Edinburgh – Skócia – II.

2026.06.25. Hegyvári Zoltán

Szombat reggel kissé felhős, de összességében szép napra ébredtünk. Úgy döntöttünk, hogy nem reggelizünk, a pub-os ebédek és vacsorák úgy is kiadósak, ne hizlaljuk magunkat. A mai első helyszín a Skót nemzeti Múzeum lesz.

A tegnapi kiadós séta arra ösztönöz, hogy megnézzem, hogy milyen tömegközlekedési lehetőségek vannak – és milyen áron. Azt találom, hogy lehet vonal jegyet, napi jegyet is venni, de a telefon feldobja, hogy mehetünk Bolt-al is, az sem drága. Itthon és Máltán is használtam a Bolt app-ot és most is úgy döntünk, hogy kényelmesebb taxizni, mint lesétálni a buszhoz, árban pedig 6 font, a tömegközlekedés pedig 4,8 lenne – úgyhogy az ajtónkhoz jön Mohammed, mert így hívják emberünket.

Nagyon kedves és kedélyes a csóka, jelezzük Neki, hogy nem igazán beszélünk jól angolul – majd közli, hogy Ő sem beszél jól, úgyhogy végig „dumáljuk” az utat, ami persze csak pár perc. Itt is kijön, hogy a helyi arcok nagyon kedvesek, elfogadóak.

A National Museum of Scotland két épületrészből áll: a sarkon egy újabb építésű, de a sötét, ódon kövek színét viselő épület tornyosul, szervesen hozzá pedig egy régi, 150-200 éves épülettömb kapcsolódik – de mondom, színeiben a két épület tök hasonló. Belépve jön megint az ámulat – ingyenes az egész múzeum. Az, hogy a helyieknek ingyenes, az szerintem tök okés, de hogy nekünk, külföldi turistáknak sem kell fizetni – ez azért nagyon nemes a brit és a skót nemzettől. Köszi srácok!

Egy hölgy a kezünkbe nyom egy térképet – először nem értjük miért, de miután többször is eltévedünk, akkor már értjük a gesztust. Óriási az épület széltében, hosszában és magasságban egyaránt. Nem egy klasszikus Nemzeti Múzeum, hanem ez egy olyan hely ahova a gyermekeddel, unokáddal eljönnél sokszor és nagyon szívesen.

Az épület több részre van tagolva, melyeket színek jeleznek – és mely színek egymás feletti szinteken folytatódnak. Van itt tematikus skót történelem, vannak gépek, repülők, hajók, autók, …, vannak öltözékek, divatcikkek, van iparművészet, külön részleg foglalkozik az állatokkal, szóval befoghatatlan az ismeretanyag, ami itt fogad bennünket.

Mi egyből felmegyünk a tetőteraszra, kellenek a selfik, na meg tök jó ránézni a városra – már ha a fejünket nem viszi le a szél. Visszatérve mi csak tobzódunk – jövünk-megyünk össze-vissza. Az érdekesség az, hogyha nem függőleges irányban mentek az épületrészekben, hanem vízszintesen, akkor a tudomány-technika részről egyszer csak átmész az iparművészet részlegre, majd jönnek az egzotikus országok öltözködései, majd egy csomó kitömött állat között találod magad… Persze, látod, hogy más színű épületrézben vagy – de ettől függetlenül nagyon érdekes és furcsa a koncepció.

Őszintén, mindketten nagyon élvezzük, tobzódunk az érdekességekben. Itt van Dolly, az első klónozott bárány kitömött példánya, látjuk Culthard Forma 1-es versenyautóját, de közelről láthatunk világító torony lámpaszerkezetet is, a divat szekcióban 150-200 év távlatában láthatjuk a ruhák fejlődését, átalakulását, de vannak itt egyiptomi múmiák is, szóval csak kapkodjuk a fejünket. Egy régi vágású múzeológus biztos itt dobná el az agyát, de látva a gyerekek és a szülők, nagyszülők lelkesedését és azt, hogy itt nagyon sok mindent meg lehet és kell is fogni – nos ez mindent felülír.

