Portugália – élménybeszámoló VIII. – Portó
Ismét városnézős napra ébredtünk, hosszúnadrág, hosszú ujjú ing és mindenkinél egy-egy kiskabát volt az induló felszerelés. Kezdetként lesétáltunk a sarki kistemplomhoz, hogy végre megnézzük belülről is – de ismét mise van… Már harmadszor vagyunk itt, de itt nagyüzemben folyik a misézés, úgy tűnik. 🙂
Sebaj, maradunk a keresztényi, építészeti töltekezésnél, vagyis végig ballagunk a sétáló utcán, majd megnézünk egy templomot, az Igreja de Santo Ildefonso-t. Nagyon érdekes kívülről és belülről is, kívül a már ismert kék-fehér csempék díszítik a homlokzatot, belül pedig néhány óriási repedés vonja el a tekintetemet az egyébként szép terektől. Végig nézünk egy egyháztörténeti kiállítást is – na nem mintha engem ez igazán lázba hozna -, ahol Péter barátom azért tovább szélesíti az apostolokról és egyéb szentekről lévő tudásunkat, mert az én barátom ehhez is ért ám. Még egyszer felhívom a csapat figyelmét a boltozaton húzódó óriási repedésekre, majd végre elhagyjuk a templomot – így az esetleges templom leomlást időben elkerüljük.
Rójuk tovább Portó utcáit le és fel – Eszteremmel van némi vitánk a követendő irányt tekintve, de megint nekem van igazam. 🙂 Végre odaérünk a város egyik nevezetességhez, a katedrálishoz. Mint minden ilyen egyházi épület, ez is a város legmagasabb, legjobb panorámájú helyére épült – a mellette lévő püspöki palotával együtt. Nagyon érdekes, kicsit erődre emlékeztető ez a román stílusú katedrális, gyönyörű belső gótikus kerengővel, kék-fehér csempékkel. Egy abszurd ötlettől vezérelve egy kortárs kiállítás is helyet kapott a katedrálisban – ami annyit jelent, hogy oda nem illő, művészkedős installációk zavarják meg a látványt, legalábbis szerintem. (… pedig ha valaki szereti a kortárs művészetet, az én vagyok…)
Átmegyünk a püspöki palotába, ami a maga módján lenyűgöző látványt mutat – de én rendesen fel is húzom magam. Az az egyház, aki szerénységet és visszafogottságot vár el a hívőktől – de aki mérhetetlen pompával és gazdagsággal, ezüst evőeszközök garmadájával, kínai porcelán és kristály étkészletekkel tojik a saját elvárásaira – nos azzal nekem nagyon sok bajom van. Ebben a palotában olyan gazdagságot, olyan fényűző életmódot látunk – ami számomra elfogadhatatlan azzal, amit egyébként tanítanak, elvárnak a hívőktől. Hagyjuk is, meg van a véleményem …
Kint a katedrális előtti téren élvezzük a látványt, az alattunk fekvő város mélységeit. Nagyon érdekes a látvány, alig tudunk vele betelni. Egy idősebb saxofonos bácsi próbálkozik egyik szobor mellett eltalálni néhány hangot – kevés sikerrel – majd egy német hölgynek elkezdi portugálul szidni Merkel asszonyt, majd hangosan élteti Berlusconi-t – ami komoly derültséget vált ki a téren lévő emberekből. Neki is meg van a saját véleménye, el is mondja, de nem is bántják miatta. Ez egy elfogadó nemzet, ebből is az látszik.
A katedrális melletti utca felé igyekszünk, ami az I. Lajos híd felső részéhez visz bennünket. A hídfőnél találunk egy tök jó kis helyet, ahol iszunk egy-egy kávét, egy kis sört/bort – majd szokásomhoz híven telefonnal fizetnék. A tök jó fej tulaj mosolyogva jelzi nekem, hogy only cash, majd a nyomaték kedvéért kihoz egy szó szerint kockás papírra írt „számlát” – amit Peti barátom ki is fizet, mert nálam nincs is euró. (Érdekes tapasztalat volt, hogy Lisszabontól eltérően itt voltak helyek, ahol ehhez hasonlóan nem annyira szeretnek adót fizetni – hasonlóan kis hazánk egyes helyeivel…)
Nagyon érdekes ez a híd, mert kvázi csak gyalogosok és a metró – igen a metró – használja. Azon az oldalon, ahol mi megyünk, nos itt ér ki a földből a metró szerelvény – majd innen megy tovább a gaia-i részre, de már a felszínen. A híd tök széles, rengeteg turista flangál le és fel, de amikor jön a metró, akkor mindenki kicsit jobban figyel, majd megint megy a bámészkodás. A hídról fantasztikus a látvány, a folyó minkét partja csak úgy vonzza a szemet – mindenki úgy fotóz, mintha nem lenne holnap. Nehéz betelni a látvánnyal – ez tény.
