Portugália – élménybeszámoló III. – Lisszabon
Oceanário de Lisboa és Fado-est
Az alcím már nagyjából mutatja, hogy mi volt a nap első felének a programja, de a másik programnak a magyarázata majd kicsit később érkezik.
Nos ennek a napnak szinte a teljes programját Péter barátom kedvesének köszönhetjük, ugyanis Ő javasolta, hogy menjünk el és nézzük meg ezt a nagyszerű akváriumot és az esti programot is. Elsőre kicsit idegennek tűnt az ötlet, hogy műemlékek helyett egy óceanáriumba menjünk – de már menet közben is éreztük, hogy nagyon klassz helyen leszünk. Nos maga az objektum a város keleti szélén, a Tajo öblében fekszik – a 98-as világkiállítás korábbi helyszínén. Miután lezajlott ez a világ esemény, azután az elkészült épületekből sport és kultúrális helyszíneket fabrikáltak az élelmes portugálok, majd megépítették Európa legnagyobb és legprofibb fedett akváriumát, ami a mai napig is tartja vezető helyét. A környék nagyon érdekes, nagyon modern, óriási tereken és parkokon keresztül jutunk el a vízre épült, kicsit futurisztukus szürke épülethez, ahol a vízből egy pille palackokból készült sárkány próbál éppen a partra úszni.
Nem regisztráltunk be előre, nem intéztünk online jegyet – ami majdnem hibának bizonyult, de kb 15 perces sorban állás után azért csak bejutunk. (Személy szerint arra gondoltam, hogy úgy is kevés turista van Lisszabonban, minek okoskodni – de ha oda mentek, akkor érdemesebb online megvenni a jegyet, mert akkor azonnal be is mehetsz, nincs sorban állás, nincs para. ) Benn minden nagyon profi – már a bejutás során egzotikus madár hangok fogadnak bennünket a séta közben – benn pedig minden lenyűgöző. Gyakorlatilag van egy óriási, de tényleg óriási középső, kör alapú és vagy négy emelet magas akvárium, ami több szinten és több oldalról is megtekinthető. A közbülső akvárium mellett még megszámlálhatatlan mennyiségű, kisebb és nagyobb akvárium is helyet kapott, ezek mellett pedig félig nyitott terekben pingvinek, vidrák és egyéb tengeri madarak, lények jöttek-mentek a sziklákon – de olyan szintű környezetet teremtettek nekik a tervezők, hogy teljesen valódinak érezhette az ember. Ezt úgy kell érteni, hogy ezeken a helyeken rendesen hideg volt, a sziklákon valódi jeges foltok voltak, a levegőben madarak repkedtek… Őszintén nagyon lenyűgöző és profi volt minden kifutó.
A kisebb akváriumokhoz sötét folyosókon lehetett odajutni, az üvegek mögött tengeri csillagok, rákok, kagylók, halak és mindenféle jövő-menő állatka élte életét – de a végén mindig vissza-vissza tértünk a nagy akváriumhoz, ahol aztán tényleg zajlott az élet. A hely überelhetetlen sztárja az óceáni nap hal, amely egy kavics kinézetű, nagyon furcsa, talán csúnyának is nevezhető állat, amely úgy néz ki, mintha egy óriási, lapos kavics függőleges helyzetben úszkálna méltóságteljesen. Ez a hal olyan nagy sztár, hogy a világ minden részéből eljönnek megnézni a látogatók, ugyanis fogságban nem sok akváriumban él. A másik érdekessége ennek a halnak, hogy iszonyú nehéz a csontozata, ami annyit jelent, hogy egy-egy kifejlett példány 1,5-2 tonna súlyú is lehet. Mivel Ő egy sztár, így is viselkedik – úgy pózol az akváriumban körbe-körbe, mintha tényleg tudná, hogy Ő a menő csávó a faluban.
Persze nem hiányozhatnak az akváriumból a cápák, a ráják, a kisebb nagyobb halrajok sem – szerintem kb ezer hal biztos van ebben a nagy térben, ami azt hiszem legalább 5 millió liternyi…
Megnézünk még egy környezetvédelmi, tengerbiológiai vetítést is az épületben, de nem egy falusi mozit képzeljünk el, hanem egy olyat, ahol két vetítő vászon közé ülsz, huppansz le a földre, majd a fények és hanghatások alatt úgy érzed magad, mintha a tengerben lennél… Fantasztikus tér élmény, őszintén.
