Finnország – 8 nap Ouluban és a környékén – V.

A mai napon hosszabb útra indulunk, ugyanis az a tervünk, hogy meglátogatjuk az igazi finn Mikulást, vagyis elautózunk Rovaniemi-be a Mikulás hivatalos irodájába. Az igazság az, hogy Ádámmal egyszer mi már jártunk az öregnél, de a váróban olyan sok kisgyermek várt, hogy akkor nem vártuk ki, hogy ránk kerüljön a sor – most azonban fel vagyunk rá vértezve, hogy találkozzunk a nagyszakállúval.

Az út 220 km – de őszintén nem csak azért utazunk ilyen sokat, hogy vizitre menjünk, hanem szeretném ha apu és anyu is átlépné a sarkkört – ugyanis a Joulupukki hivatalos irodája előtt húzódik az Arctic Cirkle, amit vétek lenne kihagyni.

Az út jellegzetesen finn, erdők, tavak és nagyobb mezők váltakoznak folyamatosan, annyi érdekesség van, hogy északra haladva egyre kisebbek a fenyők – de összességében ez a két és fél óra eléggé uncsinak nevezhető. Száguldozni nem lehet, mert eleve a helyiek kőkeményen betartják a sebesség korlátokat (és ciki lenne bunkó magyarként elhúzni mellettük), másrészről rengeteg telepített traffi mutatja, hogy nem is érdemes küzdeni. Egyetlen fontos dolog talán az, hogy nagyon kell arra figyelni, hogy a rénszarvasok ki ne sétáljanak elénk – mert Finnországban a legtöbb közeledési baleset ebből a kontaktból ered. Tehát csendesen autózunk, két kisebb megállóval törjük meg a monotonitást – majd megérkezünk a végcélunkhoz. Kellemes meglepetés, hogy ebben az óriási parkolóban sem kell fizetni – de annak ellenére, hogy nyár van (vagyis nem a „főszezonban” érkezünk) alig találok parkolót.

Természetesen az első poén az, hogy odaballagunk a sarkköri vonalhoz, pózolgatunk, bohóckodunk a többi lökött turistával együtt, amikor ezt megunjuk, akkor a főépület felé vesszük az irányt.

A főépület középső része a Mikulás hivatalos irodája, ami télen-nyáron nyitva van, az épület többi részében menő finn iparművészeti, lakberendezési és ajándék üzletek találhatók – és őszintén nem a gagyi kategóriáról van szó. (Az igazsághoz azonban is hozzá tartozik, hogy a szemben lévő épületsorban már a gyengébb színvonalú ajándéktárgyak bőséggel elérhetők – de hát ez a világ márcsak ilyen.

Hosszú, félhomályos folyosókon indulunk el, mindenhol karácsonyi csomagok, üzenetek kísérik az utunkat, majd a lépcsőházban meglátjuk a kiírást: Még 177 nap a Karácsonyig. Szép lassan felkecmergünk a lépcsőkön, a fogadó résznél megnézzük a világhírességeket, akik a Mikulással vannak lefotózva, majd beállunk a sorba – szerencsére nem kell most sokat várni. Ádi nagyon izgul, meg van illetődve – Ő egy harminc éves testben élő kisgyerek, úgyhogy látjuk rajta a feszkót. Anyukám jelzi, hogy Ők nem fognak fotózkodni Mikivel, mondom is Neki, hogy persze, majd meglátjuk.

Az ajtón kijön egy pirosba öltözött manó (Ő a fotós), kérdezgeti, hogy honnan jövünk. Válaszolunk, és jön a válasz: Ja, ja, Budapest. A csóka nagyon kedves, feloldja Ádám feszkóját, Ádi rombol befelé a Mikuláshoz, aki dübörgő, mély hangon mond egy-két magyar szót, Ő is „budapestezik” – de nagyon kedves, nagyon szívélyes. Látja, hogy Ádi más mint a korosztálya, nagyon kedvesen viselkedik vele – majd a fotók után „Boldog Karácsonyt” szöveggel búcsúzik tőlünk. Anyukám látva a kedvességet rögtön leül Miki mellé, apukám kicsit kényszeredetten szintén odaül – és elkészül egy olyan fotó, ahol a három emberke együtt több mint 200 éves… 🙂 Anyukáméknak is „Boldog karácsonyt” mond a Mikulás – nem is tudhatja, hogy ezt az utat tényleg karácsonyra kapták tőlünk és a gyerekektől. Lassan hatvanéves vagyok, de egy kicsit most az én szívem is kisgyerekként ver, tök aranyos ez a helyzet.

Persze a rideg valóság az, hogy lent a csinos manó lányok a hivatalos fotókért esetleg videókért szép kerek összegeket gomboltatnak le a szülőkkel – de kit érdekel, végülis találkoztunk az Igazi Mikulással, Joulupukki-val!!!

Természetesen visszatérve a való világba mi is megnézzük kedvenc finn üzleteinket, többek között az „iittala” shop-ot, ahol gyönyörű étkészleteket, kávés bögréket szoktunk nézegetni – néha vásárolni. Most is viszünk haza azért egy kedves emléket – majd átmegyünk az szemben lévő épületbe, mert ott van a „Marttiini” késüzlet, amit Aksu barátunk javasolt. Kb fél óra keresgélés, válogatás után megtalálom az igazi „puukko”-mat, most már majd én is hasogathatok fákat ezzel a túlélő késsel – már ha lesz rá igény… 🙂

De nemcsak kést, hanem két tűzcsiholó acélt is vásárolok, ugyanis nagyon tetszett tavaly télen, amikor a motoros szánozás során a helyi ember két perc alatt úgy csiholt tüzet, hogy mi csak néztünk – vagyis erre is szükségem lesz, na meg Viktornak is. 🙂

Nagyot sétálunk a környéken, találunk egy nagyszerű éttermet, ami inkább skanzen és grill udvar – de nem is az a lényeg hogy minek nevezzük (Santamus Restaurant). A séf a szabad tűzön, parázson füstöli, grillezi a lazacokat – nincs egy óriási étlap, de nagyon szuper kajákat eszünk, finom helyi söröket iszunk, eszméletlenül jól érezzük magunkat.

Még mászkálunk egyet az erdei részen, megnézzük az üveg kupolás, északi fényekre fókuszáló különleges apartmanokat – majd szép lassan elköszönünk Rovaniemitől. Elindulunk vissza Ouluba, de idő közben feldobom a kiscsapatnak, hogy nincs-e kedvük átugrani Svédországba? Persze nem egy nagy túrára, csak egy fél órára, csak azért, mert ebben az országban még sohasem jártunk. Mindenki rám bízza, úgyhogy irány Tornio, ami városkának az egyik fele finn, a másik svéd.

Egyből egy 330 éves fatemplom mellett állunk meg – sajnos bejutni nem tudunk, de az épület és a kis temető gyönyörű. Autózunk egyet a városka svéd felén, szebbnél-szebb épületek váltják egymást – de sokáig nem akarunk maradni, mert azért még van vagy 150 km hazáig.

Nagyon fel van töltődve a csapat, nagyon élveztük a napot – de azt hiszem, sikerült is kifárasztani mindenkit, úgyhogy irány Oulu. Viktorék meglepetéssel várnak minket – napközben megérkeztek a korábban megrendelt kerti bútorok, amiket a két fiatal egész nap össze is épített – mi pedig tesztelhetjük a végeredményt. 🙂