A hídon átérve felsétálunk a Mosteiro da Serra do Pilar-hoz, ami egy látványos kolostor lenne – és ami zárva van. Illetve nincs zárva, ott van a személyzet a pultban, csak mégse engednek be senkit sem… Mi vaaan? Értetlenkedünk egy kicsit, majd élvezzük a teraszról a látványt, mármint azt, hogy most még magasabban vagyunk, mint az előbb a hídon.
A csapat elkezd itt ötletelni, majd döntés születik. Vissza sétálunk a hídon az előző, tuti kis étterembe, ebédelünk valami könnyűt, majd busszal kimegyünk az óceánhoz – mert azért azt is látnunk kellene.
A híd végénél a kis étteremnél a tulaj csóka már teli vigyorral vár bennünket, majd nagy nehezen le is tudunk ülni. Kérünk egy üveg jéghideg Burmester fehér bort, eszünk olivát és kagylót, na meg itt ki is próbálhatjuk, hogy milyen egy igazi francehsinha szendvics. (Már írtam róla, egy nagyon cool portugál kocsma kaja, két kenyér között sonka, sült hús vagy steak, sajt és miegymás, amit aztán leöntenek egy sörös-paradicsomos mártással.) Jókat ökörködünk a helyi csókával, jót röhög ismét, hogy Peti barátom fizet – miközben a szomszéd asztalokhoz rendes számlát hoz ki – szóval tök jól elvagyunk. Remélem a portói Nav nem olvassa a soraimat, mert azért leírnám a hely nevét, mert érdemes meglátogatni: Oásis da Sé.
Nos elsétálunk az 500-as busz egyik megállójához, ami a pályaudvar előtt van – majd felszállunk az emeletes buszra. (Ezen is látszik hogy több európai városhoz hasonlóan ez egy olyan helyi járat, amit a hozzánk hasonló turisták is gyakran igénybe vesznek – majd a helyi erők ezt figyelembe is veszik.)
Nagyon jól esik, hogy végre ülünk – mert már megint rengeteget mentünk. Élezzük az utat, ami gyakorlatilag a folyó illetve a torkolat ívét követi. Addig buszozunk, amíg meg nem látunk egy kis erődítmény szerű valamit – majd le is szállunk. Ez egy tengerparti rész, a Parque da Cidade do Porto melletti terület, ami a város nyugati, óceán parti része. Éppen szörf tanfolyam vagy edzés zajlik a parton, sokan strandolnak is – bár még mindig elég vacak és szeles az idő. Mi elindulunk délre a part mentén, majd az én bolond társaságom kitalálja, hogy sétáljunk el a távolban látható két világító toronyhoz… Én próbálok beszélni a fejükkel, de szerintük ez tök jó ötlet. (Most hogy e sorokat írom, megnéztem a térképen – pont 3 km séta volt ez az én fáradt lábammal… )
No nem panaszkodom, nagy élmény volt. Megnéztük, hogy a helyi nyugdíjas arcok milyen aranyosan sakkoznak az erődítmény szél árnyékában, hogy napoznak, relaxálnak a sziklák és szirtek között szintén az itteni hölgyek és urak, megnéztünk több homokos beach szakaszt is – na meg kaptam is egy nagy pohár Caipirinha-t is a többiektől (lehet, hogy ezzel akartak lefizetni?) – majd csak megérkeztünk a két világító toronyhoz. Mindkét torony egy-egy bivaly erős moló végén van – ezek a molók védik igazándiból Portót az óceán huncutságaitól. Mivel éppen apály idején voltunk itt, így rengeteg tengeri csillag és egyéb állatka várta a visszatérő óceán hullámait, de a szél erején is nagyon éreztük, hogy itt már más erők vannak. Csinálunk egy két szelfit, bár az a világító torony nem annyira fancy – de aztán csak elindulunk a buszmegálló irányába.
Haza felé, próbálunk valami jó kis éttermet keresni így vacsora időben, de a végén abban maradunk, hogy az első este felfedezett kis étterembe megyünk (Casa Gueres) , mert az már bevált nekünk. Nem variálunk sokat, eszünk a jól bevált portugál szendvicsekből, fogyasztunk azért rákocskákat is – de most erősítjük az édesség frontot is, meg persze borozgatunk. Élményekben és látványban gazdag és fárasztó napon vagyunk túl – de holnapra már kész terveink vannak: megyünk a Douro völgybe.