Ha hiszitek ha nem – felnőtt emberként közel 3 órán át voltunk benn, ami szerintem mutatja a hely lenyűgöző voltát. Kint az épület mögött volt egy nagyszerű turista attrakció, egy szökőkút – ami alá a 35 fokos melegben persze, hogy be kellett állnom… 🙂
Az akváriumban úgy vettünk jegyet, hogy ha majd kijövünk, akkor a kabinos felvonó is benne legyen a programban – bár én már az elején is jeleztem, nem látok sok hegyet és sípályát itt a vízparton, de hát megint kisebbségben maradtam. Sebaj, elballagtunk a kabinos felvonó indulási oldalához, majd beültünk a tök meleg kapszulába – amikor is hirtelen egy csinos fotós menyecske érkezett, aki le is fotózott bennünket.
Nos a felvonóban ülve sem értettem meg, hogy ezt most minek építették – de amíg vannak ilyen lüke turisták, akik ezért fizetnek – szóval ne keressünk magyarázatot. A kiszállás után megvesszük a fotókat, majd megpróbálunk feljutni a parton épült Myriad toronyba, de hát az ajtóban álló portás csaj ebben nem volt partner – pedig mindenféle kávé és ital fogyasztást is bevállaltunk volna, de Ő csak nem engedett fel bennünket…
Sebaj, akkor ebédelünk egy jót itt a partszakaszon. Van egy csomó, különböző szintű kajálda és ivó hely ezen a sétányon, mi kiválasztunk egyet, majd portugál paellával, kagylókkal, rákokkal és sokféle finomsággal tömjük meg a bendőnket. Lazulunk egyet majd vissza sétálunk a metróhoz, aztán a szállodát vesszük irányba. Na nem az a cél, hogy végre kipihenjem a fáradságot, hanem csak azért, hogy felfrissítsük magunkat – ugyanis estére Fado estre megyünk.
Akkor elmondom azt, hogy mi is a Fado – na nem mintha én korábban tudtam volna. 🙂 Ez egy igazi portugál zenei műfaj, aminek az eredete talán brazil, talán fekete afrikai lehet – és ami egy spanyol és egy portugál gitárral kísért, időnként melankólikus, időnként temperamentumos énekes műfaj. Nos mi egy ilyen rendezvényre sietünk, a helyet a google nélkül meg sem találtuk volna, az tuti.
A hely neve: O Faia, és a város buli negyedében húzódik meg szép csendben. Nem ma kezdték a szakmát, mert 1947-óta dalolgatnak itt a portugál zenei hírességek. Az étterembe telefonon foglaltunk helyet, amikor odaérünk, akkor szépen a helyünkre kisérnek a pincérek. Az étterem még majdnem teljesen üres, de 10 perc alatt szinte minden vendég megérkezik – a végére teli is lesz a küzdőtér. Közben kiderül – amit mi is tudhattunk volna, ha elolvassuk a prospektust – hogy a zenei élmény mellé egy három fogásos vacsora is tartozik, amivel semmi gond nem lenne (mert látszik, hogy itt a kajával sem lesz gond), ha nem ettük volna tele magunkat még délben. Sebaj, választunk szuper elő és főételeket, a felszolgálók nagyon udvariasok, felkészültek. Rajtunk kívül csak egy pár van, akik külföldiek – az összes aszalnál portugálok ülnek. Mögöttem egy idősebb csapat, három nagyon szimpatikus kisöreg eszeget, borozgat, a mellettünk lévő asztalnál egy ötfős család választ éppen borokat – ott három huszonéves fiatal és a mi korunkbeli szülők ülnek éppen. A terem végében két fiatal emberke vacsorázik – tisztán látszik rajtuk, hogy melegek, de ebben a konzervatív, katolikus országban ez nem gond, ez tök elfogadott dolog. (Tényleg csak zárójelben jegyezném meg, hogy annak idején Mexikóban is tágra nyílt szemmel figyeltük, hogy mennyire elfogadók ebben a témában a mexikóiak, és most itt is ezt érezzük – nagyon sok fiú-fiú, lány-lány párost láttunk felvállalva a kapcsolatukat – mégsem bélyegezték meg Őket… Tudom, a rothadó nyugat…)
Nos Arcsi barátom kikéri az első borokat, nekikezdünk a szuper előételeknek – majd a főpincér behúzza a súlyos, nehéz függönyöket az ajtókon, lejjebb tekeri a fényeket, és bejön két 50-60-as férfi, egy-egy gitárral. Az egyik egy sima spanyol gitár, a másik egy kicsit furább nyakú portugál gitár – majd elkezdenek játszani. A főbb ritmus alapot a spanyol gitár adja, de önmagában az is visz egy dallam világot is, a portugál gitáros pedig olyan dallam és harmónia világot épít erre az alapra, hogy már önmagában ez egy élmény. Bejön egy fiatal, feketébe öltözött csajszi – majd olyat énekel, hogy megáll a villa a kezünkben. Hogy miről énekel, azt nem tudjuk – de a szívünk mélyén érezzük. Egyre jobban azt érzem, hogy ez a portugál nép kicsit olyan mint a magyar, olyan sírva vigadó, néhol beforduló, de érzelmes fajta. Ezekből a dalokból én ezt érzem, szeretet, fájdalom, küzdés – szóval maga az élet.
