is ott laknak, Ő pedig a Neumann gimibe járt, ahova Viktor és Fruzsi is járt. Több egri ismerős is jelezte, hogy keressük meg Bencét és a sörözőjét is, de Viktor már megelőzött bennünket, mert már leszervezte nekünk ezt az estét.
Maga a söröző a belváros szívében van, a neve: Mallaskellari. Alapvetően egy pincében lévő sörözőről és szórakozó helyről van szó, ahol lehet társas játékokat játszani, lehet Nintendózni, van itt szabaduló szoba – de Bencéről azt is tudni kell, hogy élelmiszer mérnökként sörfőzdét is üzemeltet. A helyen nagyon menő, kézműves söröket csapolnak – de most nyáron az épület mögötti udvaron egy óriási teraszt is nyitottak, ahol egy sátor alatt éjfélig lehet sörözgetni, meccset nézni. Bence nagyon örült, hogy mi is meglátogattuk Egerből – igazi profiként még arra is figyelt, hogy a pultban dolgozó srácok is figyeljenek ránk, különleges elbánásban volt részünk, amit innen is köszönünk Neki.
A söröket, amiket ittunk, szinte felsorolni is nehéz lenne, de volt benne chilis Ipa (7,5 %-os), volt cherry-s (6,5 %-os), de ittam savanykás/sós gose-t is (3,8 %-os) – miközben az angolok rommá verték szegény ukránokat. Éjfélig maradunk a teraszon, majd elköszönünk a helytől és Bencétől, aztán belevetjük magunkat a finn éjszakába.
Több helyen óriási sorok vannak a karaoke bárok előtt, de mi még annyit nem ittunk, hogy énekelni menjünk… Eszünk három szuper pizzát, lemegyünk a piac térre, ahol egymást érik a piálós helyek, de olyan tömeg van, hogy csak nagy nehezen találunk magunknak helyet. Van már vagy fél kettő, amikor egy-két lampion sort felkapcsolnak, de nem azért mert sötét van, hanem csak azért, hogy jelezzék, hogy azért este van. (Azért kisebb csoda hogy a covid itt nincs jelen, mert nem hogy másfél méter távolság nincs, hanem egymás szájában vagyunk.)
Elmúlik két óra, mire ismét taxit hívunk – de a belváros eddigre már félig elesik. Annyira sok a nagyon piás ember, akkora dzsuva van, hogy el sem hinném, hogy Finnországban vagyok. A csendes visszafogott finnek ha piálnak, akkor azt nem középszerűen csinálják, hanem teljes gőzzel. 🙂
A taxisunk egy szicílai idősebb úr, aki Fruzsival végig dumálja az utat, Viktor és Fruzsi még megnézi a tó mellett a napfelkeltét – mi pedig bezuhanunk az ágyba.
Vasárnap azt tervezzük, hogy strand és frizbizős nap lesz, de a tervek azért vannak, hogy azokat felrúgjuk. Most Ádámon van a sor, a tegnap este és az egész heti terhelés hatására jelzi, hogy Ő nem megy sehova – de mi már tudjuk, hogy így jobb lesz neki. Így egy lazulós, jobbra-balra dőlős nap vár ránk a házban, de egy kicsit már a holnapi indulás is ott van a fejünkben. Elintézzük a becsekkolást a gépre, Eszterék vesznek még szendvicsnek valót, Viktorék vissza viszik a sörös dobozokat a boltba – szóval csendesebben zajlik a vasárnapi élet.
Szóval nagyjából ennyi volt, 11 nap Finnország, Oulu és környéke. Nagyon jókat ettünk és ittunk, nagyon szép helyeken jártunk, végre együtt lehettünk a távolba szakadt fiunkkal és Fruzsival. Megismerkedtünk egy csomó jó és kedves emberrel, ismét egy kicsit közelebb került a szívünkhöz a finn mentalitás és morál – most már csak arra vágyunk, hogy egyszer Finnország igazi téli arcát is megláthassuk. Reméljük, minél előbb ez is eljön, ha igen, akkor ígérem, arról is írni fogok.
Köszönöm, hogy követtetek, jól estek a bátorító sorok, amiket írtatok – e nélkül kicsit öncélú lenne az a fajta blogolás, de így azt gondolom, hogy rajtunk keresztül talán egy kicsit Ti is megismerhetitek ezt a klassz népet és országot. 😀