Csak csendben jelzem, hogy gyerek nélkül is több mint 2 órát bolyongtunk, élvezkedtünk a Múzeum területén… Kár lett volna kihagyni.

A Múzeum mellett húzódik egy nagyon különleges hely, konkrétan egy temető (Greyfriars Kirkyard Cemetery Edinburgh), amelyet régi lakóházak vesznek körbe, és amely házaknak az ablakai konkrétan a temetőre (is) néznek. Mondjuk szép, parkosított terület, de azért csak egy temető – de ahogy én szoktam mondani, legalább csendesek a szomszédok… Ami még érdekessége a temetőnek, az Bobby kutya sírja, ami itt található a parkon belül.

Greyfriars Bobby (1855. május 4. – 1872. január 14.) egy skye terrier vagy Dandie Dinmont terrier volt, aki a 19. századi Edinburgh- ban arról vált ismertté, hogy állítólag 14 évet töltött gazdája sírjának őrzésével egészen haláláig. A történet Skóciában máig jól ismert , számos könyv és film révén, bár pontossága vitatott. 
A történet legismertebb változata szerint Bobby John Grayé volt, aki éjjeliőrként dolgozott az Edinburgh-i Városi Rendőrségnél . Amikor John Gray meghalt, a Greyfriars Kirkyardban temették el , a Greyfriars Kirk körüli templomkertben , Edinburgh óvárosában. Bobby ezután vált a helyiek számára ismertté, és élete hátralévő részét ura sírján ülve töltötte.

Nos mire innen kijövünk, én már küzdök az éh- és szomj-halállal. Már lassan egy óra van, a közelünkben van egy csomó menő pub – mi pedig csak a kultúrát szívjuk magunkba… Szóval együnk, igyunk. A hely most is a Victoria street alatti tér, a Grassmarket Square egyik kocsmája – a Maggie Dickson’s. Mázlink van, mert amikor bemegyünk, akkor van épp egy szabad asztal – egyébként full teli az ivó és az étterem rész is.

Itt most mindketten ugyanazt esszük, nem variálunk: steak pie a mai ebéd, a pia pedig skót lager sör és száraz cider Eszternek. Ahogy a fotón is látjátok, itt a pite egybe van sütve, a tészta tűzforró és ropogós, a benn lévő marhahús pedig szaftos és omlós. A köretként tálalt zöldségek hozzák a skót vidék földes ízeit, a krumplipüré pedig a mártással együtt brutál finom.

Maga a Grassmarket tér egy nagyon nyüzsgő, központi hely teli korabeli kocsmával, pub-al, de innen lehet például felsétálni a várba is. A tér alsó felén éppen kézműves piac zajlik, ahol lehetne lassan sült malac szendvicset is enni – ha még éhesek lennénk.

Eszterem olvasta, hogy itt van egy lépcsősor (The Vennel), ahova feltétlen fel kell menni – mert fantasztikus képeket lehet készíteni onnan a várról… Hát ki ne hagyjuk. 🙂

Na jó, egyébként tényleg tök jó volt, bekell látnom. Nos innen vissza a Grassmarket-re, majd onnan egy nagyon meredek lépcsősoron (Castle Wynd North) mászunk fel a várba. Lent sem volt kevés ember, na ezt szorozzuk meg sokkal – na pont annyian nyomulnak a vár bejárata előtt. Szerencsére én már itthon, online megvettem a két belépőjegyet (köszönet az ötletért Csabai Peti barátomnak) – de így is be kell állni egy jó negyedórás sorba. Drága skótjaim egy rettenetes fém lelátórendszert építenek éppen a vár bejárata elé, ami biztos klassz lesz, amikor a katonazenekari fesztivál itt lesz – de most rettentően ormótlan, ide nem illő – de én csak egy hülye turista vagyok, mit szólok én ebbe.

