Bologna – egy szubjektív élménybeszámoló II.

Hétfőn reggel megint én ébredek a leghamarabb, őrzöm még Eszti álmát, hagyom Ádámot is még aludni. Gondolkodtam, hogy lemegyek a városba, hozok valami reggelit, de inkább azt találom ki, hogy majd együtt lemegyünk, és beülünk egy kávézóba – úgyis minden itt van a szánkban. Az ablakból szuper a látvány, mediterrán tetők minden irányban, a szomszédos házak mögött már látszódnak a híres műemlékek – sajnos csak az idő rémes. Hűvösebb van, mint otthon – és szakad az eső. Igaziból nem is szakad, hanem olyasmi, mintha a köd lehullana, olyan apró szemű, de áztatós esővel vár bennünket Bologna. Sebaj, a várost úgy építették, hogy szinte minden épülettömb körül óriási árkád húzódik, de ezek tényleg akkorák, hogy annak idején lovaskocsival is alájuk lehetett állni. A városban található árkádok összességében valami 45 km hosszúságot adnak ki, vagyis azért nagy bajban nem leszünk.

Na azért fel kilenc körül lefőzöm a drágám első kávéját, így a koronaherceg is kezd nyújtózkodni. “Á hova?” – hangzik el ma először, de nem utoljára. Nagyjából kimarad a szokásos reggeli szertartás (kisautók/repülők újra-és-újra kötözése, az aktuális magazin “átolvasása”, ami nálunk minden reggeli rutin), ami azt is mutatja, hogy Ádám már nagyon várja a tényleges kirándulást. Azt azért tudni kell, hogyha egy autistával élsz, akkor a napi menetrendtől gyakorlatilag eltérni lehetetlen, azt a ritmust, ahogy Ők kialakították a napjukat, azt felrúgni szinte lehetetlen. A mi fiunk (elvileg) nem ismeri az órát, de a belső órája olyan precíz, hogy az döbbenet. Persze most már, hogy felnőtt, egyre többet le is ellenőrizni, hogy éppen hol áll az órán a mutató, vagy mit mutat a digitális kijelző, de fejben simán tudja, hogy mennyi az idő.

Szóval szép lassan elkészülünk, majd leballagtunk a harmadik emeletről. A cél a Via Pescherie Vecchie, ami utcát Magyarósi Csaba videójából néztünk ki, ugyanis Csabáék ebben az utcában laktak, majd ebben az utcában ettek is a Simoni-nál, amit mi is ki szeretnénk próbálni. 10 óra már elmúlt, de olyan álmos a város, mint nálunk kb reggel hétkor. Az üzletek ímmel/ámmal nyitogatnak, ezek a taljánok tudják ám élni…

Pár perc alatt odaérünk az utcába, ami kvázi egy utcai piac és egy evő/ivó hely keveréke. Kávézók, sonka és sajt árusok, zöldségesek, borozók váltják egymást, de a vendéglátósok még csak most kezdenek pakolgatni. A cél helyünk még full zárva, a mellette levő sajt és sonka üzletben azt mondják, hogy várjunk már még 15 percet …. ember, reggelizni jöttünk. Mindegy, a szemben levő kis kávézóba leülünk a sarokba, látjuk, hogy vannak itt gyönyörű péksütik – Ádi is jelzi a kezével, hogy itt jó lesz nekünk. Így is lett, kb 10 perc alatt csak kiszolgálnak bennünket – de rá is kell jönnünk, hogy a mi felfokozott, idegbeteg, túlpörgött viliágunkból egy másik, egy lassúbb, egy ráérősebb világba csöppentünk. Nekem nem kell sok idő erre, én szívesen élem ezt a világot, sokszor mostanában mondom is Esztinek a normál hétköznapokon, hogy lassítsunk, minek rohanunk.

Eszünk egy pár olaszos croissant, lecsúszik egy-egy krémes, habos capuccino is, majd megyünk kb 20 métert, és előttünk van Bologna főtere, a Piazza Maggiore. Mivel erősen esik, így az árkádok alatt elsasszézunk a nagy templom irányába, majd be is megyünk a Basilica di San Petronio épületébe. Mielőtt átadnám magam az építészet és a méretek élvezetének, szembesülnöm kell azzal, hogy a kedvenc és iszonyúan kényelmes cipőm, amit ilyenkor szoktam viselni – feladja a harcot, elrepedt a talpa és beázik… Sebaj, most száraz helyen vagyunk, sétálunk az ódon falak között, megnézzük a híres meridián vonalat, ami végig fut az épület egy részén – de nem tudjuk megnézni a fény által mutatott aktuális dátumot, mert kint szürkeség van és esik az eső.

