Edinburgh – Skócia – I.

Ismét egy utazás, amiben azonban lesz rengeteg étel és ital – na meg egy csomó élmény is. Vagyis érkezzen megint egy élménybeszámoló, jelesül Skócia fővárosából, Edinburgh-ból.

A történet ott kezdődik, hogy a képzeletbeli bakancslistám egyik kiemelt helyén már régen ott szerepelt Edinburgh, de vagy az idő, vagy a pénz vagy egyéb okok miatt ez az út mindig tolódott, tolódott. Egyszer csak aztán eljött a 2025-es év novembere, amikoris 60 éves lettem – a baráti kör pedig ilyenkor összedob egy klassz ajándékot az ünnepeltnek – jelen esetben én ezt kaptam a srácoktól, melyet ezúton is nagyon köszönök Nekik!

Mivel most is feszített életet élünk, így az időpont kiválasztása sem volt egyszerű, de csak megugrottuk ezt is életem párjával, befoglaltuk a szállást a belvárosba, párhuzamosan pedig a repcsi jegyet is a Ryanair-nél – ami bár effektíve olcsóbb volt, de legalább annyira sz@r is. (Michael O’Leary és családtagjai neve gyakran elhangzott tőlem az oda és a visszaúton is. Szoktunk azért „fapadosokkal” utazni, de ettől lejjebb szerintem nem létezik – teljesen gáz az egész szolgáltatás…)

Szóval egy órás késéssel sikerült elindulnunk egy olyan géppel, ami konkrétan teli volt szórva szeméttel – de a végén csak landoltunk az EDI reptéren, majd a tömeggel együtt kicsattogtunk a 100-as gyorsjáratú emeletes buszhoz, ami bevitt bennünket a belvárosba. Hajnali kettő révén nem volt nagy forgalom, viszont az idő csípősebb volt – de mi már olyan fáradtak voltunk, hogy ez sem érdekelt bennünket.

A szállásunk a belvárosban, a Castle street közepén volt, ami a Princess streetről nyílik, az utca végén pedig maga a vár magasodik – ami aztán az ablakunkból is nagyon szépen látszódott – mint utóbb kiderült. A szállás különlegessége volt, hogy a bejutás egy digitális kulcs segítségével történhetett, amit egy app-on keresztül tudtunk irányítani, de a biztonság kedvéért volt egy számsor is, azzal is be lehetett jutni a házba és a szobába. (Hogy mi lett volna áramszünet esetén, azt ne kérdezzétek…)

A szoba a harmadik emeleten volt, ami az esti megérkezések és kb 10 km-es séták után már nem volt annyira vicces, de a kilátás mindent kárpótolt. Tényleg fantasztikus volt a panoráma a várra, mert másnap reggel azt tudtam nézni, ahogy elindult a turista áradat a falakon, annyira jól volt a rálátás az épület együttesre. Maga a szoba olyan nagyon brit volt, de legalább tágas, mert anno amikor Londonban voltunk, ott gyakorlatilag a szoba maga a franciaágy volt – annyira kicsi szobát tudtunk akkor foglalni. Itt a szoba tágas és merészen színes volt, de volt egy kis konyha rész is, tudtunk kávét vagy teát is főzni, ha kellett.

Pénteken szép napsütésre és irdatlan erős, szeles időre ébredtünk. Főztünk egy-egy kávét, majd lesétáltunk a szemben lévő Pret a Manger reggeliző helyre, ahol kértünk egy-egy meleg szenyót és két vödör kávét. Már itt feltűnt, hogy milyen kedvesek hozzánk, annak ellenére, hogy nem beszélünk jól angolul. Azt találtuk ki, hogy besétálunk a történelmi belvárosba, a Royal Mile környékére – aztán majd meglátjuk, hogy mi lesz. Aki már olvasta régebbi posztjaimat, annak nem lehet újdonság – de mi nem tervezzük túl a kirándulásainkat. Na nem azt mondom, hogy full vakon vagyunk, de nagyjából az megvan, hogy kábé mit szeretnénk majd látni – aztán város pedig a maga módján elcsábít bennünket.

Most így történt. Elsétáltunk az egyetem mellett, útközben zengett egy skót dudás hangszere, majd bementünk a St Giles’ Katedrálisba, ami vissza is repített bennünket a korai skót világba – és úgy éreztük, hogy tényleg megérkeztünk ebbe a gyönyörű országba és városba. Innen lesétáltunk a Victoria street-re, ami a színes házairól na meg sok minden másról is híres – és ami tényleg lenyűgöző élmény volt így péntek délelőtt. Élveztük a még mérsékeltebb tömeget (később már sokkal, de sokkal többen voltak ezen a szakaszon) – és ciki vagy nem ciki, de nekem meg kellett innom az első skót sörömet az első menő pub-ban. Ok, még csak 11 óra van, de nem érdekel – én már nyaralok… 🙂

A hely a Buddy Mulligans, a csapokon rengeteg ale, cider választható, én a skót Tennent’s mellett teszem le a voksom, Eszti pedig egy fél pint száraz cidert választ. Kiülünk a teraszra, élvezzük a tér nyüzsgését, nézzük a turistákat – és azt is, hogy nagyon sok skót/brit nyugdíjas is élvezi a nyár eleji napsütést és a város hangulatát. Irigylésre méltó, hogy az itteni nyugdíjasok nem tesco-s szatyrokkal és turkálós ruhákban jönnek mennek, hanem minőségi cipők és ruházat jellemzi őket.