Mivel a város egyik legmagasabb pontján és Skóciában is vagyunk – így a szél gyakorlatilag letépi a fejünket – de a látvány, a történelmi aura mindent kompenzál. A falakról végig mustráljuk a várost, tök jól látszik az utcánk és a szobaablakunk is – szerencsére az innen nem látszik, amikor reggelente a háló alsómban kávézva nézem az utca népét… 🙂

Nem fogok részletes leírást adni a látottakról, mert lehetetlen lenne. Láthattuk a skót koronázási ékszereket (brutálisan szép volt), voltunk börtönökben, elmélkedhettünk a skót történelem viharain a hősök termeiben, megnéztük a nagy termet és az óriási kandallót, a rengeteg fegyvert – szóval óriási élmény volt, több mint két órányi jövés-menéssel.

Visszatérve a városi forgatagba a Royal Mile-on láttam egy nagyon menő pub-ot, a Deacon Brodie’s Tavern-t – aztán próba-szerencse alapon bementünk. Pont volt egy szabad asztal – Eszti lehuppant, én pedig mentem pultozni. A briteknél/skótoknál ennek a műveletnek külön kultúrája van. Vadidegen arcok elkezdenek egymással cseverészni, közben a pultossal is megy a kontakt – megbeszélik a világ nagy történéseit, a cider, az ale ízvilágát, a tököm tudja mit – szóval megy a diskurzus. A pultos a korsókat, poharakat csurig tölti, mindenhol csurog a sör vagy a cider, de itt ez tök normális – én pedig nagyon imádom.

A bárpult legalább ezer éves (na jó, csak viccelek, de tényleg régi), van rajta vagy 3×5 sörcsap, a plafon túlzóan díszes, de mégis cool – a hajópadló olyan régi, kopott – de mégis elegáns. Lehuppanok Esztivel szemben, élvezzük az italokat (Guiness és Henry Westons cider) – nézzük a nyüzsgő pub életet és pihentetjük a csülkeinket.

Innen még egy kiadós séta a szállásunk, ahol viszont jön egy tényleges kis pihenés – de estére azért még tervezünk egy kis menetet.

Eszter ismét hozott egy ötletet, hogy sétáljunk el a Dean Village városrészhez, mert van egy nagyon klassz története a helynek, a látvány pedig nagyon meggyőző lesz. És ilyenkor mit tesz egy jó férj? Szó nélkül veszi a cipőt és már indul is.

Dean Village ( a dene szóból, ami 'mély völgyet' jelent) egykori falu Edinburgh városközpontjától közvetlenül északnyugatra , Skóciában . Délről és nyugatról a Belford Road, északról a Belgrave Crescent Gardens, keletről pedig a Dean híd alatti terület határolja . Korábban "Leith vize falu" néven ismert, és több mint 800 évig sikeres gabonaőrlő terület volt. Egykor nem kevesebb, mint tizenegy működő malom volt ott, amelyeket a Leith vize hajtott .

A területnek kb 800 éves története van, vízimalmokkal, fejlődő majd hanyatló gazdasággal – de mára egy nagyon hangulatos városrész lett itt, Edinburgh szívében. Csörgedezik a patak/folyó, színes és történelmi házacskák és paloták szegélyezik a völgyet, a korábbi munkás kolónia lakásai ma már a város egyik legdrágább ingatlanjai – közben pedig csend és falusi béke leng körül bennünket.

Bár hulla fáradtak vagyunk, de csak végig sétálunk a vízparton az ikonikus kőhíd alatt a Princess street felé – de tényleg baromi jó a feeling. Mire visszaérünk, már sötét van – de engem hajt a boogie, csak innom kell még egy sert.

A szomszédunkban van egy régi, kopott, de nagyon menő pud, a Dirty Dick’s, 1859-es alapítással – hát nehogy már itt ne igyak egy jó malt whisky-t meg egy mélybarna Murphy’s-t. Hú, baromi jó nap volt. Mentünk 12 km-t, de voltunk magasban és mélyben, láttunk nagyon sok érdekes helyet, és egy biztos, Edinburgh megfogott bennünket, nagyon bejön a város és a lakosság is. Szuper a hely!