Portugália – élménybeszámoló VII. – Portó
Ez az első igazi napunk Portóban, de már rögtön több furcsaság is fogad bennünket a városban. Az egyik, hogy a szállodában a reggelit felhozzák a szobába egy tálcán – vagyis nem együtt eszik a kis csapatunk, ami nem igen jó hír nekünk. Kiderítjük, hogy ez a covid miatt van, de az utcán is látszik, hogy Portóban komolyabban veszik a vírust – itt mindenki, de tényleg mindenki maszkban van, és nem csak a zárt helyeken, hanem az utcán is. Másik furcsaság, az időjárás. Ok, hogy 300 km-re északra vagyunk, de az nem indokolja, hogy ilyen vacak legyen az idő – olyan borongós, kicsit szürke az ég, a hőmérséklet pedig határozottan hűvös. No azért nem panaszkodunk, városnézésre tökéletes az idő, csak az elmúlt napok gyönyörű és napos, meleg időszaka után kicsit furcsa ez az időjárás.
Nos a nyakunkba vesszük a várost, elsétálunk a városházához, de előtte betérünk két igazi portói vegyes boltba is – ahol a szárított tőkehaltól kezdve minőségi borokat, kimért fűszereket, sajtokat, érlelt sonkákat is lehet kapni – de olyan széles spektrumban – hogy mi csak sasolunk.
A városháza és az előtte lévő főtér hozza a tőle elvárhatót, de a főpályaudvar már azért nem semmi. A pályaudvar váróterme olyan, mint máshol egy múzeum belső tere, a kék-fehér, kézzel festett csempék és az épület maga el is felejteti velünk, hogy egy sima vasútállomáson vagyunk.
Innen felsétálunk ismét egy dombon Portó egyik ikonikus épületéhez, a Clérigos templomhoz ( Igerja dos Clérigos ), amit természetesen belülről is megnézünk. Kis csapatunkat én most elhagyom, ugyanis ők fel szeretnének menni a harangtoronyba – ami önmagában több mint 200 lépcső, és amihez nekem őszintén semmi kedvem sincs. Leülök a torony tövében lévő lépcsősorra, lesem a helyi arcokat, a tuk-tuk sofőrök új és új üzletszerzéseit, a végtelenül szemtelen és erőszakos sirályok próbálkozásit, hogy a turistáktól miként próbálnak kaját lopni – szóval élvezem a helyet. Időnként itt is jön a csörgő-csattogó villamos, majd megérkezik a kis csapatunk – akiknek meg is mutatom, mit találtam.
A templomtól pár méterre van egy régi, autentikus bacalhau sütő hely, ahol egy végtelenül bájos menyecske a kirakatban gyártja két kanál segítségével a már ismert tőkehalas, sajtos, krumplis finomságot – és ahol természetesen portóit is lehet inni. Le is ülünk a teraszon, majd Péter barátom érkezik is, a kezeiben pedig egy-egy festő paletta szerű cucc, amiben ott van a finomság és a bor is.
Random sétálunk tovább, majd egy keskeny utca végén egy miradorhoz (kilátó) érkezünk – ahol döntés elé kerül a csapat. Merre is menjünk. Mivel egyértelműen látszik, hogy merre van a folyó – így én egy kicsit erőszakosabban a felé terelem a társaságot, hogy menjünk le a vízpartra – aztán majd meglátjuk, hogy merre tovább. Így is lesz, tök érdekes utcákon csorgunk le a folyó partra, majd a szemünk elé kerül a folyó portói és gaia-i partszakasza is. Itt már kezdjük átérezni, hogy miért is lehet ebbe a városba is nagyon beleszeretni – ugyanis van egy olyan igazi festői hangulata, ami nagyon meg tudja fogni az embert…
Mivel már jócskán túl vagyunk az ebédidőn, így le is ülünk enni valamit. Ezen a partszakaszon annyi, de annyi étterem van, hogy nehéz választani – de nem is tökölünk vele sokat, mert azért sejtjük, hogy ez nem a gasztronómia csúcsa lesz. Eszünk családonként egy-egy francesinha-t, ami egy speciális portói szendvics, amiben a következő cuccok szerepelhetnek két kenyér között: pácolt sonka, kolbász, steak vagy valami sült hús, olvadós sajt, fűszerezett paradicsom, amely szendvicset leöntenek egy sörös szósszal, majd a cucc tetejére dobnak egy tükör tojást is. A terasz előtt szórakoztat bennünket egy nagyon fura figura, egy profi utcazenész, aki a hűvös ellenére félmeztelenül, női szoknyában nyom egy nagyon klassz kis koncertet. (Azt azért látjuk, hogy a csóka mögötti asztalkán ott van egy megkezdett üveg whisky, van ott egy kancsó sangria és más pia is – úgyhogy sejtjük, hogy mitől van melege a srácnak.)
