Dél-Olaszország II. – Matera, Massafra, Taranto, Masseria Scaledda

A vasárnapunk is eléggé aktívan telt, de őszintén ez is volt a cél. A reggelink a szálláson volt, elsősorban édes elemekből, mert az olaszok azokat nagyon szeretik, de még maradt az esti prosciutto-sajt-paradicsom vacsinkból is, úgyhogy kellemesen eszegetünk. Este még át kellett állni az autóval a parkolóból, mert reggel futóverseny indul a belvárosban – de Petivel találtunk is az egyik kis utcában egy kafa helyet, ami utólag csak nem lett tökéletes. Amikor lemegyünk és levisszük a bőröndöket, akkor derül ki hogy valami idióta végig szántotta a bérautónk bal sarkát – betétlapot vagy bármi papírt meg minek is hagyott volna… A világ már csak ilyen, itt is ugyanúgy megvannak a jellemtelen, gerinctelen emberek.

Sebaj, ezért vannak a biztosítók, mi pedig iszunk egy-egy fantasztikus espresso-t, frissen facsart gránátalma dzsúzt a sarki cukrászdában, majd figyelgetjük a jótékonysági futóverseny csinos résztvevőit.

Lesétálunk a Sassiba, folytatjuk a tegnapi felfedező sétánkat. Peti megtalálja az általa már ismert sziklába vájt kongresszusi központ épületét, ami egy lenyűgöző mérnöki alkotás és egy praktikus, jól hasznosítható épület egyben.

Lesétálunk a San Pietro Barisano- hoz, ami egy különleges, sziklába faragott katedrális, ahol az altemplomban annak idején az elhunytak kis fülkékben kaptak egy- egy kis ülő helyet, majd szegénykék ott ültő helyükben lettek az enyészeté… Még elgondolni is szörnyű…

Persze a fontos helyeken elkészülnek a fontos csapat szelfik, majd az egyik kis terecskénél találunk egy szuper kávézót, bárt, ahol az olajfák és a napernyők alatt elvezzük a nyüzsgést. Persze nem maradhat el a szokásos espresso, a prosecco sem, de baromi jó látni az olasz családok gondtalan jövés-menéstét. Kb háromnegyed órán át szívjuk magunkba a déli életérzést és kvázi ezzel el is búcsúzunk a várostól.

A következő állomás Massafra, ami egy két dombra épült középkori városka, ahol két viadukt is arra szolgál, hogy a két városrészt összekösse. A főtéren ledobjuk a kocsit, sétálgatunk a sikátorokban, hallgatjuk, hogy miként élnek a helyiek a vastag falak mögött, keressük az erődöt – de gyakorlatilag eltévedünk, de ezekben az utazásokban pont ez a spontaneitás a lényeg.

Rombolunk tovább, a cél Taranto, ahol egy szuper ebédet tervez a barátom, már ha a szieszta előtt oda tudunk érni. Itt délen ugyanis azzal kell szembesülni, hogy ha dél körül nem eszel valamit, akkor estig tutira éhen maradsz, mert minden …. értsd így minden bezár. Sem supermercato, sem étterem, se semmi sincs nyitva. Leghamarabb este hétkor nyitnak ki olasz barátaink, úgyhogy észen kell lenni!

A kikötőben belecsöppenünk egy szakrális körmenetbe, ahol talán két helyi szentet éltetnek a helyiek – de látszik, hogy a vallásosság itt tényleg nagyon áthatja a lakosságot. Mindenhol az ablakokban zászlók, az erkélyeken lógnak a családok, a tömeg jó része mezítláb vezekel, kint van a városrész színe-java. Szól a helyi fúvós zenekar, az atya szavai hangszórókon zeng minden felé – kicsit úgy is érezzük Esztivel, mintha a Gomorra vagy a Keresztapa film egyes jeleneteiben állnánk éppen. Fantasztikus érkezés, őszintén.

