Bologna – egy szubjektív élménybeszámoló IV.

Utolsó nap így hármasban Bolognában – ugyanis este hét után indul a gép haza. Kora délutánig még miénk a város – bár csak visszafogottan, mert ennyi nap után már Ádám azért tud meglepetésekkel szolgálni, mármint a fáradsági faktor miatt. Sajna 11-ig el kell hagynunk a kéglit, mert bár próbáltuk a srácot rábeszélni, hogy maradhassanak a cuccaink idefent, de állítólag estére érkezik az új vendég, úgyhogy pakolhatunk.

Próbáltunk nála érdeklődni, hogy hol lehet a közelben csomagmegőrző, de őszintén nem sok kedvem volt kibumlizni a központi vasútállomásra, amit Ő javasolt – így Tamás fiam segítségét kértem ebben az ügyben. Nem mintha nem lenne elég dolga, de azért nekiállt keresgélni, majd kiderült hogy a csomagok esetében is létezik olyasmi rendszer, mint az apartmanoknál az AirBnb… Ez úgy működik, hogy beregisztrálsz egy applikációba, majd abban tudsz keresgélni, hogy az adott környékeden hol van a legközelebb olyan partner, aki átvesz megőrzésre egy-két-sok utazási csomagot. Az árak 5-6 €/ csomag/ nap tarifa között mozognak – ami nekünk azt jelentette, hogy a közelünkben, kb 400 m-re van egy fénymásoló, irodatechnikai üzlet, amely másodállásban foglakozik így a csomagmegőrzéssel.

Odabent két indiai/pakisztáni csóka intézi az óriási bizniszeket telefonon keresztül, de ránéznek a neten beérkezett papírokra, látják a mi kódunkat, amiért kifizettem 12 €-t, majd átveszik a nagy bőröndünket és Ádi csodás autós/repülős szatyrát – majd ezerrel folytatják a telefonos bizniszt. Mi azért lélekben elköszönünk a tök szép bőröndünktől (és a levetett, mosásra váró ruháinktól), Ádi arcára pedig kiül a kétség, hogy mi lesz azzal sok szép autóval…

Sebaj, a másik oldalon, a városházánál iszunk egy-egy szuper kávét, veszünk hűtőmágnest, majd azt döntjük el, hogy megnézünk meg egy érdekes kiállítást. A Museo Biblioteca dell’Archiginnasio nincs túl messzire tőlünk, élvezzük most is város könnyed lüktetését, majd az árkádok alatt befordulunk az épület udvarára. Mit udvar, egy belső árkádos csoda, ahova érkeztünk, majd felsétálunk a lépcsőkön – és ismét elájulunk, hogy megint milyen klassz helyre sikerült jönni.

Az emeleti folyosókon az elmúlt évszázadok híres orvosainak, oktatóinak a címerei na meg rengeteg freskó díszíti a falakat és a boltozatokat – olyan méltóságteljes az egész épület. Itt is beengedik Ádit és Esztit (mint kísérőt) ingyen, csak utánam kell fizetni, de ez is csak azt hiszem 5 € volt. A főattrakció, amiért idejöttünk az egy talán a világon is egyedülálló terem, egy teljes egészében fából épült, fa szobrokkal gazdagon díszített boncterem. Ebben a teremben tartottak az orvosoknak, orvostanhallgatóknak és a nagyközönségnek is boncolásokat – valahogy így elterelve a szigorú egyház szemét az egyébként tiltott boncolásoktól.

Kicsit ücsörgünk az ódon falak és szobrok alatt, próbáljuk befogni a sok szépen faragott dísz és szobor látványát, majd tovább megyünk a folyosókon, és egy másik, nagyon díszes terembe érkezünk. Hát ha valahol sok címer van a falon, akkor ez az. Nagyon soknak tűnik, de mégis nagyon méltóságteljes a terem, ahol oldalt rengeteg régi, tudományos könyv erősíti a látványt. A nagy terem mellett van egy rácsos ajtó, ami mögött húzódik a könyvtár, aminek a folyosója számításaink szerint kb 100 m hosszú. Gondolhatjátok, hogy mit meg lehetett itt tanulni, ahol ennyi könyv vár a diákokra és a tudósokra.

Az utcán és az árkádok alatt megint egy csomó lakberendezési üzlet előtt megyünk el – és ismét megerősödik bennünk, hogy az olaszok nem csak az öltözködéshez, hanem a lakberendezéshez is nagyon értenek, nagyon merészen ötvözik az antik és modern bútorokat és design elemeket.

Ismét egy szakrális helyre megyünk, ahol tegnap este már sétáltunk, ez pedig a Basilica di Santo Stefano. Ennek az épületegyüttesnek az alapjai már az antik római korban megépültek, majd az évszázadok alatt újabb és újabb épületszárnyakat csatoltak az eredeti falakhoz, míg az a mai formáját elérte. Mivel nem volt nagy tömeg, így egy kicsit jobban átjárt bennünket a történelem hangulata is, csendben kóboroltunk az ódon falak és udvarok, kerengők között.

Kint a téren úgy döntöttünk Esztivel, hogy iszunk még egy utolsó bolognai prosecco-t, lecsúszik még egy méregerős kávé is, Ádám pedig ismét egy frissen facsart narancslével tud elköszönni a várostól. Ücsörgünk vagy egy órát, élvezzük a helyiek jövés-menését – mi ezt nagyon sok országban meg szoktuk tenni, vagyis azt, hogy csak egyszerűen nézelődünk.

Azért éhesen nem hagyhatjuk el a várost, így visszamegyünk a Mercato di Mezzo-ba, ami korábban piac volt, most pedig inkább gasztró hellyé vált. Itt már tegnap kinéztem egy kis éttermet, ahol mi Ádival bolognai ragù-s lasagne-t eszünk (zöld tésztából), Eszti pedig paradicsomos bulgur salátára gondolt, amit nem is bántunk meg.

Az ebéd után még kiültünk a főtér lépcsőjére, szépen elköszönünk a várostól, majd átvettük a csomagjainkat a két elfoglalt üzletembertől – így Ádám is megnyugodhatott, hogy nem tűntek el az autói, repülői. A tér sarkán beültünk egy taxiba, ami emberi árért kivitt bennünket a reptérre, ahol aztán szépen végig mentünk a szokásos állomásokon. Most nem zaklattak bennünket a biztonsági emberek, a tranzitban azonban olyan tömeg volt, hogy még szerencse, hogy nem tombol sehol sem ez a fránya COVID …

Az út Ádinak ismét egy élmény, de látjuk rajta, hogy hulla fáradt. Másnap hagyjuk is aludni amíg kedve van, mi pedig belevetjük magunkat a feltorlódott melókba, mert azért meg csak csütörtök van.

Köszönöm, köszönjük hogy velünk voltatok, ha tetszett ez az út is, akkor annyit ígérhetek, hogy van még egy különleges tervünk, amit esetleg majd megosztunk Veletek… Hogy hova és mikor megyünk, az még kicsit titok, de ígérem, különleges lesz. 🙂