Bologna – egy szubjektív élménybeszámoló III.

Kedden reggel nagyjából egyszerre ébredünk, már készül is a Nespresso kávé, reggelire bolognai sajtok, sonkák, mortadella és ciabatta kerül az asztalra, az ablakon keresztül pedig látjuk, hogy bár nincs meleg, de legalább nem esik az eső. Megbeszéljük, hogy bemegyünk a főtérre, megnézzük a városházát, aztán majd ismét random séta lesz a program.

Ádi elkezdi felvenni a kikészített ruhákat, ami ilyenkor (kiránduláskor) egész jól működő folyamat, de a normál hétköznapokon hordoz némi nehézségeket. Általában azért erősen irányítani kell az öltözködését az úrnak, mostanság pedig gyakran válogat is, ami korábban nem volt jellemző. Az biztos, hogyha otthon vannak a tesók (na meg a tesók barátnői), akkor sokkal pörgősebb a mutatvány. Korábban, amikor megkértük a két tesók valamelyikét, hogy segítsenek felöltözteti Ádámot, akkor Ők csak logisztikai támogatást adtak a bátyjuknak (értsd, csak szóban mondták el, hogy épp mit és hogyan csináljon Ádi) – és mindig működött is a dolog. Ezzel szemben nekünk csak immel-ámmal öltözik, nekünk többet kell segíteni… (A srácok szerint túl kényeztetjük őkelmét… )

Nos lesétálunk a két toronyhoz, majd a főtérre. Így hogy nem esik, végre normálisan élvezhetjük is a Piazza Maggiore teret és a körben levő épületeket. Bemegyünk a Palazzo del Podestà épület árkádjai alá, majd nagy röhögések közepette kipróbáltuk a suttogó sarkokat. Ez az épület egyik keresztboltozati része, ahol négy sarok oszlop áll, majd ha az átlós sarkokba beáll egy-egy ember, akkor a sarokba beszélve a másik úgy hallja, minta kb telefonon beszélnének. Minden hülye turista ki is próbálja – mi pedig Ádámmal hatalmasakat röhögünk magunkon.

A tér egyik lényeges része a Neptun szobor és szökőkút, aminek egyik fontos eleme a lándzsa, aminek a feje a híres Maserati autómárka emblémájának fő eleme, de maga a szoborcsoport is nagyon híres, a maga korában egy nagyon ledér, megosztó alkotás volt.

Lassan csak bejutunk a városházára, felküzdi magát Ádám a nagyon furcsa lépcsősoron (ami félig lépcső, félig rámpa – ez által iszonyúan nehezen használható), majd megnézünk egy kortárs képzőművészeti kiállítást, benézünk több, csodálatos freskókkal díszített, műemlék terembe, ahol a történelmi falak között modern iroda bútorok, korszerű technológia eszközök segítik az önkormányzati munkát. Be tudunk menni a közgyűlés nagytermébe is, gond nélkül sétálhatunk a gyönyörű széksorok között – sőt Eszterem még a polgármesteri pulpitusra is felmegy, illetve egy fél percre be is ül a vezetői székbe. Miután visszaadjuk az önkormányzati hatalmat, még felsétálunk az emeleti nagy terembe is, ahonnan az óratoronyba lehetne feljutni, de az elsőszülöttem úgy dönt, hogy mi oda nem akarunk már menni. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy ezt a sok jövés-menés full ingyenes volt, egyedül az óra torony lett volna fizetős)

Lenn a terén úgy döntünk, hogy ha már egy mediterrán városban vagyunk, akkor mi is ücsörögjünk egyet az egyik kávézó teraszán (nem mintha nem lenne tök hideg), iszunk kávét, prosecco-t – és élvezzük a kedd délelőtti nyüzsgést.

Miután kellően szénné fagytunk, úgy döntünk, hogy megnézünk egy másik egyetemi épületet, ahhoz azonban át kell sétáltunk a halpiacon, érintünk egy rakat érdekes kápolnát, épületet és árkádos piacteret, majd a Palazzo Poggi épületéhez érkezünk, ami évszázadok óta egyetemi épületként funkcionál, és ahol anatómiai, hajózási es egyéb tudományos kiállítás tekinthető meg. Kifizetjük a beugrót, de hasonlóan az európai utazásainkhoz itt sem kérnek semmilyen papírt arról, hogy Ádi sérült ( nincs is olyanunk, mert csak magyar nyelvű kártya van, amit még otthon sem igen szoktak semmibe sem nézni), de itt is az az elv van, hogy Ádinak és az egyik kísérőnek ingyenes a bejutás.