Egy azért biztos, ez nem egy gazdag város, érződik az igazi déli csóróság, de ezt nem értsétek rosszul. Egyszerűen itt halászok, kétkezi munkások élnek, a sikátorokban a gazdagságnak nyoma sincs – de félni sem kell, tök normálisan viselkedik mindenki. Az itteni épületek egy jó része tök üres, szerintünk gazdaságosan nem is igen lehetne felújítani, de az illetéktelen beköltözést befalazott ajtókkal, ablakokkal oldják meg.

Odaérünk az étteremhez (Trattoria Del Pescatore), ahol vagy nyolc fekete pólós csóka rohangál, hordja a kaját ezerrel. Az egyik azt mondja nekem, hogy üljünk csak le, a másik leordítja a fejét, hogy zárva vannak, Peti egy másik csókával küzd, aki szintén azt mondja, hogy már itt a világvége, a konyha be is zárt, alapanyag sincs, szóval dráma van. Közben a konyha ontja magából a hatalmas tálakat, Petinek pedig azt mondják, hogy gyorsan válasszunk halat, rákot, miegymást. A belső térben van egy óriási halas pult, olyan mint a piacokon. Arcsi mutogat, a csóka egy tálba dobálja a rákokat, tintahalakat, halakat s miegymásokat. Ja és közben mindenki ordibál, gesztikulál, de ez csak azért, mert ők ilyenek. Abszolút élvezzük a szitut, óriási színház zajlik. A teraszon vagy három asztalnál is ülnek családok, nem kis létszámban, asztalonként kb 8-10-12 emberke eszeget. Mindenki csinosan fel van öltözve, megint a Gomorra film díszletében érzem magunkat. Az asztalok szintén nem csendesek, óriási kakofónia van. Végre leülünk, terítenek, érkezik a ház bora. Több felszolgáló is pörög körülöttünk, hozzák a rendeléseinket, de hoznak főtt kagylókat is – amit persze nem is kértünk, mert már rég elfogyott… 🙂 Itt minden így megy, de nagyon aranyosak. Egy idő után annyi kaja van az asztalon, hogy alig férünk el, ismét jön olyan fogás, amit nem is kértünk, de a szomszéd asztal rendelésekor több készül, azokat megkapjuk mi… Meséljek még? Fantasztikus. Mi csak sasolunk, időnként az egyik asztalnál ülő srácok ordibálásba kezdenek, amit a mögöttem ülő családi asztal is átvesz – vagyis zajlik egy csendes dél-olasz ebéd itt a teraszon. A karunkon folyik az oliva, lassan lefordulunk a székről, annyit ettünk már, de iszunk még grappát és limoncello-t is, amiket olyan mennyiségben töltenek, mintha nem lenne holnap. A konyha olyan szinten zár – mi már majdnem egy órája itt vagyunk – hogy a szomszédos asztalhoz most érkezik meg a gyönyörű főtt homár tál – de az asztalfőn ülő padre nem is a becsület mintaszobra – értsd full maffiózó figura… 🙂

Az ebéd után további séta következik, megnézünk egy 1071-ben (!!!) épült templomot, egy bagózó, de nagyon csinos mennyasszonyt, szóval turistáskodunk. Megnézzük a Castello Aragonese erődöt, a forgó hidat, a kikötői forgatagot – de a napocska már nagyon a zeniten van, szépen belefutottunk a naplementébe.

Ismét autóba ülünk, most már elindulunk a következő napok szállásához, a Masseria Scaledda-ba. Ezt a helyet Peti szervezte, három napot tervezünk itt aludni, majd csillagtúra szerűen innen fogunk kirándulgatni. Ez az épület egy 1172- ben épült helyi erődítmény alapjaira épült, majd 1856- körül nyerte el mai formáját. Gyakorlatilag egy 125 hektáros gazdaság, ami közel fekszik a tengerhez, de nagyjából a közelben nagyon más nincs, csak olajfák és olajfák.

Már sötétben érkezünk, Fabio, a masseria menedzsere fogad bennünket, Ő mutatja meg a szobákat, magát a helyet. Különleges, szép és izgalmas a hely így este is, de másnap kinézni a teraszról, látni a tájat, a tengert – nos ez igazán lenyűgöző élmény.

Este még Petiék teraszán megiszunk egy- két palack borocskát, dumálgatunk, majd szépen álomra hajtjuk a fejecskénket.