Portugália – élménybeszámoló V. – Belém, Lisszabon
Ma ismét visszatérünk a fővárosba, de egy városrészt szeretnénk ma felfedezni, ez pedig Belém. Ismét metróval nyitunk, majd kis várakozás után villamosra szállunk – és ezzel érkezünk meg ebbe a településrészbe.
Az első látvány, ami fogad bennünket a Szent Jeromos Kolostor (Mosteiro dos Jerónimos) épülete, amely hófehér, csipkés falaival nagyon meghatározó látványa a városrésznek. Persze egyből oda is megyünk, a barátom elsétál, megveszi a jegyeket a kolostor épületbe – majd szembesülünk azzal, hogy a katedrálist csak 3 óra múlva tudjuk megnézni – mert esküvő lesz. Kicsit mérgelődünk, de hát egy templomnak ez az egyik funkciója – had házasodjanak a fiatalok. Mondom is s csapatunknak, hogy biztos lezavarnak vagy három esküvőt ez idő alatt – de utólag kiderül, hogy több mint négy órán át tartó esküvő zajlik majd e falak között – aminek a végét legalább mi is láthatjuk.
Nos csak bejutunk a zord és igen szigorú biztonsági őrök felügyelete alatt – amit nem értünk, mármint hogy olyan fontoskodó, okoskodók – de a benti látvány mindent kárpótol. Bent egy két szintes kolostor épület van, gyönyörű, zöld füves kerengővel, aminek az árkádjai olyan finoman csipkézettek, mintha nem is kőből lennének. Bolyongunk az ódon falak között, megcsodáljuk a refektórium csodálatos csempézett falait – és őszintén jól esik a vastag falak hűsítő hatása is, mert azért igencsak meleg van.
A kolostor épületéből átsétálunk Portugália egyik világhírű cukrászdájába, ahol 180 éves recept alapján készítik a Pasteis de Nata-t, ami egy zsíros levelestészta kosárkában sült, édes, vaníliás puding töltésű, fahéjjal megszórt, karamellizált süti. A hely neve: Pastéís de Belém, és 1837 óta készít süteményeket ezen a helyen. A helynek két bejárata van, az egyik a beülős cukrászda, a másik az elviteles rész. Általában mindkét bejáratnál kígyózó sor van – nekünk még a bemenetelnél mázlink van, de mire kijövünk, már tényleg sorban állnak a vendégek. Belül az épület olyan mint egy működő múzeum – minden apró részletre figyelnek a tulajdonosok. A konyha részben látvány-cukrászdaként üzemel, vagyis be-be tudunk kukucskálni a munkamenetekbe is. Az elmúlt négy nap alatt már többször is ettünk nata-t, de itt talán tényleg egy kicsit finomabb a kosárka – de lehet, hogy csak a hely szellemének köszönhető ez az érzés. Minden esetre jót eszegetünk – közben pedig szembesülünk azzal hogy két menyecske a katedrálisban lévő esküvőről átlógott eszegetni egy kevéske sütit, amit utólag talán meg is tudtunk érteni…
Innen átsétálunk egy parkon – ahol szintén a násznép egy része, a kisgyerekesek múlatják az időt -, a cél a tengeri felfedezők emlékműve (Padrao dos Descobrimentos), ami ahogy a nevéből is kitűnik, a portugál hajósoknak és felfedezőknek állít emléket. Ez még a Tajo öble, de a távolban már látszódik az óceán is, ami nagyjából azt is jelentheti, hogy tényleg valahonnan innen indulhattak annak idején a portugál hajósok a világ felfedezésére. Az emlékműbe be is lehet menni, fel lehet menni egy lifttel a tetejére – ahonnan tök jó a kilátás, lent pedig a gyarmatosítás koráról van egy kiállítás – ami már jobban mutatja, hogy nem volt ez annyira magasztos cselekedet, hanem egyszerűen kirabolták a szerencsétlen gyarmati tömegeket. Mindegy, ez az ő történelmük, ezt nekik kell helyre tenni.