Kint ismét az árkádok árnyékában átsasszézunk a Város házára, ahol kiderül, hogy a kilállítások (hétfő lévén) zárva vannak, de így elsőre is nagyon lenyűgöző az egész épület együttes. Kiérve azért veszünk egy ernyőt, mert az látszik, hogy egész nap esni fog, és mi csak egy ernyőt hozunk tarcsiba, amire sajna szükség lesz. Elindulunk a kéglihez, cipőt cserélek, ami vízálló, de nem annyira kényelmes, mint a sok-sok országot már megjárt Rieker-em, amitől így érzékeny búcsút is kell vennem.

Elindulunk random egy irányba, ahogy írtam is, most semmi konkrét terv nincs, hagyjuk hogy a város maga mutassa be önmagát, illetve hagyjuk, hogy Ádinak merre van kedve sétálni.

Akarva/akaratlanul az egyetemi negyedben találjuk magunkat, miközben ballagtunk a hatalmas árkádok alatt. Tudni érdemes, hogy Bologna nem kicsi, lakik benne kb 380.000 emberke plusz közel 100.000 egyetemista. Igen, százezer… Az egyetem alapítása pedig egy kicsit régen volt – 1088-ban. Igen, kb akkor, amikor a mi Szent Istvánunk még a mai, keresztény Magyarország alapjait rakosgatta le, amikor még a pogányságot próbálta egy új mederbe terelni, nos akkor a talján versenyzők már egyetemet alapítottak itt!!! Azért ez nem semmi. Mi pedig vagyunk annyira pofátlanok, hogy be is lógunk az egyik egyetemi karra, kicsit kihasználva a biztonsági örök slendriánságát. No ilyenkor látnotok kellene Ádám arcát. Imád (jó értelemben véve) rosszalkodni. Vigyorog, mint a töklámpa, és az Ő kis sajátos hangsúlyával azt mondja: “Apaaa…”

Szóval benn vagyunk, bolyongunk és baromira irigykedünk. Be osonkodsz egy előadó terembe, ahol digitális kivetítő van a falon, minden tech eszköz az oktató és a hallgató rendelkezésre áll, majd megnézed a falakat, felnézel a födémre – és azt látod, hogy ezek minimum 5-6-8 száz éves cuccok… És amit mi mindig is nagyon imádtunk az olaszokban (nagyon sok van ilyen), az az, hogy olyan bátran és természetesen használják a műemlékeiket, olyan lazán berendezik modern bútorokkal és eszközökkel ezeket a tereket, hogy az csak na…

Ismét az árkádok alatt folytatjuk az utat, már a színház épületnél illetve az előtte levő téren vagyunk, ami egy igazi nyüzsgő egyetemi campus-ként funkcionál, csak itt a falak, a díszletek sok száz évvel ezelőtt épültek. A diákok mindenhol nagyon lazák, de itt talán még ez is fokozható. Olyan szín, anyag és forma kavalkád az, amibe az itteni diákok öltöznek, hogy az egy csoda. A színházzal szemben van egy épület, a Scuderia, ami egy menza és közösségi tér féle – ahova természetesen be is kell mennünk. Bent ismét egy kicsit egyetemisták leszünk, legalábbis lélekben. Olyan laza az egész tér és a közeg… Nagyon érdekes, hogy két éve, amikor Jyväskylä-ben is bementünk az egyetemi épületekbe, akkor is hasonló, de modern tereket láttunk, de az ottani diákság azért sokkal, de sokkal visszafogottabb volt – de hát ezen azért nem is csodálkozunk.