Egy idő után ismét sétára adjuk a fejünket, most vissza ballagunk a Royal Mile alsó vége felé – mert meg szeretnénk nézni a skót Parlament épületét és a Palace of Holyroodhouse-t, ami a királyi család rezidenciája. A séta közben kezd cseperegni az eső, majd a csepegés esővé kezd válni. Kezdünk egyre éhesebbé válni – úgyhogy be kell térnünk ismét egy pub-ba.

A hely neve: The Cannons’ Gait – és ez is olyan klasszikus brit pub, ódon falakkal, bútorokkal. Az érkezésünkkor alig vannak benn, 20 perc múlva azonban már full teli a kocsma – mindenki eszik, iszik. Itt is sok a nyugdíjas, nagyon pozitív, hogy a 70–80 évesek is mennyire élvezik az életet, az ételeket és az italokat. Így szeretnék én is megöregedni, az tuti.

Mit is együnk? Hát a két klasszikust, Eszter Fish and Chips-et választ, én Haggist.

A haggis ( skót gael : taigeis [ˈtʰakʲɪʃ] ) egy sós fogás , amely juhbelsőt (szívet, májat és tüdőt) tartalmaz, apróra vágott hagymával, zabpehellyel , faggyúval , fűszerekkel és sóval darálva , alaplével összekeverve , és hagyományosan az állat gyomrában főzve , bár manapság gyakran műbélben főznek . A Larousse Gastronomique 2001-es angol kiadása szerint : „Bár a leírása nem azonnal vonzó, a haggis kiváló diós állagú és finom, sós ízű.” 
Bár a „hagws” vagy „hagese” elnevezés először Angliában jelent meg 1430 körül, az ételt hagyományosan skót eredetűnek tekintik. Sőt, a skótok nemzeti ételévé is vált Robert Burns skót költő 1786-os „ Address to a Haggis ” című verse eredményeként. A haggist hagyományosan „ neeps and tatties ”-szel, külön megfőzve és összetörve , valamint egy pohár skót whiskyvel tálalják , különösen egy Burns-vacsora főételeként.

Az én haggis-om gyakorlatilag egy krumplipüré alapon álló, belsőségből készült, de olyan véres hurka jellegű kalappal rendelkező fogás volt, melyen pedig burgonya chips-ek lebegtek, az egész alatt pedig egy sűrűbb, ízletes mártás volt. Az alapanyag – a belsőség – ellenére az étel fantasztikusan finom, az elkészítés és a tálalás helyenként változó, de nagyon laktató és tényleg nagyon jó. Eszter fish and chips-e hozza a várhatót, olyan, mint amiket Londonban is ettünk – a mártás, a párolt zöldborsó is nagyon illett az ételhez. Itt már Eszter is egy pint-nyi cidert iszik (csapolt OutSider), én ismét egy skót sört kóstolok, na meg egy 12 éves Deanston single malt whisky-t.

Az ebéd után csorgunk lefelé az utcán, majd az Edinburgh múzeummal szemben látunk egy kis templomot, ahova be is nézünk. Egy nagyon puritán, nagyon érdekes színvilágú, világos, több mint 300 éves templomba lépünk be, ahol II. Erzsébet királynőnek saját helye volt – ugyanis nagyon sokat járt ide, amikor a városban járt. Persze a templom mellett illetve mögött lévő kis temetőt is meg kell néznünk, mert Eszteremnek ez mindig a becsípődése.

És végre odaérünk a mai célunkhoz, a Holyrood palotához és galériához, amely gyakorlatilag a királyi család rezidenciája a mai napig. Megvesszük a belépőket – de tudni érdemes, hogy Edinburgh-ben az állami múzeumok, galériák mind ingyenesek, csak oda kell fizetni, ami a királyi család tulajdonában van. A palota gyönyörű – fotózni nem szabad, én tudatlanul egy képet csináltam, mert nem figyeltem a táblákra… Az épület első része a The King’s Gallery, ami gyakorlatilag a királyi család és egyéb témák festményeit foglalja magába – szép termeken keresztül.

A kis tér másik oldalán egy nagyon modern, impozáns épület áll – ez a skót Parlament épülete.