Sétálunk az öböl partján, az irány a Belém-torony (Torre de Belém) – ahova a covid vagy valami más miatt nem lehet bemenni. Kérdem én, mi a búbánatos túrót tudnánk egy XVI. századi épületben csinálni így covid idején – de nem mérgelődni jöttünk, úgyhogy körbe nézzük és fotózzuk ezt az ikonikus épületet. A fák árnyékában iszunk egy jéghideg Caipirinha-t, amire kezdek szépen rákapni itt Portugáliában. Ez egy autentikus brazil koktél, ami rengeteg jégből, lime-ból, Cachaca-ból (rum jellegű, cukornád desztillálásból készült alkohol) és cukorból álló ital.
Lazulunk egy nagyot, majd séta a katedrálishoz – reméljük, hogy már megkötetett a nagy frigy. Hát nem, ezek még most kezdenek áldozni – de már végre megnézhetjük a templom hátsó fertáját. Most szembesülök vele, hogy itt van Vasco da Gama sírhelye is – ami már csak azért is érdekes tény, mert a híres felfedező Indiában halt meg.
Azt már látjuk, hogy csak befejezi a népes és igencsak színes ruhákba öltözött násznép az esküvői szertartást – ez már abból is látszik, hogy a hófehér limuzin nyitott ajtóval, járó motorral és behűtött pezsgős vödörrel várja az ifjú párt. Mint jólakott turisták, mi is oda oldalgunk az oldalsó bejárathoz, majd hosszas vívódás után megjelennek a nem kis méretű hölgyek és igencsak érdekes divatot követő urak – majd érkeznek a rózsaszín ruhákba beleszuszakolt kisasszonyok is, aztán megjelenik a nem is annyira ifjú férj és a fél fejjel magasabb ara is. Kezd összeállni a kép – apunak van mit a tejbe aprítani, ami pénzt ma el lehetett költeni, azt Ő meg is tette. Na otthagyjuk Őket, érdekes volt, de láttunk már méltóságteljesebb esküvőt, az tuti.
Próbálunk villamost fogni – de valami miatt csak buszok jönnek, amire aztán fel is szállunk. Jobban is járunk így, mert szinte a szálloda mellett szállunk le – de hogy milyen Lisszabonban buszozni, arra most jövünk rá. Az út ugyanúgy apró kis kövekkel van kirakva, mint a járda – a sok-sok autótól pedig csupa hepe-hupa, ami azt is jelenti, hogy a tök modern buszunknak a futóműve majd kiszakad. Nem hogy szundikálni nem lehet a buszon, de lassan a vesénk szakad le az út során. Ez csak azért érdekes, mert a következő napokban azt tapasztaljuk, hogy az országútjaik viszont nagyon jók.
A szállodában kicsit hűsölünk (24 C-os a szoba, ami a kinti 35 C-hoz képest fagyasztónak hat), lassan csomagolgatunk is – de van még egy délutánunk/esténk elköszönni a fővárostól.
Metróval ismét a buli negyedbe megyünk, találunk egy kis sikátorban lévő, de menő éttermi teraszt, ahol a búcsú vacsoránkat szeretnénk eltölteni. A pincér nagyon kedves, de jelzi, hogy 1/2 11-re be kell fejeznünk az élvezkedést – mert kijárási tilalom van 11-től. Mi tényleg élvezzük is a vacsorát és a borokat, majd fizetés után azt látjuk, hogy vihar tempóban zár be mindenki – majd kezdenek szállingózni és terelgetni a helyi sünök (értsd rendőrök), hogy érezzük a törődést.
Persze mi még azért szeretnénk elköszönni a város egy-egy pontjától, így kerülve a nagyobb rendőr csoportosulásokat sétálunk még egyet a belvárosban. De ezzel nem csak mi vagyunk így, a huszonéves korosztály tud egy-két tuti helyet, ahol egymás hegyén-hátán iszogatják a magukkal hozott piákat, míg mi inkább a város esti hangulatát és látványát élvezzük.
Persze nem akarunk sittre kerülni, na meg minden zárva is van – így a metró felé orientálódunk, de tényleg ki is ürült a város. Szép és tartalmas öt nap jutott nekünk így Lisszabonból – de vár még ránk egy csomó élmény Portóban és a környékén, úgyhogy irány az ágyikó.
