Utazások / Élménybeszámolók

Az év első élménye: kutyaszán vezetés majd északi fény vadászat

Reggel úgy éreztük, hogy hiba volt hajnali kettőig fennmaradni, miközben reggel 10- re ismét jelenésünk van a tegnapi helyen, a Valkea Lodge-nál. Viktor ismét egy nagyszerű programot szervezett, sőt nem csak egyet, hanem egyből kettőt is, amelyből aztán a másodikat reggel le is mondtuk. Ez a program egy három órás fat bike túra lett volna, de a reggeli fáradságunkkal szembesülve mindannyian azt mondtuk, hogy kizárt, hogy ezt meg tudnánk csinálni.

Az első, fő program azonban nem került lemondásra, sőt mindannyian nagyon is vártuk. Fru és Vik már egy hasonló eseményen részt vett, de mi Eszterrel még messziről sem láttunk kutyaszánt, nem hogy vezettük volna ilyet. Nos gyorsan bereggeliztünk, megittunk egy vödör kávét, majd autóba vágjuk magunkat. Az öltözetünk még a tegnapi téli kezes-lábas volt, vagyis továbbra is a Michelin baba figurát hoztuk. Az idő azonban csodálatosnak indult, de nem csak az indulás volt ilyen, hanem az egész nap. Végre megláttuk a napocska narancsos sugarait a fenyőfák csúcsán – de azért napszemüveget nem kellett venni. (Eszter azért hozott magával napszemcsit Finnországba, bármennyire is mondtam Neki, hogy nem igen lesz rá szükség.)

A reggeli indulás azért meg adott egy kis feladatot, mert az éjszakai fagyban (-15-17 C) a Hyundai hátsó fékei befagytak, úgyhogy kellett még egy kicsit szenvedni, mielőtt tényleg útnak indultunk volna. Kis késéssel, de megérkeztünk a síközpontba, ahol azt láttuk, hogy több irányból is a kutya farm felé irányul a gyalogos forgalom.


Maga a farm egy központi épületből, rengeteg szabadtéri kennelből, egy melegedő házból meg egy csomó kisebb épületből áll, amit szigorú vadkerítés zár le. A farm közepén már egy csomó kutyaszán állt készen, a híres husky kutyák jó része már be volt fogva a hámba, de egyelőre egész csendes volt a helyszín. Szép lassan öt-hat család gyűlt össze, mindannyian a jó meleg kezes lábasban voltunk. A farm vezetője – egy igencsak karakteres finn asszonyka – egy üres szán mellett elmesélte angolul a teendőket, azt, hogy miként kell majd fékezni, mit kell tenni a szánozás során – de azért nem volt agyon ragozva a történet. A lényeg a következő: tarts kellő távolságot az előtted levő szántól, ha Ő fékez, akkor te is tedd azt – egyébként pedig a kutyák úgyis mennek mint a bolondok, követik majd az előző csapatot.

A csajszi férje, egy nagyszakállú, igazi finn fizimiskájú csóka a másik segítőnk, Ő engedi el egyesével a kutya fogatokat, majd Ő követ bennünket egy hómobillal, ha netalán valami baj történne. A sor végén, Viktorék mögött megyünk mi, utánam már csak a finn szakállas csóka figyeli az eseményeket – mi pedig belevágunk ebbe az új kalandba. A kutyák most már iszonyúan izgatottan, nyüszítenek, mint a farkasok, időnként – mit időnként, örökké – marják egymást, verekednek egymással, de összességében nagyon fel vannak pörögve. Ha lelépünk a fékről, abban a pillanatban a szán elkezd iszonyú tempóval száguldozni, ugyanis a hat kutya masszív erőt képvisel. Ha ők beindulnak, akkor ember legyen a talpán, aki lefékezi a rohanást. Az első 10 perc ezzel az ismerkedéssel telik el, de egy idő után a kutyusok is kezdenek egy kicsit lehiggadni. A két első kutya a leghigadtabb, ők profin irányítják a csapatot, de a második sor már nagyon gáz. A bal oldali – csaj – kutya folyamatosan terrorizálja a mellette futó, már full behódolt másik lány kutyát, de szegényke olyan terror alatt van, hogy ordíthatok én magyarul nekik, semmi sem változik. A harmadik sorban levő két fiú kutya úgy húz, mintha vonaton lennénk, Ők is marakodnak néha, de ez inkább csak farok-méregetés, nem igazi harc.

Kb 3,5-4 km- t teszünk meg dombon fel és le, az erdő fái között – és mindannyian nagyon élvezzük a szitut. Gyönyörű és romlatlan a táj, a hó ropog a hidegben, a kutyák futnak mint a bolondok, a bajszomra és a szakállamra kezd ráfagyni a dér és a lehelet, a vastag kesztyűvel pedig próbálom a szánon tartani magamat. Eszter az utas, erősen be van bugyolálva – Ő pedig a kutyák egymás közötti harcát, küzdelmét és a futást figyeli.

