Párizs – A Sacre Coeur-tól a csigaevésig
Éjszaka sokáig elvoltam a fotók feltöltögetésével, de már az esti képekig el sem jutottam, úgyhogy egy kicsit ezeket redukálni fogom. Most éppen túl vagyunk a reggelinken, amit a szemben lévő pékségből hoztam: croissant, capuccino és juice. Az utcánk most nagyon csendes, az üzlet és étterem tulajdonosok takarítják a burkolatokat, söprögetnek, kávézgatnak, készülődnek az esti rohamra.
Este hatalmas nyüzsiben értünk haza, hömpölygő tömeg volt az utcánkban – ami olyasmi mint Pesten a Gozsdu, csak kisebb. Mi az ötödiken vagyunk, de azért nyitott ablak mellett nem lehetne aludni, de mivel klímás a szoba, így nekünk ezzel semmi gondunk sincs. Most a JBL-ünkön a tegnap esti koncert egyik eladó csajsziját hallgatjuk, ha van kedvetek akkor keressetek rá, Aya Nakamura a neve, és a franciák nagyon rá vannak pörögve.
Lassan 11 óra, indulunk a Sacre Coeur-hoz.
Hát nem azért, de baromi jó szállást sikerült találnunk. Pár száz métert kellett sétálnunk a hoteltől ( közben Eszter ivott még egy dupla eszpresszót a pékségben ), és már metróztunk is a Montmarte egyik megállójához, ahol a felszínre érve már a Moulin Rouge épülete előtt álltunk. Az volt a terv, hogy innen szépen felsétálunk a templomhoz, ami tök jó ötlet volt. Mi annak idején nagyon szerettünk ezeket a fajta párizsi utcákat, amik például egy kvázi piacon vezetnek át, ahol pékségek, sajt és borboltok, zöldségesek váltják egymást. Rögtön vettünk néhány sajtot, na nem azért mert éhesek voltunk, hanem mert nem lehetett ellenállni a látványnak és az illatoknak, szagoknak. A zsákmányt a hátizsákba tettük, majd kapaszkodtunk tovább a dombra.
Mielőtt a célhoz értünk volna, bementünk Párizs legrégebbi kis templomába, ami a maga díszítetlenségével is méltóságot sugárzott. Ez a környék azonban már nagyon elüzletiesedett, olyan Szentendre feelinget éreztünk. Több kis galéria, rengeteg jó és gagyi festőművész, számtalan étterem próbálja kiszedni a zsetont a millió turista zsebéből – ami nem igazán a mi világunk, úgyhogy tovább is haladtunk a cél felé.
Maga a Sacre Coeur kívülről és belülről is egy csoda, a kupolából a látvány pedig überelhetetlen.
Harminc éve a Sacre Coeur-hoz érve nekem már a hócipőm tele volt azzal, hogy mindig magasra megyünk. Tudni kell, hogy nagyon komoly tériszonyom van, amit folyamatosan próbálok leküzdeni, de ez azért nem egy egyszerű matek. Tehát akkoriban kitaláltam, hogy most már én intézem a jegyek megvételét, és nem a kupolába, hanem az altemplomba megyünk, de a végén annyira jól megértették a franciák, hogy mit szeretnék, hogy a végén csak fölfelé kellett mennünk… Persze nem bántam, nem bántuk meg, mert a látvány minden parát felül ír.
Na megmásztuk a 300 lépcsőfokot és én megint kapaszkodtam bőszen az oszlopokba, korlátokba – de ismét lenyűgözött a látvány. Ha egyszer Párizsban jársz, akkor ezt az élményt nem szabad kihagyni.
Visszatérve a templom környékére mi a Salvador Dali kiállítást és galériát kerestünk meg, ahol ennek a bohém zseninek a szobrai, festményei, grafikái, nyomatai tekinthetők meg – sőt 6-8-11 ezer euroért még némelyiket meg is lehet venni. Olyan szinten skubiztam az egyik képet, hogy a fiatal – és nagyon csinos – galériás csajszi már potenciális vevőt látott bennem, de jeleztem neki, hogy most erre a projektre éppen nincs 1,9 millió forintom.
