Isztambul 6. – Kabataş negyed, siklóvasút, Taksim tér, Atatürk kultúr központ, Dolmabahçe palota – majd a rendőrségen zárjuk az utazást – 2024.01.03.

Igen, az utolsó rész nem kamu, sajnos tényleg a rendőrségen zárjuk a napot és az utazást is: kihallgatás, jegyzőkönyv készítés, két bűnöző, sok-sok rendőr és fegyverek között… de ne kapkodjunk, mindjárt elmesélem ezt a napot is.

Nos reggelre kiderül, hogy Andrea még mindig köhög, nem érzi jó magát és úgy dönt, hogy az utolsó napot a szállodai szobában tölti, úgyhogy ma hármasban kóborlunk majd.

Arcsi barátom megvette az online jegyet (és az idegenvezetést) a Dolmabahçe palotába 13 órára, vagyis a délelőtt még szabadon választott. Úgy döntünk, hogy villamossal elmegyünk a Kabataş negyedbe, ahonnan egy siklóvasúttal felsuhanunk a Taksim térre, ahol természetesen egy hatalmas mecset (Taksim Camii) határozza meg a látványt.

A térről indul a Istiklal sétálóutca a piros villamossal, ahol már tegnap is jártunk, de ezen a helyen történtek komoly politikai események is a közelmúltban és régebben is, ahol komoly erőszak is történt a rendfenntartó erők részéről.

Forrás: Google

Persze most csend és nyugalom van, a rendet – többek között – egy Bentley rendőrautó biztosítja…

Amiért ide jöttünk azonban, az egy épület, ami felkeltette az érdeklődésemet. Ez egy modern kultúrális központ, úgy voltunk vele, hogy próba cseresznye alapon hátha be tudunk jutni. Itt opera, színház, balett, könyvtár és miegymás is megtalálható – úgyhogy próbálunk bejutni.

Elölről is látszik, hogy nem kicsi az épület, de idő közben kiderül, hogy mivel dombon építették, így a másik oldala sok-sok emeletes – szóval brutál nagy épületegyüttesről van szó. Mondanom sem kell, hogy szinte sehova sem engedtek be bennünket – kizárólag a könyvtárat sikerült becserkészni – az viszont nagyon lenyűgöző volt. Két fiatal menyecske volt a pult mögött, még abban is segítőkészek voltak, hogy megkeresték az egyetlen könyvet, ami Magyarországról szólt – igaz valami angol kiadásban.

Egy biztos, az épület fantasztikus alkotás, látszik tényleg az itteni építészek profizmusa, modernsége, merészsége. Több belső fotót is találtam rendezvényekről koncertekről – ami mutatja, hogy óriási élmény lehet itt egy-egy előadás.

Lesétálunk az igencsak meredek dombon, elballagunk a Beşiktaş focicsapat stadionja mellett, de mivel van még egy fél óránk – így török kévázunk, teázunk és sütizünk, eszegetünk egyet. (Olyan érdekes, hogy itthon, elsősorban az irodában szoktam teázni – de mióta kinn voltunk Törökországban, azóta sokkal nagyobb tea fun lettem, sokkal több teát iszom )

Egy órára odaérünk a megbeszélt óratoronyhoz, késve érkezik egy tök flegma idegenvezető – majd ezt a flegmaságot végig tartja is a csávó, úgyhogy nem sok értelme volt erre áldozni. A helyzet az, hogy az épületeken belül nem is vezetett bennünket a srác, benn simán az audio guide volt a segítség – kint meg szinte csak magának beszélt, szóval gáz volt az egész faszi. Az egyik spanyol pár hangot is ad ennek, teljesen fel vannak háborodva – de mi elengedjük a dolgot, nem azért jöttünk lazulni, hogy most befeszüljünk.

A Dolmabahçe palota (Dolmabahçe Sarayı) a modernkori szultánok épületegyüttese volt, 1856-ban készült el és azt hiszem hat szultán és családja lakott itt. A palota 14 595 m² területet foglal el, 285 szobája, 46 terme, 6 fürdője (hamam) és 68 mellékhelyisége van, valamint 25 bejárata, 1427 ablaka van, valamint 4500 m² szőnyeg borítja a padlót. Belül nem lehet fényképezni (ne kérdezzétek, hogy ennek mi az értelme – mert szerintünk semmi) – de az összbenyomás nekem nagyon vegyes volt. Vannak nagyon exluzív és gyönyörű részek az épületekben, de sok helyen azt érezzük, hogy ez egyfajta kópiája és kombója volt a nyugati palotáknak, kastélyoknak. Egy biztos – nagyon sok időt kell rá szánni, mert óriási az épületegyüttes rengeteg szobával, teremmel, látnivalóval.

Több mint három órát mászkáltunk a palotán belül, de az egyik pihenő során a közelben találtam egy nagyon klassz hajózási múzeumot a közelben – úgyhogy átsétálunk oda, mert az érdekelne bennünket. Persze hogy 20 perccel a zárás után érünk oda… A francba… Kb 2 kilométerre vagyunk az Európát és Ázsiát összekötő Boszporusz hídtól (most már Július 15. vértanúinak hídja) – de olyan fáradt a lábunk, hogy nem megyünk már odáig. A Boszporusz partján találunk egy kumpir sütő nénikét, aki gyárt nekünk két fantasztikus török street food kaját, amit egy padon el is majszolunk.

