Dél-Olaszország IV. – Monte di Rena, Salina Monaci, Castello Monaci, Lecce

A címben szereplő első bejegyzést rögtön meg is kell magyaráznom, ugyanis ez nem egy település, hanem egy családi vállalkozás, hivatalosan Monte di Rena – Agienda agricola (Mezőgazdasági vállalat). Arcsi és Fabio ma délelőttre azt találta ki, hogy ennek az olivatermelő és feldolgozó családi cégnek a bemutatóját szervezik ide a Masseria-ba a reggelink után, vagyis bemutatják, elmesélik a folyamatot, míg az oliva bogyóból csodás, aranyszínű termék lesz az asztalunkon.

Azt azért érezni, hogy Fabio-nak is nagyon fontos ez a mai délelőtt, mert Ő is sokat fotózgat, talán mi vagyunk az elsők, akik ilyen kis promóciót kapnak (pedig nem is tudják hogy én erről írni fogok itt Nektek) – szóval zajlik a készülődés, a sürgölődés. A családi birtok fiatal tulajdonosa elmeséli, hogy több mint 15 hektáron folyik a termelés, többféle olajfával dolgoznak (Cellina di Nardóra, Ogliarolara, Frantoio, Leccino, Nocellara) amit kézzel és géppel is szüretelnek. Mi is kimegyünk az egyik olajfához, egy kisebb gereblye vagy fésű szerű cuccal szedünk le egy-egy maréknyi érett olivát, amit meg is kóstolunk. Vékony héjú, iszonyú keserű, de olajos a termés, erősen kaparja is a torkomat, amikor lenyelek egy kisebb darabot. Később kóstolunk étkezési célra szánt oliva szemeket is, ezek már húsosabbak, de szintén eléggé keserűek. Beszélgetünk a termelésről, mi érdeklődünk a kórokozókról – ugyanis kilométereken keresztül láttuk, hogy rengeteg idős fa halt ki az elmúlt években – ami itt Pugila tartományban óriási problémát jelent. Andi és Peti is olvasott egy csomó cikket, hogy a közel száz éves fákat nagyon radikálisan támadja valami kórság, amit a termelők hosszas küzdelemben próbálnak meggátolni, megakadályozni – szóval arról is megy a beszélgetés.

Visszamegyünk az asztalokhoz, ahol kvázi elő van készítve négy teszt asztal. Kapunk először egy kommerszebb oliva kóstolást – ami kvázi azt a minőséget hozza, mint itthon egy sima étolaj. Az ezt követő két tétel már extra szűz oliva, inkább zöldes, de alapvetően aranysárga színnel – amikor lenyeled, akkor pedig a torkodban robban a bomba. A fiatal hölgy jót mosolyog, amikor elkezdek köhögni, kapar a torkom – ez számára azt jelenti, hogy nagyon jó az olaj. Félre ne értsétek, nem rossz érzés ez, hanem olyan, mint amikor egy jó erős paprikát vagy egy igazi jó, de erős pálinkát kóstolsz. Baromira élvezzük, de nem csak mi, hanem a hölgyek és Fabio-ék is. Kapunk kóstolóba aszalt paradicsom, padlizsán, kovászos kenyér kombót meglocsolva olivával, de ugyanígy eszünk stracciatella sajtos, olivás kenyérkéket is – így folyik tovább a diskurzus.

A bemutató végeztével a két hölgy elsuhan, mindkettőnek kis gyermekei vannak (óvoda, iskola), úgyhogy rohannak a bambinókért, mi pedig ismét autóba pattanunk. Irány a tengerpart, megnézünk egy flamingó telepet, egy kis nemzeti parkot.

Kedd délelőtt lévén rajtunk kívül gyakorlatilag pár család napozik csak a tengerparton, a tenger vize nem meleg, nem is túl hideg – de mivel erősen fúj a szél, így kihagyjuk a pancsizást. A nemzeti park gyakorlatilag egy tó, amiben életvitelszerűen laknak flamingók, a tó és a tenger közötti homokos dombokon védett, mediterrán növények, virágok és egyéb állatkák élnek, a tengerpart pedig egy szépen rendezett klasszikus beach. Persze a falmingók olyan messze vannak, hogy szabad szemmel alig látszanak – én hívogattam őket bőszen, de vagy magyarul nem tudtak vagy nem hallották – de így nem igazán láttuk őket közelről.

