Portugália – élménybeszámoló IV. – Sintra, Cabo da Roca, Boca do Inferno, Cascais

Nem mintha nem lenne még látnivaló Lisszabonban, de elhagytuk a várost. Minden ismerősöm és Péter barátom is azt mondta, hogy Sintrát kihagyni vétek lenne – így metróval elmentünk a központi vasútállomásra, majd vonatra szálltunk. Óriási szerencsénk volt, mert a jegyvásárlás közben láttuk a lányokkal, hogy egy perc múlva indul a vonat, úgyhogy még elértük a szerelvényt, és nem kellett 45 percet várni a következő szerelvényre.

Sintra kb 30 km-re fekszik a várostól, az állomás melletti kis terecskén milliónyi tuk-tuk-os és egyéb buszos csóka próbál lecsapni a turistákra – mert a turizmus azért itt is nagy üzlet. Mi elsétálunk a városházához, ahol Arcsi barátomat le is kapcsolja egy helyi menyecske. Megy az alkudozás, térkép kerül elő, majd a barátom szól, hogy egy kis terepjáróval fogunk ma kirándulni. A csajszi átkísér bennünket egy kávézóba, a lányok letudják a vizes programot, mi jeges kávékat rendelünk , majd megérkezik Alessandro, a mai sofőrünk. A biznisz lényege, hogy emberünk egész nap viszi a fenekünket, mindenhol megvár bennünket, tanácsot ad – mindezt 40 €/fő árért. Elsőre talán soknak tűnik, de majd látjátok, hogy barátunk megdolgozott a pénzecskéért. (Az meg hogy mennyit vesz el a felhajtó menyecske, az titok marad számunkra…)

Nagyjából elmondja, hogy Ő mit javasol és milyen sorrendben, Arcsi barátom pedig elmondja, hogy Ő mit képzel el – majd beülünk a terepjáróba, és elindulunk a Pena Palotához (Palácio Nacional de Pena). Mielőtt azonban oda érnénk, azért elmesélem, hogy mi is ez a Sintra. Ez egy olyan hely, mintha Mártafüredről, Mártaházáról vagy Galyatetőről beszélnénk, de portugál verzióban. A 19. században a királyi család illetve a tehetősebb lisszaboniak egyre több nyaralót, palotát épített ezeken a hegyeken, dombokon. A területnek nagyon speciális mikroklímája van, rengeteg az erdő, a fa, sokkal tisztább és hűvösebb a levegő, mint a városban – de néha komoly ködfelhőbe is tud burkolózni a terület, ami biztos nagy élmény lehet.

Nos mi is látunk rengeteg ilyen villát, miközben Alessandro száguldozik a szűk kisvárosias utcákon át. Több palotánál mondja is új barátunk, hogy akár meg is vehetnénk ezeket, potom 2-2,5 millió euró ellenében. Odaérünk a Pena Palota kertjéhez, mi megvesszük a jegyeket, elindulunk a drámaian meredek ösvényeken felfelé – barátunk pedig behúzódik az árnyas fák alá.

A park összességében gyönyörű, de ebben a melegben felcaplatni, nem kis meló. Maga a palota a portugál királyi család nyári rezidenciája volt, egy nagyon érdekes, mór, manuel és rokokkó stílusjegyű, romantikus épületegyüttes. A palota szobáit igyekeztek meghagyni eredeti formájában, eredeti bútoraival együtt, ahol nem csak a szobákba, hanem például a konyhába is be tudunk menni. A különböző tornyocskákról teraszokról gyönyörű kilátás nyílik a környékre, az alattunk fekvő városra, a várfalakra és az egész erdőségre.

Élvezzük a helyet, a látványt, de mivel tudjuk, hogy sok még a látnivaló – így lesétálunk az autóhoz.

Alessandro most bevisz bennünket a központba, a Sintrai Nemzeti Palotához ( Palácio Nacional de Sintra ), ami épület már messziről felismerhető fordított tölcsér alakú kéményeiről. Körbe járjuk a palotát, sétálgatunk egy keveset a belvárosban, majd portugál barátunk tanácsára megkóstoljuk a helyi, menő édességet, ami egy cukros, leveles tésztás, mandula krémes süti – és amit a Casa Piriquita cukrászdában vehetsz meg. (Nem egy nagy durranás, de ha ez itt a kuriózum, akkor csak meg kell kóstolni.)

Innen egy igen érdekes és misztikus, kérdőjelekkel teli helyre vezetett az utunk, aminek a neve: Quinta da Regaleria. Ez szintén egy domb vagy hegyoldalon lévő park és épület együttes -azonban az épületeknek a funkciója, az értelme már komoly kérdéseket vet fel. Maga a tulaj, egy dúsgazdag, milliárdos brazil báró volt (António Augusto Carvalho Monteiro), aki megbízta  Luigi Manini olasz, neves építészt, hogy a szó átvitt értelmében égessen el a egy halom pénzt, vagyis építsen egy olyan palotát és egy rakat egyéb épületet, aminek nem sok értelme van. (De legalább nem drogra költötték a zsetont… )

A helyet úgy képzeljétek el, hogy van egy 1905-ben épített, de korábbi évszázad stílusjegyeit viselő kastély a területen, de tovább haladva rengeteg kisebb-nagyobb torony, kilátó tűnik fel, majd a domb/hegy tetejénél van egy épület, amibe bemész, majd egy körfolyosós, csigalépcsőn keresztül lemész a hegy gyomrába – és kijössz egy misztikus alagúton, vágaton keresztül. Mondom, kattant lehetett a gróf, de volt pénze, volt egy kiváló építésze, és így a turistáknak van mit megnéznie.