Kis csapatunk úgy dönt, hogy hajóra szállunk (helyi buszjeggyel lehet használni) majd elmegyünk a kedvenc halas sütödénkhez, a Galata híd lábához – eszünk még egy-egy halas wrap-ot Yusuf barátunknál így az elköszönés szellemében.

Van még Petinél és Esztinél is egy kevéske török líra, azt el kell költeni – adja ki a parancsot életem párja, na meg egy-két apróságot még kell is venni – úgyhogy zárás előtt még beesünk a bazárba. Már szinte ismerősök a helyek, veszünk fűszert, szappant, néhány bizbazt, szóval elköltjük a maradék zsetont. Kifelé jövet Arcsi még mondja, hogy Andinak vigyünk sült gesztenyét, nálam van még pár Euró a zsebemben – ezzel foglalkozunk a zebránál, a villamos megálló előtt.

Bemegyünk a villamos váróba (Arcsi barátom kezeli a jegyeinket), amikor Esztihez odalép egy törékeny fiatal hölgy, majd kérdezgeti a páromat, hogy tűnt-e el valami a hátizsákjából? Mi van? Közben rendőr igazolványt lobogtat, de hát ez a kislány nem is lehet rendőr… Közben odajön egy török csóka, fordítja angolra amit a rendőr (?) lány mond – és bakker, Eszter hátizsákja tárva-nyitva… Szóval a zebrán a drágámat kirabolták!

Ok, higgadjunk le. Esztinél nem volt kp, csak egy bankkártya, azt gyorsan le tudom tiltani – no para. Érkezik még két csóka, állítólag ők is rendőrök – de baromira nem annak néznek ki, civilek, átlagos ruhában, hülye sapkákban. Állítólag ők el is kapták a tolvajokat, de nagyon gyengén beszélnek angolul. Menjünk velük. Sétálunk a belvárosi forgatagban, majd egy sikátor szerű részhez érünk. Na mondom, itt fogják a vesénket kivenni, mert ezek tuti nem zsernyákok. Én már azt keresem, hogy merre fogunk menekülni, ha nagy a gáz – erre ki van írva egy sarki épületre: Sirkeci Polis Merkezi, vagyis lehet, hogy nem leszünk szervdonorok.

Nagyon kicsi ez a sarki rendőrőrs, bent már szembesülünk a tényekkel: a belvárosban dolgozik egy spéci zsebtolvaj team, akik figyelnek a turistákra illetve arra, hogy őket kik figyelik. Az egyik civil ruhás elmeséli, hogy lekövetett bennünket két helyi arc, akik azt várták, hogy Esztire mi srácok ne figyeljünk rá – ami sajnos meg is történt az zebra előtt. A zebrán a két manusz kiszedte a táskából a pénztárcát, de a szemfüles zsaru team ebben a pillanatban már el is kapta őket – aminek mi is, de a rendőrök is nagyon örülnek.

Rutinos utazóknak tartjuk magunkat, Esztivel több óvintézkedést is be szoktunk tartani – így nem hordunk sok készpénzt, nincs nálunk útlevél, csak jogsi, azt is át szoktuk egymás között cserélni, a hátizsákban és a bőröndjeinkben pedig van egy-egy nyomkövető is – én pedig mindig figyelek rá, hogy a drágám előttem menjen… Kivétel most, az utolsó villamosra szállás előtt, a szállásra tartva. Nos vannak tanulságok – de őszintén hálásak vagyunk a srácoknak – ezt persze el is mondjuk nekik, megköszönjük a munkájukat – de ők már mennek is vissza az utcára, mert egy 15 milliós városra kell figyelniük.

Két jegyzőkönyv és kihallgatás is történik – a két elkövetővel mi nem találkozunk, de Eszti az egyik papírból kilesi, hogy egy 14 és egy 19 éves török srác volt a tolvaj. Közel két órát töltünk az őrsön, ami nagyon tanulságos. Itt azért komolyabb a rendőrök felszerelése, van aki géppityuval flangál, mindenkin van fegyver, több tár lőszerrel, van aki golyóálló mellényben jön-megy, szóval ezek srácok azért nem viccelnek szerintem, ha arra kerül a sor.

Nos levonjuk a kellő következtetéseket – de szerencsésen megúsztuk az esti bulit. Mára hagyjuk a villamost, hazasétálunk, majd a szállodában egy vodka mellett megbeszéljük a nap eseményeit, megbeszéljük a másnapi indulást, amiben persze már nagy történések nincsenek – úgyhogy arról nem írok.

A nap teljesítménye: séta – 16,6 km, lépésszám: 23.328, megtett emeletek száma: 22.

Nos, köszönöm, aki kitartott idáig mellettünk, remélem sikerült egy kicsit közelebb hozni hozzátok ezt a klassz várost és népet – mert nekünk nagyon bejött minden. Egy biztos, ha tehetjük, akkor mi még vissza fogunk ide térni, mert rengeteg felfedezetlen hely vár arra, hogy oda is elmenjünk, úgyhogy Isztambul, még jövünk. 🙂