A környék tele van vízárusokkal, amiről eszembe jutott egy szösszenet. 30 évvel ezelőtt még nálunk szinte ismeretlen fogalom volt a palackos ásványvíz, így amikor elkezdtük Párizs utcáit járni, akkor csodálkoztunk rá, hogy ezek a lökött franciák pénzt adnak a vízért. De nem csak hogy pénzt adnak, hanem annyiért lehetett az utcán az ásványvizet venni, mint a dobozos sört – ami akkoriban nálunk még szintén nem volt egy hétköznapi dolog. Mi magyarosan megoldottuk ezt a víz kérdést, vettünk egy-egy kis palack ásványvizet arany árban, majd minden közkútnál újratöltöttük őket. Tehát 30 éve jót röhögtünk a franciákon, most pedig mi is ugyanazt csináljuk…
Innen aztán lesétáltunk a lépcsősoron a metróhoz, majd a Diadalívhez vettük az irányt. Persze odaérkezve elkészítettünk egy csomó képet mi is, hasonlóan a többi sok száz turistához, de aztán úgy döntöttünk, hogy most nem megyünk föl a tetejére – elvégre azt régen már láttuk, másrészről kétszer kellett volna sorban állni a látványért. Néztük az autók hihetetlen tömegét, bámultuk a várost és az ezerarcú turista tömeget – és egy nagyon jót pihentünk.
Innen mi következhetett, hát a Champs-Elysées.
1989-ben nekünk magyaroknak volt egy Váci utcánk az akkori formájában a maga üzleteivel. Ehhez képest belecsöppentünk az akkori Európa egyik legymenőbb sétáló és bevásárló utcájába, ami bennünket simán tarkón vágott. Akkora volt a kontraszt, hogy mi például vagy másfél órát csak a Lido előtt ücsörgtünk, és néztünk, hogy francia középosztály hogy és milyen ruhában jár szórakozni. Akkoriban fotóztuk a kirakatokat, a cipőket, azt hogy milyen gépekkel „porszívózzák” az utcát – na meg végre ehettünk „igazi” hamburgert a Mekiben, horror áron. Arra azért odafigyeltem, hogy életem friss párja ihasson egy igazi feketét ezen az utcán, mert így egy kicsit a lelkünk is jobb lett.
Mennyit változott a világ és mennyit változtunk mi is… Az az élmény, ami harminc éve ért bennünket, az teljesen elmaradt – persze erre számítottunk is. Elsétáltunk a Meki előtt, megálltunk a Lido-nál – de ez az utca már nem hozott lázba bennünket. Ittunk két kitűnő jegeskávét és egy kis alkoholt is az egyik teraszon, de csak azt vettük le az egészből, hogy akkoriban mennyire be voltunk zárva, most pedig ugyanúgy élvezhetjük azt, hogy utazhatunk, ehetünk, ihatunk, élhetünk szinte korlátlanul. Szomorú hogy a nagyszüleink és a szüleink ezt már kevésbé élvezhették, élvezhetik, a srácainknak meg hál ‘Istennek szinte fogalmuk sincs, hogy miről diskurálok. Szóval ez is egy élmény volt, de inkább csak egy régi emlék újragondolása.
Szóval végig sétáltunk a Champs-Elysèes-én, majd megcsodáltuk a Grand és a Petit Palais épületeit is, de bemenni már nem tudtunk, mert elmúlt 7 óra.
Metróra pattantunk, ledobtuk a cuccainkat a hotelben, majd egy utcányira találtunk egy kafa kis francia éttermet, ahol Eszti hagymalvessel, én pedig csigával indítottam a vacsorát. Kértünk egy nagyszerű, testes francia vörösbort, majd jöhetett a marharagu, a grillezett bárány, desszertnek pedig almatorta illetve creme brulee.
Mivel már 11 óra jócskán elmúlt és fáradtak is voltunk, így az esti koncertet töröltük a programból, és elhúztunk pihizni.