Finnországi halászlé, kézműves túróscsusza, saját készítésű mézeskalácsok – elő Karácsony a távoli Ouluban

Kis családunk úgy döntött, hogy vasárnap fogjuk megünnepelni a Karácsonyt – vagyis kb kilenc nappal korábban mint az hivatalos lenne, de a szükség törvényt bont, most vagyunk együtt, most szeretnénk kiélvezni ezt a lehetőséget.

Szombaton este még volt egy nagyszerű programunk – ugyanis átmentünk Viktorék egyik „szomszédjához” feltöltődni a karácsony hangulatával – ez a hely pedig a „Joulupuoti Wanha Riihi” volt, ami egy helyi kis kézműves vásár, olyan finn módon. Ez gyakorlatilag egy helyi vállalkozó gazdasága, ahol a hétköznapi pajtákból és csűrökből karácsonyi vásárt varázsolnak a tulajdonosok – és ahova rengeteg helyi jön el vásárolni, találkozni a szomszédokkal. Így tettünk mi is a hideg ellenére, ugyanis ekkora már a -16 c körül tévelygett a hőmérő.

Ahogy a fotókon is látjátok, nem volt nagy fényár, nem volt nagy meleg, de mégis fantasztikusan hangulatos volt. Eleve a finnek nem egy harsongó nép, szeretnek szerényen, csendben élni – és ebben a kis kézműves vásárban ez érződött. Minden termék kézzel készült, helyi asszonyok és lányok állították elő mindet, de mindegyikből az igényesség, a praktikum és a hagyomány köszönt vissza. A helyiek egy kicsit zavarba is kerültek, mert nem tudták hova tenni a nyelvünket, a talán kissé harsányabb viselkedésünket – de nagyon megköszönték, hogy itt vagyunk, hogy mi is viszünk vásárfiát Tőlük.

Másnap reggel azonban elkezdődött a klasszikus karácsonyi előkészület a házban – mindenki a maga módján sürgött-forgott. Mi Viktor fiammal elkezdtük a szokásos tojáslikőrünket készíteni, amit itt a blogon is már nagyon sokszor bemutattam. Annyi különbség van a korábbi receptjeimhez képest, hogy már nem cukorral, hanem édesítővel készítjük – de a végeredmény szempontjából ez semmit sem befolyásol – a termék igen gyorsan el szokott fogyni… 🙂

Nálunk Karácsonkor mindig szegedi halászlé van, házi készítésű túróscsuszával – és ez Finnországban sem lehet máshogy. A gond az, hogy a finn tesóknál viszonylag nehéz édesvízi halat szerezni vagy venni, ugyanis leginkább náluk a lazac és a pisztráng félék az elérhető halacskák, de például harcsát csak aranyárban lehetne beszerezni – erre viszont itt vannak a magyar szülők, akik ezt elhozzák bőröndben. Igen, egyszerűen lefagyasztva vittünk már a múltkor és most is Ouluba harcsa filéket, alapleveket, de nem hiányzott abból a bőröndből a szegedi paprika és a jó magyar rögös túró sem.

A halászlé az én reszortom lett, a házi készítésű tésztát Viktor vállalta be – és közben milyen érdekes dolog derült ki számomra… Nos a mi kis családunk minden tagja szeret főzni, de azt még én sem tudtam, hogy amióta Viktorék kinn élnek, azóta az én középső fiam tészta készítő mesterré változott. Olyan igényességgel, olyan precízen adagolta az összetevőket, olyan intenzitással gyúrta a tésztát, majd olyan profin nyújtotta ki azokat – hogy nézni is élmény volt. Hát a vér nem válik vízzé… 🙂

Közben persze a lányok is bőszen tevékenykedtek, készült a szalonna pörc, de Eszterem előkészítette a másnapi mézeskalács tésztáját is – arról nem is beszélve, hogy Olli unokámmal is foglalkozott ám mindenki is… Ismét egy érdekes adalék. Olli most 5 hónapos és olyan szinten érdeklődik a konyhai sürgés-forgás körül, ami nagyon jól esik a szívemnek – bár őszintén tudom, hogy ez csak a fényekről, a nyüzsgésről szól, de mégis…

A végén természetesen ünnepi asztalhoz ültünk, élvezettel fogyasztottuk a hazai fogásokat, még akkor is, amikor nem tejfölt, hanem smetana-t tettünk a túrós csuszára, de aki a hazájától 2500 km-re főz, annak kell némi kompromisszumot kötnie.

Természetesen az ajándékozás sem maradhatott el – a Karácsonyfa, ami alatt pedig az ajándékok sorakoztak, nos az egy kézműves különlegesség. A gyerekek szomszédságában (Jääli) van egy kis üzem (Lovi), ahol környezetbarát finn rétegelt lemezekből készülnek állatkák, díszek, fák és minden más, pl karácsonyfa is. Ők is vettek egy ilyen szépséget (na meg mi is kaptunk hasonló szobadíszt) – na az áráról ne beszéljünk, mert amihez Finnországban valaki hozzányúl, az az árán is tükröződik. Akit esetleg érdekel, az itt csemegézhet.

Természetesen a másnap is nagyon aktívan telt, ugyanis a lányok nekiálltak kinyújtani a mézeskalács tésztát, előkerültek Fruzsi Múmin-os kiszúrói és minden más forma is, vagyis készültek a mézes finomságok. Az elkészült formákat aztán Fruzsi, Viktor és jómagam „rajzoltuk” teli díszítő elemekkel – bár ebben azért még van mit gyakorolnunk.

Este persze nem maradhatott el a családi társasjáték, mert annak ellenére, hogy három felnőtt fiunk van, azért a legidősebb (Ádám) mindig igényli (és mi is), hogy így együtt legyen a család – és a mi életünk már csak ilyen.

Az utolsó nap még szaladgáltunk egyet-kettőt a környéken, anyukáméknak még megmutattam Észak-Finnország legrégebbi templomát, ami a háztól kb 3 km-re van – majd szép lassan kezdtünk is köszöngetni Finnországtól és a kis családtól, aki itt marad a nagy hidegben és sötétben. Egy valami azonban nagyon feltöltött, az pedig az, hogy a 85 éve édesapám és a nyolcvan plusszos anyukám meg tudta tenni, hogy kijött ilyen messzire azért, hogy kezünkbe vehessék a dédunokájukat – és ez szerintem óriási dolog.

Elköszönésképpen már csak egy fotó marad – ez pedig a négy-generációs fénykép. Viktor (31), Zoltán (59), Olli Olivér (0,5) és József (85) – és mindannyian Hegyvári-ak.

Köszönöm, hogy velünk voltatok és ezúton kívánok nagyon Kellemes karácsonyi ünnepeket mindenkinek!!!