A menzán zajlik az élet, a srácok ezerrel csajoznak, a csajok sutyorognak a srácokról, az egyik asztalnál pedig két baromi csinos csaj láthatóan szerelmes egymásba. Nos megint egy olyan részhez értem, ami nagyon megosztó lehet – nálunk. Amikor kinn voltunk Mexikóban (ami közismerten egy mélyen vallásos, katolikus ország) olyan lazán kezelték a melegség kérdését, hogy még egy amsterdami is meglepődne rajta. Már az első esténken belecsöppentünk egy utcai tánc-rendezvénybe, ahol nagyon sokan tangóztak vagy mit is tudom mit lejtettek – de a lényeg, hogy több pár is a saját nemével táncolt – és csak mi bámultuk meg őket. De idén nyáron a szintén közismerten mélyen vallásos Portugáliában is azt láttuk, hogy teljesen elfogadók a mássággal kapcsolatban, senkit sem lestek ezerrel, senkin nem éreztem a gyűlöletet azért, mert esetleg egy meleg párt látott. És hogy értsétek, hogy ezt most miért írom le. Azért, mert a mi gyerekünk nem meleg (nem cigány, nem roma, nem színes bőrű, nem migráns, nem vak, nem kerekes székes,…) – hanem MÁS, egy kisebbség része, aki állandóan ki van téve annak, hogy megbámulják, összesúgnak mögötte, furcsán néznek rá, csak azért, mert MÁS. Ezt csak az értheti, aki azon a másik oldalon áll, aki egész életében a többségi társadalom vizslató tekintetét érzi a hátán, legalábbis egy olyan országban, ahol nagyon kicsi az elfogadás mértéke. Ezek az emberek ezt nem választották, hanem a sors, a Jóisten, Buddha, Allah vagy a fene sem tudja ki osztotta Nekik ezt a szerepet, míg az “egészségesek” ezeket az embereket esetleg kirekesztik, megvetik, rosszabb helyen megverik. Ez csak azért szerettem volna megosztani, mert iszonyú könnyű pl kimondani valakire, hogy migráns, miközben az én másodszülött gyerekem és a menyasszonya Finnországban kvázi az, mégsem mondta még nekik soha senki ezt a szót, sőt, óriási respekt éri őket, hogy Finnországot és a finn népet választották jelenlegi otthonuknak. (Lehet, hogy most elvesztettem az olvasóim egy részét, de talán van, akinek fel tudom nyitni a szemét… )

Hű ez jól kiszaladt belőlem…. Nos érezzük a mesteren, hogy kezd fáradni, visszafordulunk a belváros felé, majd a Via dell’ Indipenza-n találunk egy kvázi piac csarnokot, olyan modernebb formában, ahol leülünk egy kicsit, pihengetünk és eszegetünk, iszunk egy pohár bort – így hétfőn napközben. Ha már ülünk, akkor beszélek a COVID helyzetről is. Az épületekben mindenhol kötelező a maszk, ha beülsz valahova, akkor a pincér, a felszolgáló azonnal jön a telefonjával és beolvassák a QR kódot. Lazák az olaszok, de ebben nincs pardon. Mindenhol lecsekkolják, hogy tényleg érvényes, amíg nincs zöld pipa a kijelzőn, addig nincs ücsörögés.

Ha már itt vagyunk, akkor be is vásárolunk, veszünk egy rakat sajtot, sonkát, üdítőt, bort és pék árut, majd vissza megyünk a szállásra, mert UNO-znunk kell és pihenni az esti séta előtt. Persze Ádi megint aláz bennünket, ugyanis bár a cipőjét nem tudja bekötni, adott esetben leeszi magát – de különféle kártya vagy társas játékokban, sakkban az “egészséges”, akár több diplomás embereket is simán megveri… Erre szoktunk mi mondani, hogy a hozzá hasonló emberkék adott esetben a “falu bolondjai” szoktak lenni, de lehet ám az Ő életüket is igazi tartalommal, élménnyel megtölteni – erre vagyunk mi “egészséges emberek”.