Az épület maga egyszerűen lenyűgöző, de azt hiszem ez ebben a városban már nem is csoda. A freskók és a kazettás, festett és díszített födémek alatt régi-régi tárolókban ősrégi kövületek, haltetemek, kövek és minden más látszik, az azt követelő termekben pedig anatómiai tárlat kapott helyet. Mivel a XV-XVI. században tilos volt a boncolás, így apró részletességig menő, demonstrációs jellegű szobrokat készítettek az akkori tudósok – a női méhről és a méhen belüli csecsemőkről. Láttunk itt számtalan farfekvéses, normál fekvésű, ikres terhességű és még ki tudja milyen állású terhességet, ami tudományos szempontból igen lenyűgöző lehetett, de így nagyon bizarr volt. Olyan szinten kötött le a látvány ( nem csak engem, hanem Esztit és Ádit is), hogy ezen a részen még fotózni is elfelejtettem.

Végig mentünk a maga nemében lenyűgöző hajózási és térképészeti kiállításon is, ahol anyuka meg is mutatta, hogy hol lakik a kisfia és a (leendő) kis menye (Oulu)… Az aulában megtekintettük az egyetem két nagyon híres hallgatójának a mellszobrát (Dante és Kopernikusz) – de a hírességeknek még nagyon hosszú sora lehetne: Petrarca, Boccaccio, Galvani, Volta, Marconi, VI. Sándor pápa, Umberto Eco, Enzo Ferrari, stb.

Az alapos kulturális feltöltődés után visszatértünk a főhadiszállásra, hagytuk mackót egy kicsit pihenni, mert tudjuk, hogyha “szétesik”, akkor rosszabbul járunk majd. Ismét jött egy pár kör kártya, kicsit mindenki lazult, majd ismét sétára indulunk. A házunk sarkán látunk egy ötujjas kesztyűre hasonlító kis kerámia táblát, ami azt mutatja, hogy ez a pár utca volt a bolognai zsidó negyed, majd aztán a Gettó is. Az épületek azért ilyen magasak, mert a Gettó nem bővülhetett csak felfelé – a táblácska pedig ennek a korszaknak állít emléket.

A mellettünk levő utcánál látok egy kis éttermet, ami Ádinak is tetszik – amiről aztán benn kiderül, hogy az a kis étterem, ahova én már kétszer be akartam hozni a csapatot… Ádám jót röhög, hogy a végén csak Apának lett igaza, majd békésen leülünk.

A felszolgáló kislány nagyon kedves, aranyos kis kalapkában van, a hangja pedig pont olyan, mintha Tomi fiam barátnője, Karina beszélgetne velünk, csak angolul. Természetesen mi Eszterrel végre megrendeljük magunknak az autentikus tagliatelle al ragù alla bolognese-t, amit a felszolgálás után még gazdagon meg is szórunk parmezánnal, Ádám pedig szintén helyi, kézzel készült tortellinit kér.

Felmerülhet bennetek a kérdés, hogy miként szokott Ádám étteremben kaját választani. Nos eleve ismerjük nagyjából a kedvenc ételeit, de alap esetben azt szoktuk csinálni, hogy felolvasunk Neki 3-4 féle ételt, majd Ő jelzi, hogy egy-kettő-három-vagy négy, vagy másik esetben szólni szokott, hogy Apa, Anya, stb. – vagyis melyikőnk rendelése szimpi Neki. Van azért bennünk egy egészséges önvédelem is, ugyanis ha lehet, akkor elegáns helyen nem igazán rendelünk Neki túl szaftos, színes ételt, mert adott esetben lehet hogy leeszi magát vagy a terítőt, ami azért néha gáz is lehet. Egyébként tud késsel és villával enni, tudja vágni a húsokat, de azért nem a gasztró csúcsa, ahogy Ő eszik – de ezzel soha és semmilyen probléma nem volt még, pedig nagyon fancy helyeken is jártunk már Vele.


A főételek nekünk és Ádámnak is bejöttek, az al dente tészta számunkra már nem volt újdonság, de aki először eszi így , annak akár okozhat meglepetést is – a ragù pedig hozta azt, amit nagyjából vártunk tőle. Krémes, szaftos, a hús és a zöldségek tökéletes harmóniája keveredik a házi tésztával, a helyi parmezán pedig megkoronázza ezt a helyi csodát. A tészták után kivételesen rendelünk desszertet is (Ádámnak eleve sokszor szoktunk rendelni sütit, de mi azért nem vagyunk annyira édesszájúak), mert a pultban annyira hívogatóan mosolyogtak ránk a sütik…

Innen ismét egy jó kis sétát tettünk a belvárosban, megnéztük a Piazza Maggiore épületeinek a díszkivilágítását, hosszasan hallgattuk a minőségi utca zenészek produkcióját – egyszerűen csak élveztük a város hangulatát. Ahhoz képest hogy november van, kedd este és kb 8 fok – nos ehhez képest teli van a város, jönnek-mennek a java részt helyi arcok, élvezik azt, hogy egy gyönyörű, történelmi városban élnek (úgy mint mi Egerben, csak kisebb léptékben…)