Dél-Olaszország V. – Ostuni, Alberobello, Monopoli

Szerda reggel még Fabio tudott nekünk meglepetést szerezni, ugyanis előző este kérdeztük tőle, hogy miért szárad egy csomó ház falán kaktuszlevél ezen a déli részen – amire Ő azt válaszolta, hogy egyszerűen csak ezzel dekorálják a házaikat, szeretik ennek a látáványát. De ennek a növénynek van ám egy termése, levelenként 3-4 db, amit azonban meg is esznek, amikor az már szépen beérett – nos ma reggelre ez a finomság is ott volt a reggeliző asztalunkon. A terméseket meghámozzák, majd úgy eszik, mint egy gyömölcsöt vagy paradicsomot. Az íze nekem valahol a paradicsom közelében volt, de erős és kemény magocskák rontják az élvezetet, de összességében egy élmény volt ez is.

Elköszöntünk a házigazdánktól, majd Ostuni városa felé vettük az irányt. Ez a városka arról híres, hogy fehér falaival, fehér házaival tűnik ki a zöld dombok közül – meg hát összességében egy gyönyörű dél-olasz városka. Peti rutinosan találja meg a parkolót, elindulunk a dombokon felfelé, majd a főtéren egy pohár prosecco-val és olaszos kávéval köszöntjük a várost. Gyönyörű ez a terecske, az egyik tempolmban és előtte keresztelő zajlik, mindenki csinos, zajos, a téren pedig – elsősorban – helyi turista jön-megy, élvezi a napsütést. Azt már innen is látjuk, hogy gyönyörű helyre megyünk, mert rálátunk az óváros fehér házaira, templomaira.

Egy komoly kaptatón, fehér márvány burkolaton csattogunk felfelé, közben százféle és fajta üzlet csalogat bennünket. Van itt szuper kerámia üzlet, baromi jó vicces zoknikat is árulnak, csábító a különféle oliva teremlő helyek kínálata, szóval próbálnak bennünket ilyen téren is elámítani. Egy sikátorba benézek, találok egy fantasztikus kis terecskét, ami több szintes is egyben – ezeken a helyeken pedig gyönyörű asztalokon csodás ételeket eszegetnek a turisták.

Kicsit várnunk kellett egy szabad asztalra, leültünk egy lime bokor mellé, majd indult a csoda. A ház ajándékaként kapunk egy-egy szelet túrós előételt, majd rendelünk szintén ízelítőként húsgolyókat. Érkezik a finom helyi bor, majd a főételek is az asztalra kerülnek: poliptál, kagylótészta, vega tányér sült parmezánnal, kagylós spagetti – a végén pedig tiramisu. Nem, itt senki sem maradhat éhen… az tuti. Tök jó a hely (Il Posto Affianco), a főnök szeme folyamatosan ott van a pályán, időnként hoz egy marék friss zöld fűszert, küldi az egyik fiatal menyecskét friss lime-ért a mellettünk lévő bokorról – majd üdvözli a törzsvendégeket. Ez kérem az igazi olasz vendéglátás. Legalább hat vagy hét pincér lohol le-föl, de tényleg le-föl, mert több szinten fut a vendéglátás, sőt a konyha, az italos részleg, a pizzás szekció is más-más helyen van – úgyhogy talpalnak a fiatalok rendesen.

A kaja végeztével ismét egy sikátorban találjuk magunkat, mászunk felfelé. A városka tetején ismét egy katedrális, na meg egy csomó hófehér épület áll – alattunk pedig ott a pugliai táj gyönyörűsége. Amíg a szem ellát, addig olajfák húzódnak, utána pedig ott az azúrkék tenger. Mindenki fotózkodik, élvezi a látványt – majd mi úgy döntünk, hogy ideje tovább állni – mert még vár egy csomó élmény bennünket.

Kb 40 perc autózás az olajfák között, de ez a táj már nem annyira sík, mint az előző napokban, hanem erősen dimbes-dombos, sőt, sokkal zöldebb is. Talán azt is mondhatnám, hogy az olajfa ligetek itt erősebbek, karakteresebbek, sokkal gazdagabb a lombviláguk. A városka ahova érkezünk – az Alberobello, aminek az egyik eleme az Unesco Világörökségének a része. Ha ennyire délre lejössz, lejöttök, akkor ide el kell jönni. Ezekről a házikókról azt kell tudni, hogy anno egy adóelkerülés miatt találták ki azt a helyiek, hogy minden kötőanyag nélkül építik fel a házikókat, majd amikor jönnek az adószedők, akkor hipp-hopp lebontják őket – majd ez a társasjáték ment nagyon-nagyon sokáig. Most pedig ide özönlik a turisták tömege – még ilyenkor is, az utószezonban. Egy biztos, nekünk nagyon bejött, vagy másfél órát bolyongtunk a manó házak között, le-föl a lejtőkön.

Mire ismét az autóhoz érkezünk, addigra a napocska is kezd lemenni, mire Monopoliba érkezünk, már kezd is sötétedni. A főtéren ledobjuk a kocsit, kb 200 métert kell sétálnunk a sikátorok között, hogy megtaláljuk a szállásunkat. De nem is modnok igazat, mert félúton hozzánk szól egy kedves hölgy, a házigazdánk – aki aranyosan elénk jött, nehogy eltévedjünk. A házikó, ahol lakni fogunk egy több száz éves, három szintes kőépület egy katedrális hátsó sikátora mögött. Petiék kapják az első emeleti lakrészt, mi felmegyünk a fölső szintre – ami tényleg oylan, mintha egy műemlékbe költöznénk. Direkt olyan helyet kerestem, ami igazán autentikus, nem igazán a luxusra vágytunk. Fél óra szöszmötölés után elindulunk felfedezni a város belső magját, ami nem nagy, de nagyon kafa. Gyakorlatilag egy félszigeten vagyunk, random jövünk-megyünk a parton majd a sikátorokban is.

Amikor már kellően elfáradtunk, akkor beülünk egy nagyon mutatós helyre, az a neve hogy La Locanda dei Pescatori. A hely szemmel láthatóan családi vállalkozás, a főpincér/főnök srác vérprofi. Arcsi barátommal egyből megtalálják a kapcsolódási pontokat, a csóka nem jegyzetel, simán fejben rögzít mindent – pedig nem egyszerű a rendelésünk. Peti nem bír magával, kér egy-egy friss osztrigát előételnek, persze a borok mellé. Kérünk tonhal tatárt, szintén előételnek, sütnek nekünk egy csoda ragadozó halat tészta körettel – ami a nap ajánlata volt, de még nincs vége. Arcsi és a csóka kitalálja, hogy azért még kellene ennünk egy – talán kék – tengeri halat sütve, amit az elkészülte után a srác pillanatok alatt kifiléz nekünk – két evőkanállal. Egyszerűen olyan lazán csinálta, hogy az állunk leesett. Hogy jól laktunk-e? Nem kicsit… lazításnak még ittunk egy kevéske grappát, majd szép lassan “haza” battyogtunk, ismét beestünk az ágyikókba.