Délután 7 körül ismét túrára indulunk, nincs most sem konkrét cél, visz bennünket a lábunk. A Piazza di Porta Ravegnana-n rácsodálkozunk a két ferde toronyra, amiből a kisebbik olyan szögben dől, hogy már a XVI-ik században vissza bontottak belőle nem is tudom hány métert, mert annyira dőlt. Ha már lejöttünk, akkor lehozzuk a szemetet is, ami a taljánoknál egész más művelet, mint nálunk. A társasházban nincs kuka tároló, nincs is kuka. Az utcán van egy kis kuka, ami reggelre már full megtelik, azonban a lakáshoz jár egy kvázi bankkártya, vagy chip-és kártya, amivel az utcán lévő konténer kukákat lehet kinyitni…

Séta közben megnézzük, hogy miként áll a bolognai ingatlan piac, bambulunk egy csomó lakberendezési üzlet kirakata előtt, ahol a finn iparművészeti dolgokból is szép számmal látunk kínálatot (marimekko, Iittala,…), de elmegyünk egy sonka üzlet mellett is, ahol a pultban lévő, épp sonkát szeletelő csóka mellett szaladgál a kis kutyája, ami nálunk kábé akasztást érdemelne.

Megint belógunk egy egyetemi épületbe (Alma Mater Studiorum Universita di Bologna), bolyongunk a csodálatos lépcsőházban, a kerengőben, az udvaron – majd amikor kimegyünk, akkor a biztonsági őr halál nyugalommal bezárja az épületet – még csak le sem tol bennünket, pedig full látszik, hogy nem diákok vagy oktatók vagyunk.

Este fél kilenc van, tök éhesek vagyunk. Én menet közben találtam egy nagyon kafa kis éttermet, ahol ehetünk végre igazi ragù-t, vagyis bolognait, ami nem keverendő össze az általunk és a világ által készített bolognaival. Akit érdekel, az tölthet le egy csomó autentikus receptet (én is fogok lefőzni igazi bolognai ragut majd), de a lényeg: sok zöldség és darált hús, fehér bor és némi tej, amit több órán át lassú tűzön főzöl, majd a végén paradicsomozod is a ragut, de elsősorban nem a paradicsom a fő elem – lévén észak Olaszországban vagyunk. Szóval erre vágyunk, majd a főnök az étterem ajtajában közli, hogy Ő ide biztos nem fog bemenni. MATT.

Ilyenkor próbálkozunk még egy kicsit különböző érvekkel, azzal hogy apád itt fog megdögleni éhen, “Ádi, bakker ezért is jöttünk ide, Bologna-ba”, de Őkelme hajthatatlan – miközben Ő is abszolút éhes.
Nincs mit tenni, sétálunk még, kicsit el is tévedünk, de találunk egy fain pizzériát. Hát sok mindent terveztem, de pizzát nem akartam enni – de ennek a kis majom gyerekünknek köszönhetően olyan pizzákat ettünk … hogy, hogy, … szóval nagyon finomat.

Az alapító bácsi 1870-lisztezte be először a kezét, majd azóta gyártottak még egy-két pizzát az Ő szellemében, de amit aztán a tányéron látsz, majd a szádban érzel, nos maga az olasz valóság. Olyan a paradicsomok íze, hogy beájulsz, az én calzone jellegű pizzám tölteléke egy műremek, a pizza teteje pedig még kapott egy plusz mártást, ami az ötszáz fokos kemencében ropogósra sült. Hárman alig tudjuk a két pizzát megenni, iszunk egy nagyon szép, tanninokkal és kerek savakkal lévő helyi vörösbort (csak szívattalak Benneteket) – majd így hármasban megünnepeltük, hogy 56 éves lettem ezen a napon.

Ádi még nagyon jót nevet a férfi vécén, ugyanis nincs pissoir, azonban van egy bidè. Az én elsőszülöttem csak néz, hogy ez most hogy, de először én is elbizonytalanodom, hogy biztos rossz helyen vagyunk, de nem.

A személyzet, a pincérek nagyon kedvesek (nem csak itt, szinte mindenhol), többször is vissza kérdeznek, hogy minden rendben van-e, ízlik-e a fogás – vagyis itt tényleg mi vagyunk a nagybetűs vendégek. Nos nem bántuk meg, hogy végül a pizza mellett döntöttünk, de mostanra el is fáradtunk – úgyhogy irány az ágyikó. Ádámnak még bedobok a tv-n egy olasz YouTube csatornát, ahol helyi slágerek mennek, majd kb 3 perc múlva már Őkelme el is alszik.

Ha van kedvetek, akkor holnap ismét találkozunk, talán holnap Eszterem 5 percre Bologna polgármestere is lehet, de az is lehet, hogy nem … 🙂