Sebaj, eszünk majd a parton valamit, lévén olyan mintha pl Zamárdiban lennénk – de minden full zárva van., megint belefutottunk a siestába… Őrület.

Az autóval Lecce városát vesszük irányba, közben egy helyen látunk egy táblát, hogy Castello Monaci – hát visszafordulunk, csak megnézzük. Klasszikus mediterrán behajtón gurulunk befelé – az út mentén gyönyörű fa-liget, mellette pedig szőlő ültetvények. Szépen látszik, hogy minden szőlő sor locsolt, az öntöző csövek mindenhol ott vannak, de ezt már az olajfáknál is megfigyeltük, vagyis hogy azok java része is aktívan locsolt. Megérkezve az egyik főépülethez, az van kiírva, hogy Museo del Vino, vagyis elég jó helyre érkeztünk. A parkolóban rengeteg autó van, de áll itt busz is – kiderül, hogy épp egy esküvő zajik a Castello-ban. Általában elég pofátlanok szoktunk lenni, de azért a szertartást és a násznépet nem akarjuk zavarni – így csak a parkban sétálunk, de az lenyűgöző. Közben a násznép bevonul a kastélyba, így mi is jobban érezzük magunkat – tényleg nem akarunk senkit sem zavarni. A kastély lenyűgöző így kívülről is, nem semmi lehet itt bulizni… Bemegyünk a múzeumba, senki nincs benn, szabadon jövünk-megyünk, tök jó élmény. Megnézzük a technológiákat, amik persze nagyban hasonlítanak a magyar technkiákhoz – majd ismét az autóba ülünk, most már tényleg Lecce következik.

Kora délután van amikor odaérünk a parkolóba – persze még tart a siesta, úgyhogy a kajálásra várni kell. Két gyönyörű kapun lehet bejutni a történelmi belvárosba, és annyi, de annyi templomba megyünk be, ami már befoghatatlan. Eszter olvasta is, hogy iszonyú sok templom van itt, de tényleg nagyon lenyűgöző szinte mind, amit meglátogattunk. A sétáink közben valahol mindig harangoznak, járunk egy rakat szuper kerámia üzletben, kortárs alkotásokat nézünk meg, járunk az ókori színház épület romjai között – ami azonban számomra csalódás, na nem a romok, hanem a tárlat minősége miatt is. Mint nálunk a hetvenes években, gagyi installációk, gagyi kivitelezés – szóval srácok, itt lenne mit fejlődni.

A főtéren megnézzük a másik római kori emléket, az amfiteátrum maradványait – és szépen kezd is sötétedni, hűvösödni. Baromian tetszik a város, nekünk sokkal északibb benyomást nyújt, olyan mintha Milánóban vagy Bolognában sétálnánk.

Este hét van, mire megtalálom azt a helyet, amit a fejemben elképzeltem arra, hogy egy nagyon jót együnk (Il bano bottigliera con cucina). Ahogy elmentünk mellette, láttam hogy kockás terítős, kiskocsma jellegű a hely – ami hozta is az elvárt igényeket. A pincér lány egy tűzről pattant, vidám kis menyecske volt, sürgött, forgott, a pult mögötti pici konyhában dolgoztak vagy négyen – látszott, hogy minden centire ki van számolva nekik, annyira kevés a hely.

Rögtön rendeltünk is ház borát, Arcsi kért két deszkányi sajt és prossiutto ízelítőt, majd elkezdtük a habzsi-dőzsit. Volt itt citrom mártásos, mentás spagetti gazdagon meglocsolva olivával, grillzett füstölt sajt salátával, olasz paradicsomos húsgolyók, de Peti barátom evett lóhúst is, ami szintén paradicsomos mártást kapott – ez utóbbitól én egy kicsit idegenkedtem. A konyha remekelt, kiváló volt minden, a borok és a kaják és a teljes személyzet is. Lesték minden rezdülésünket, pedig ezen a kis helyen rajtunk kívül volt még vagy hat asztal is…

“Hazafelé” most Andi vállalta a vezetést, hogy a barátommal alaposabban is megismerkedhessünk a helyi borokkal, bár Peti ebben már lassan diplomázhatna, annyira profi az itteni kínálatban. Este megint nem kellett altatni bennünket, gyakorlatilag beestünk az ágyainkba.