Ismét kocsiba pattanunk, irány a Monserrate Palace és park. Ez szintén egy domboldalon épült gyönyörű palota, amit egy olyan park vesz körül, amit az Unesco is jegyez a védett parkok között. Az első építkezés még 1789-ben kezdődött el, majd több tulajdonos után Lord Byron, híres angol költő is bele szeretett a helybe, aztán egy gazdag angol kereskedő, Sir Francis Cook kezdett el komoly munkálatokba a területen. Maga a palota a romantika, a mór és a neogótika elemeit viseli magán.

Mire a palotától felsétáltunk a parkon keresztül már megint kezdtem érezni, hogy bár autós túrán vagyunk – azért a portugál hegyek csak legyilkolják a lábamat. Végre egy kicsit hosszabb autós útra indultunk – irány a kontinens legnyugatibb csücske, a Cabo da Roca.

Mondhatnánk azt is, hogy ez Európa legnyugatibb szeglete, de ez nem lenne igaz, mert ott van még Írország nyugati partja – úgyhogy maradjunk a kontinens megnevezésnél. Az út egy kis körforgalomban végződik, van ott egy kis kávézó-étterem-kocsma, ahol azért meg kell innunk egy korsó sört – ha már ilyen cool helyen vagyunk. Arcsi barátom nagyon fel van pörögve, mert Neki a világító tornyok a becsípődései – és itt van is egy igazi, piros-fehér-piros festésű, sziklán álló, szóval olyan nagyon … világítótorony. Barátom meséli, hogy hét éve, amikor Ő itt járt, akkor még ki lehetett menni a sziklák szélére, de ahogy Alessandro is meséli, egy jó pár idióta turista addig selfizett, amíg egy páran meg is haltak, így táblákkal és korlátokkal zárták le a veszélyes részeket. Mint a tériszonyosok világbajnoka, ezt én nem bánom – még akkor se mennék a sziklák szélére, ha fizetnének érte. A végtelen óceán rettentően lenyűgöző, belegondol az ember, hogy a másik part már Amerika… szóval van mit elmélkedni ezen a helyen.

Innen ismét a sofőrünké a szerep, irány délre, a part mentén. Alessandro úgy megy, mintha nem lenne holnap – de rutinos, magabiztos sofőr, az biztos. Nagyon izgalmas így végig autózni a portugál tengerparton, mert maga a part igencsak magas, sziklás – de időnként egy-egy plázs azért megtöri ezt a látványt. Már onnan lehet tudni, hogy beach következik, hogy mérhetetlen mennyiségű autó az út áll mindkét oldalán, majd látjuk is a hangyaként nyüzsgő tömeget a falatnyi homokos partszakaszokon. Sofőrünk kérdi, hogy akarunk-e csobbani, de mi most ezt kihagyjuk, inkább szívjuk magunkba a portugál tájak látványát.

Mielőtt Cascais városában elköszönnénk Alessandrotól, előtte még Peti barátom tartogat egy látványosságot nekünk. Ez a Pokol kapuja, a Boca do Inferno. Ez egy óriási szikla hasadék az óceán partján, aminek az a legnagyobb durranása, hogy dagálykor és viharkor olyan hullámokkal és dübörgéssel kisért műsort csinál az óceán, hogy csak na. Persze a mi “szerencsénk” olyan, hogy épp apály idejére értünk ide – de így is nagy élmény, ne elégedetlenkedjünk.

Innen már csak pár perc autó út az üdülő város, Cascais ( értsd Balatonfüred in Hungary ) tengerparti öble, ahol lerójuk új portugál barátunk előtt a tisztelet díjat – majd sétába kezdünk. Na nem műemlékeket keresünk, hanem valami cool éttermet. Találunk is egy klassz helyet, ahol a tulaj olyan 60+ -os, igazi helyi vendéglátós arc, a személyzet detto. A hely neve: Tasca da Villa (Cascais) – a konyhája és a személyzete kiváló, igazi portugál. Semmi faxni, grillezett halak, sült garnélák és tintahalak, párolt zöldség köretek, kiváló ház bora – szóval olyan, amire vágytunk. A főpincér megdicséri a magyar fociválogatott szereplését a portugálok és a germánok ellen – majd jólakottan folytatjuk a sétát a vasútállomás irányába.

Ismét óriási mázlink van, épp az érkezésünk után egy perccel indul a helyi HÉV – beülünk, a sok strandolós portugál közé, akik szintén a fővárosból jöttek ide – majd csendben nézzük az elsuhanó tájat Estoril és egyéb városok érintésével.

Ezen a napon is több mint 15.000 lépést sikerült letudni, több mint 50 emeletnyi magasságot másztunk meg le és fel – de este nem hagy a csapat, még éjfélig borozgatunk és dumálunk a szobánkban… 😀