Dél-Olaszország III. – Torre Lapillo, Nardó, Gallipoli, Ugento, Santa Maria di Leuca, Aventana

Hétfő reggel, csodálatos napsütés a teraszunkon – látom a tengert, a körülöttünk fekvő gazdaságot, az olajfákat. Ma húzósabb napot tervezünk – lemegyünk a „csizma” legdélebbi sarkába, közben azért megnézünk néhány arra érdemes kis települést is – sőt megünnepeljük Arcsi barátomat, aki épp ma … (igen, százezer) éves. 🙂

A hely, ahol aludtunk (Masseria Scaledda) nem csak este, hanem nappal is mesés. A földszinten lévő reggeliző helyen gazdag terített asztal fogad bennünket, igazi olaszos, elsősorban „dolce” reggeli fogad bennünket, de persze van prosciutto, mozarella, oliva és mindenféle zöldség is, szóval nem éhezünk. Fabio főz nekünk egy rakat finom kávét, négyünknek három félét – de ha már lehet variálni, akkor miért ne… Fabio igazi jó házigazda, ellát bennünket egy csomó jó tanáccsal, térképpel, ami azért ebben a nagyon digitalizált világban most tényleg nagy segítség volt, mert találtunk olyan érdekes helyet is amit nem biztos e nélkül láttunk volna.

Autóval legurulunk a tengerpartra, megnézünk egy védelmi erődöt, egy „Torre”-t, amiből itt délen nagyon-nagyon sok van. Ezek az erődök természetesen azt a célt szolgálták, hogy a tengerről érkező csúnya fiúkat megállítsák a helyiek – a tornyok egymással fényjelzéssel tudtak kommunikálni, baj esetén pedig lehetett mozgósítani a katonaságot, a lakosságot. A „Torre” elvileg nyitva van, ez van kiírva az ajtón – de persze sehol-senki, így csak a külső látogatás marad nekünk.

Nardó egy „szokásos” olasz kisváros, bájos kis főtérrel, 15 percenként hallatszó harangszóval – olyan klassz, kis sétálós városka ódon utcákkal. Megnézzük a gyönyörű katedrálist, még egy másik kisebb templomot is, ücsörgünk egy fél órát a főtéren egy kávézó teraszán – és persze iszunk kávét, proseccot. Élvezzük azt, hogy nézhetjük egy ilyen kisváros hétfő délelőtti életét, míg mi „nyaralunk”.

Ismét autózás, most pedig Gallipoli városa következik. Peti meséli, hogy az óváros egy félszigeten fekszik, ahol meg tudunk nézni egy katonai erődöt, az erőd mellett áll egy világbajnok cukrászda, ahol majd fagyizhatunk, majd séta az óvárosban. A terv mindannyiunknak tetszik, azzal a titkos felütéssel, hogy mi hárman azt találtuk ki, hogy Petit itt fogjuk meglepni egy szülinapi énekléssel. Így is tettünk, kértünk neki egy limoncello-s sütit (ja az angolul nem beszélő hölgyek végül citrom sorbet hoztak, de sebaj), majd énekeltünk neki a helyiek nagy örömére.

A Fabio által kapott térképet böngészve találtam egy klassz kis „várikót”, amit meg is osztottam a többiekkel – így kitaláltuk, hogy megnézzük Ugento várát/erődjét. Fel is autóztunk az óvárosba, megtaláltuk a főteret, ami nagyon megkapó látvány volt. Gyakorlatilag az orrunk előtt zárta be a hölgy a katedrális kapuját – mondván hogy, siesta van – ezek szerint olasz testvéreinknél még az Isten házában is pihenő idő van… 🙂

Semmi para, körbe sétáljuk az erődöt, ami nagyon szépen rendben van, fel van újítva. Sehol sem találjuk a bejáratot, illetve amit találunk, az inkább egy menő szálloda bejáratának tűnik. Az én lökött barátom persze becsenget, elmodja a menyecskének, hogy mi csak szeretnénk megnézni az erődöt – erre kinyílik a nagykapu. Belül olyan luxus látszik hogy csak na. A kedves csajszi beenged bennünet a lobbyba, az éttermi és bár részhez, kimegyünk a kertbe. Az én nem százas barátom persze rendel egy-egy pohár prosecco-t (mondanom sem kell, aranyárban), amit aztán el is fogyasztunk a gyönyörű kertben, az árnyas lombok alatt. Őszintén fantasztikus élmény, de hogy nem adnék egy szobáért, egy estére 200e Ft-ot, az tuti… Kifelé menet egy holland csóka szóba is egyed velünk, Ő is azt mondja, hogy ár/érték arányban csalódott, mert bár Ő ide foglalt, de gyakorlatilag is sok mindent nem lehet csinálni, mert minden szép és jó, de egyéb más itt nincs.

Mondanom sem kell, hogy megint éhen maradtunk. Gyakorlatice minden zárva van, a prosecco dolgozik bennünk, meg tudnék enni egy lovat is – de sehol semmi. Ok, autózunk délre, irány a „csizma” sarka. A napocska már szépen ballag lefelé, mire odaérünk a világító toronyhoz és az erődítményhez, addigra épp naplemente van – olyan, mintha épp ezt terveztük volna. Gyönyörű a hely, a szöges drótok, a kerítések annyira nem tetszenek, de mit tehetünk, próbálunk úgy fotózkodni, hogy ezek ne legyenek annyira zavarók. Romantikázunk itt is egy sort, élvezzük a gyönyörű naplementét, sétálunk még egy kicsit, majd „hazafelé” vesszük az irányt.

Fabio foglal nekünk egy környékbeli kis étteremben egy asztalt, mi odaautózunk – és végre dugig tömjük a pocakunkat olasz kajákkal, iszunk nagyszerű helyi termelésű vörösborokat, majd bezuhanunk az ágyikókba. Nem volt uncsi nap, de a következők sem lesznek azok… 🙂