Tovább sétálunk a parton, a cél az, hogy átsétáljunk az I. Lajos híd alsó részén – aztán azt tervezzük, hogy másnap pedig majd felmegyünk a felső szintre is. Átérünk a folyó másik partjára, ahol Péter barátom már bele is akar csapni a lecsóba – vagyis borkóstolásra szeretne menni. Ezen az oldalon egymást érik a méltán híres portói borászatok – mindenhol éttermek és borkóstoló helyek vannak, de mi úgy döntünk, hogy nem leszünk lúzer turisták, inkább letérünk a főbb csapásirányoktól. Eszter több blogbejegyzést is olvasott, ahol szintén azt írták le, hogy érdemes egy kicsit távoldoni a folyóparttól, mert klassz és megfizethetőbb helyek várják ott is a turistákat – úgyhogy mászkálunk és keresgélünk.
Meg is találjuk, amit nagyjából kerestünk. A borászat neve: Qunita dos Corvos, és az ajtóban egy nagyon szimpatikus hölgy invitál bennünket beljebb. Kiderül, hogy Ő lesz a mi kis idegenvezetőnk, nagyon szépen, tagoltan és számomra is tök érthetően visz végig bennünket a portói bor készítésének a folyamatán, elmeséli, hogy miként alakul ez a technológia. Elmondja, hogy mi a különbség a Ruby és a Tawny között, hány évig vannak ezek az italok hordóban majd palackban, miként változik a fehér és a vörös portói az érlelése során – szóval egy nagyon érdekes bemutatót tart nekünk. De mit ér egy borászati látogatás borkóstolás nélkül – természetesen ezt is nagyon klasszul levezényli nekünk a hölgy. Már az ismertető elején mutat nekünk egy térképet, ami Douro völgyet ábrázolta és ahol gyakorlatilag a portói borok alapanyagát termelik. Mesélte, hogy ez egy nagyon spéci mikroklímájú folyóvölgy – és azt hiszem, hogy ekkor egymástól függetlenül is eldöntöttük, hogy ide el kellene mennünk…
Péter barátom tobzódik egy kicsit – az én barátom az ilyen helyeken nem tud úgy eljönni, hogy ne vásároljon be – majd mászkálunk tovább. Mielőtt megtaláltuk volna ezt a pincészetet, én előtte már láttam egy másikat is – amit most azért megnézünk. Ez már nem olyan kis családias, ez egy mega pincészet, a neve: WOW, The World of Wine. Magába a pincészetbe nem megyünk be, mert túl fancy-nek látjuk, de leülünk a teraszukra fogyasztani egy kört. Eszünk egy kevéske olivát, kenyérkét, vajat, sajtot – majd kóstolgatunk. Mindenen nagyon látszik a profizmus, a hely, a személyzet és a borok is magas színvonalat mutatnak.
Hazafelé sétálva – de még a gaia-i oldalon – bekukkantunk egy másik, híres borászatba is ( Burmester ), de nem tervezünk nagy vizitet, csak megnézzük a lehetőségeket.
Ismét átsétálunk a híd alsó részén, majd azt találjuk ki, hogy lépcsőzzünk föl a hegyre, majd úgy jussunk haza. Így is teszünk, majd hazafelé menet beugrunk a környékünkön lévő egyik kis üzletbe venni sajtot, sonkát, olivát és bort. ( A bolt neve: Casa Lourenco. A kisöreg tulajdonos olyan műgonddal állította össze nekünk a sajtokat és sonkákat, hogy már az élmény volt.) Azt találtuk ki, hogy a szállodában tartunk egy ilyen laza kis vacsorát, a portárs biztosít is nekünk egy külön kis termet – ahol kb éjfélig el is kajálgatunk, iszogatunk és beszélgetünk.