Két vagy három dalt énekelt el a hölgy, majd villany vissza – mi eszünk és iszunk tovább. Megérkeznek a főételek – és majdnem könny szökken a szemünkbe. Olyan ételeket kapunk, amik önmagukban is műremekek, a mennyiség pedig legyőzhetetlen akadályokat vet fel előttünk. Egy komlett polip az egyik tányéron, Peti barátom kapott egy bárány combot, én malacpofát kértem – de Eszterem is kapott egy tál csicseri borsós curry-t – vagyis kezdhetünk nagybetűsen enni.
Ismét érkezik a főpincér, függöny elhúz, villany lehúz. Jön a két gitáros, érkezik egy hetvenes úr – most Ő fog énekelni. Én a sötétben nem is Őt nézem, hanem a helyiek arcát. Mögöttem az egyik kis öreg lehunyt szemmel hallgatja, mit hallgatja, érzi a zenét és az éneket. Esküszöm, látom rajta az elmúlt 30-50 év átélt élményeit – nagyon lenyűgöző az arca. A mellettünk lévő asztalnál a fiatalok nem unott fejjel nézik a produkciót, hanem igencsak élvezik – ami szintén nagyon érdekes élmény. Azt hinné az ember, hogy ezt a korosztályt már nem érdekli egy ilyen „kornyikálás” – de itt a példa, a vérükben van ez a zene. A kisöreg nagyon finoman, nagyon érzelmesen énekel – de itt már sejtem, hogy lesz még itt nagyobb durranás is.
Villany felkapcsol, függöny kinyílik – eszünk és iszunk tovább. Szégyen szemre, a kaják jó részét a tányéron hagyjuk – egyszerűen nem tudunk többet enni. Elnézést kérünk a pincértől, nehogy magukra vegyék – mert ezen a helyen érezzük, hogy nekik ez komoly visszajelzés lenne. Jönnek a desszertek, de az unokabátyámtól tudom, hogyha teli is vagy, akkor a desszert máshova megy – úgyhogy együnk tovább.
Villany leolt, függöny behúz – és bejön a két gitáros.
Most pár percig csak Ők játszanak – és látszik, hogy ez az életük. Teljesen egymásra vannak hangolódva, hol lírai, hol pörgős a zene. Ami még nagyon érdekes -az a pincérek arca. Egész este, míg a koncertek zajlottak – addig a pincérek a falak mentén ácsorogtak, és nem a telefonjaikat vagy a pénztárgépet nyomkodták, hanem a zenét hallgatták. Pedig hányszor és hányszor lehetett részük ebben, mégis élvezték, hallgatták a muzsikát…
Egyszer csak a sötétben bejön egy ötvenes hölgy, hatalmas gyűrűkkel a kezén – majd megmutatja nekünk, hogy mi is az a Fado. Érzelmesen, időnként halkan, időnként megremegtetve a csillárt énekel az életről, de időnként a cipője sarkával is hatalmasakat dobbant, mi pedig csak nézünk ki a fejünkből. Átdübörög rajtunk a portugál világ és történelem, majd óriási ováció zárja az estét.
Peti barátom a vacsora után még vagy fél órát beszélget a főpincérrel a portói és a tokaji borokról, fogunk a kezünkben 500 €-s bort is a bortrezorban, majd illedelmesen felénk biccentenek a gitáros/zenész emberek – szóval nagyon családiasan zárjuk az estét. Nem mondom, hogy olcsó volt a hely – de ez az élmény, ami itt ért bennünket, szóval ezt nem euróban mérjük. 🙂