Kb fél óra után megáll egy kicsit a gyülekezet, de észen kell lenni, mert ha lelépsz a fékről, akkor egyből elindulna az őrült rohanás. Készül egy-két fotó, akik akarnak, azok cserélhetnek az utas- vezető pozíción, de Eszter nem igazán rajong azért, hogy ezt a hat vad kutyát kézben tartsa. Nekem is jól esik egy kis pihenő, mert bár kormányozni alapvetően nem kell, de azért van itt izom munka, a fékezésről már nem is beszélve.

A pihenő után ismét indul az őrült rohanás, de már sokkal nyugodtabb azért az egész mezőny. Egy-egy nagyobb emelkedőnél azért nekünk is rá kell segíteni a kutyáknak, ilyenkor egy lábbal mi is toljuk a szánt. Ismét kb fél óra futás következik, kb 4 km ismét mögöttünk van. Vissza is érünk a farmra, ahol a beparkolás megint igencsak zajos esemény. A kutyák megint nagyon fel vannak pörögve, most már azért, mert hazajöttek a többi kutya közé. A főnök asszony kedvesen érdeklődik, hogy milyen országból jöttünk, tetszik neki a Viktor és a Zoltán név is, majd szépen elköszönünk egymástól.

A síközpont fő épületében leadjuk az öltözékeket, majd hazafelé megállunk egy két helyen fotózgatni a napsütést, ami azért itt elég ritka látvány. Egy tisztáson egy nagyobb rénszarvast családot látunk, megállunk, figyelhetjük őket, ők pedig bennünket. A házunknál még világos van, bent én blog írásba kezdek, a gyerekek szunyókálnak, Eszter pedig egy pad thai kaja készítésébe kezd.

A szuper vacsora után őrült társasjáték küzdelem kezdődik, közben Viktor egy applikáción keresztül azt figyelheti, hogy milyen esélyünk van ma este északi fényt látni. Gyönyörűen tiszta az égbolt, teli van az ég csillaggal és baromi hideg is van. Ezek elsősorban nagyon fontosak ahhoz, hogy itt a sarkkörön megtörténhessen a csoda, de erre egyelőre kb 30 %-os az esély, de minden meg is változhat gyorsan.

Időnként mi fiúk ki-ki megyünk, megnézni hogy mit mutat az égbolt, de egyelőre nincs sok siker. Társasozunk, jókat dumálunk, lecsúszik egy-egy gyógy sör, időközben még Eszter főz a maradékokból egy virslis, kelkáposzta főzeléket. A vacsi után csak felöltözünk, de nem kicsit, hanem nagyon. Most már -23 C van, ami tényleg csíp. A házikó előtt épp egy fotót akarok csináltatni Eszterrel az északi fényvadász szettemről – amikor Viktor kiabál, hogy rohanjunk…. 😀

Épp a ház mögött, a tök sötét út végénél ott a csoda, ott kígyózik a különleges égi jelenség, a sarki fény. Nem olyan erős, mint egy- két menő, profi fényképen – de ez a miénk. Nem tart ám sokáig, pillanatok alatt elillan – de legalább a saját szemünknek ezt is láthattuk. Mi Eszterrel még jobban bemegyünk a fényektől kevésbé szennyezett – értsd baromi sötét – erdei tisztára, majd várjuk az ismételt csodát. Olyan rettenetesen nagy a csend, hogy szinte meg lehet fogni. A sötétben egyre jobban kezd hozzászokni a szemünk a fényviszonyokhoz, a fák kontúrjai egyre élesebben kezdenek kirajzolódni – próbálok még fotózni, de már az ujjam is fáj a hidegtől, majd a telefonom is köszöni szépen, de feladja a harcot. Egyszerűen kikapcsol a baromi hideg miatt, pedig 50 %-os töltöttséggel indultam el. Egy helyen még kicsit megmutatná magát a sarki fény, de aztán mégis eltűnik – de nem vagyunk elégedetlenek, így is nagyon örülünk.

A házban még nyomuk egy nagyszerű szauna partyt (Finnországban e nélkül elképzelhetetlen az élet), majd élményekkel teli álomra hajtjuk a fejeinket. (Ez szép volt, ugye?)

Mára ennyi, de van még egy fontos infó.
Barna Béla (Csámborgó) – akinek az utazós, csámborgói munkásságának nagy hódolója vagyok – szóval Béla rám írt, hogy nagyon szeretné, ha április 6-án, szerda este, 20 órakor tartanék egy 70 perces fotós élménybeszámolót a finn téli és nyári élményekről, amit végülis elvállaltam. Bár kívül esik ez a dolog a komfortzónámon, de a család és Béla is meggyőzött, hogy nem lesz gáz…

Szóval ha van kedvetek és 600 forintotok, akkor majd gyertek, és dumcsizzunk el Finnországról. 🙂