 Az épület építése 1999 júniusában kezdődött, és a skót parlamenti képviselők (MSP-k) 2004. szeptember 7-én tartották első vitájukat az új épületben. II. Erzsébet királynő általi hivatalos megnyitóra 2004. október 9-én került sor. Enric Miralles , az épületet tervező vitatott spanyol építész, még a befejezése előtt meghalt.
Az épület célja a skót táj , népe , kultúrája és Edinburgh városa közötti költői egység megteremtése volt. A Parlament épülete számos díjat nyert, köztük a 2005-ös Stirling-díjat , és Charles Jencks tájépítész úgy jellemezte , mint „a művészet, a kézművesség és a minőség olyan diadala, amelyre nincs példa a brit építészet elmúlt 100 évében ”.

Mondanom sem kell, hogy az épületbe ingyenesen lehet bemenni, bent a nagyon kedves hölgytől kapunk egy térképet az épületről – majd szabadon mászkálhatunk. Arra felhívják a figyelmet, hogyha épp ülés van, akkor nem tüntessünk, ne fotózzuk a képviselőket, ne hangoskodjunk – de egyébként nyugodtan mászkáljunk.

Az épület lenyűgöző, a látszó beton, a ragasztott és hajlított fa szerkezetek és fém elemek kombinációja és harmóniája uralja az egész épületet. Mindenhol lépcsők, különleges tér élmények fogadnak bennünket – a nagy terem pedig lenyűgöző. El nem tudjuk képzelni, hogy az építész hogyan tudta ezeket a tartószerkezeti csomópontokat kitalálni, hogy számolták ki a statikai erőket, de nem is ez a cél, egyszerűen csak ámulunk és bámulunk. Csoda szép, csodálatosan lenyűgöző az egész épület.

A belvárosba visszafelé a parlament hátsó részénél megyünk, majd ismét a Royal Mile-ra térünk rá. Én a térképen láttam egy pub-ot, amit szeretnék megnézni, mert a neve nagyon érdekes: World’s End. Kiderül, hogy ez a főváros egyik legizgalmasabb vendéglátó helye.

A World's End egy történelemmel teli kocsma, melynek külső falai a Flodden Wall részét képezik, egy 16. századi erődítményé, amely Edinburgh történelmi óvárosát védte. Egykor Edinburgh lakói azt hitték, hogy a falon kívüli világ már nem az övék, innen ered a nevünk is.

Hát persze hogy bemegyünk, hely nincs… ja de, épp két srác épp feláll a pulttól. Lehuppanunk, majd élvezzük a skót kocsmák életét, ismét. Eszter Thistly Cross cidert kér a csapról, én egy korsó ale-el múlatom az időt. A vájt szemű olvasónak feltűnhetett, hogy minden sör vagy cider a saját poharában kerül a pultra vagy az asztalra. És tényleg így van, a pultosok erre nagyon figyelnek, ebben sem hibáznak – a poharak pedig mindig túl vannak töltve, vagyis mindenhol csorog és folyik a sör vagy a cider.

Itt már délután fél ötnél járunk, mentünk annyit, mint a lovak, egyre fáradtabb vagyok. Úgy döntünk, hogy vissza sétálunk a szállásra, kicsit pihizünk, majd este még kocsmázunk egy kicsit, ha tudunk. Hazafelé megnézzük a világ második legnagyobb irodalmi emlékművét, mely Sir Walter Scott híres, gótikus emlékműve.

Elsétálunk a skót Nemzeti Galéria mellett is – ezt is majd meg kell nézni, de nem ma, mert már fáj a lábunk. Felmászunk a szobánkhoz, ledőlünk, lazulunk, olvasgatjuk, hogy holnap mit kellene megnézni. Időnként le-le nézünk a Castle street-re, egyre nagyobb lenn az élet. Lassan fél tíz van – csak úgy döntünk, hogy még egy rövid séta és kocsmázás belefér az estébe.

A környékünkön rengeteg pub, étterem, kocsma van – de szinte mind teli van. Talán a harmadik vagy negyedik helyen találunk végre ülő helyet, úgyhogy le is huppanunk. A hely neve: The Rose St Brevery. ezekben a pubokban sokszor az az első kérdés, hogy enni vagy inni szeretnél. Ha eszel, akkor irány az emelet, ha inni, akkor mehetsz a bárba vagy a teraszra, de azt csak este 10-ig, mert 10 után szigorúan zárnak a teraszok. Mi egy-egy hamburgerre szavazunk, na meg egy-egy negroni-ra, és gyakorlatilag így zárjuk az estét.

A nap folyamán sikerült 11 km-t sétálni, ami már csak azért is nagy teljesítmény, mert Edinburgh olyan mint például Lisszabon, ahol állandóan le és fel kell menni, olyan sok és nagy a szintkülönbség. Szóval húzós hétvége lesz, ezt már látom…