Sikerült a hétfői napon minden munkát befejeznünk, leadnunk, úgyhogy kedden már tényleg csak az utazás utolsó előkészületeivel kellett foglalkozni. Biztosítás megkötése, boarding pass kinyomtatása (biztos ami biztos), na meg a tényleges csomagolás várt csak ránk, majd ebéd után kényelmesen elindultunk a gyerekekhez Pestre. Mire felértünk, Tominak éppen befejeződött egy forgatás, úgyhogy Őt is felvettük, majd mentünk Viktorékhoz. Könnyed vacsora következett a La Corteban, majd majdnem 11-ig társasoztunk, dumáltunk és szolidan piálgattunk az albérletben. Viktor próbált rávenni, hogy GreenGo-val menjünk majd hajnalban a repülőtérre, mert így Neki nem kellene felkelnie – de nekem ez túl macerás indulás lett volna, úgyhogy maradt az eredeti terv, vagyis Ő lett a sofőrünk.
Maga a repülés a szokásos módon zajlott, talán csak annyi említésre méltó volt, hogy egy finom croissant és egy selymes Segafredo kávé járt a repüléshez, ami a fapados ridegtartáshoz szokott utazóknak – mint amilyenek mi is vagyunk – nagyon jól tudott esni.
Landolás után a szokásos csápokon kijutottunk a gépből – de már nem bántam, mert a
mellettem levő huszonéves forma menyecske – hazánk leánya – folyamatosan a haját b@sztatta, majd a kiszedett hajszálakat aprólékosan vagy az ölembe, vagy a földre szórta. Jól elvoltunk…
A reptér Európa második legnagyobb reptere, erre kifelé jövet kivel találkozunk? Hát Eger és a régió egyik legnevesebb és általunk a legtiszteltebb borászával, akivel nagy örömködve konstatáltuk, hogy tényleg baromi kicsi ez a világ.
30 éve a tömegközlekedési árak között óriási szakadék volt. A pontos számokra már nem emlékszünk, de kb tízszeres volt a szorzó a két ország között – vagyis fontos volt, hogy miként utazunk majd Párizsban. Rafkós utazó barátaink mesélték, hogy simán lehet bliccelni az itteni metrókban, de amikor legelőször lementünk a kis csapatunkkal a föld alá, akkor inába szállt a bátorságunk. A metróban akkoriban sorompós, elektronikus kapuk voltak, amiknek a végén egy fülkében ült egy-egy kaller, aki figyelte a tömeget. Nos nekünk az lett volna a feladatunk, hogy ezeken a sorompókon, kapukon kellett volna átugrani – ami lássuk be nem annyira törpös feladat. Álltunk ott vagy fél órát, néztük az áramló tömeget, de egyszer-egyszer érkezett ilyen bliccelő csávó, aki simán átlendült a sorompón – a kaller meg le se tojta. Lényeg a lényeg – rászántuk magunkat a bliccelésre, és ezt követően végig sunyiztuk a metrót. Tudom, nem szép dolog – de fiatalok, csórók és felelőtlenek voltunk. (Remélem azóta ez már elévült…)
Megvettük a jegyet a RER-re, ami egy távolsági metró, majd közel 50 perc után érkezés a Saint-Michel Notre-Dame-hoz, ami gyakorlatilag a szállodánk közvetlen közelében lévő megálló. Igen, próbáltam a harminc évvel ezelőtti kempingezős-sátrazós élmény után egy kicsit kafább helyet találni – és sikerült is. Ez egy hangulatos, hat emeletes kis szálloda egy utcára a Szajnától és a Notre Dame-tól, ami templomként és műemlékként nekem már gyerek koromban is felkerült a nemlétező bakancs listámra, és ahova természetesen annak idején is eljöttünk. Hogy mit éreztem, amikor láttam a Notre Dame lángoló épületét? Hát őszintén a könnyeimet nyeltem, pedig nem vagyok egy vallásos ember…
Szóval a szállásfoglalás nagyon tudatos volt – ugyanis azt szerettem volna, hogy full a belvárosban legyünk, ha például kedvünk van lemenni a Szajna partjára, akkor ez ne legyen akadály.
Mivel kvázi reggel kilencor már Párizsban voltunk, így a cuccainkat ledobtuk a hotelben, majd megnéztük az öreg hölgy romjait, ami azért a francia mérnököknek és szakembereknek köszönhetően egész jó állapotban van. Innen elsétáltunk a Pompidou központhoz, ami annak idején nagyon tetszett nekünk, mivel mi nagyon csípjük a kortárs művészeteket. Lelkes francia barátaink most itt is felújítanak, de ha időnk engedi, akkor majd be is megyünk a felújítás ellenére.
Folytattuk sétánkat a Les Halles érintésével a Rue Montorgueil utcába, ami egy piac és sétálóutca egyben. Itt végre ettünk egy-egy szuper szendvicset, sajttortát, krémest, majd frissen facsart narancslevet is a híres Paul pékségben – ami már nagyon kijárt nekünk.
Visszatérve a hotelbe végre becsekkoltunk, átvettük az ötödik emeleti kis szobánkat, majd lazultunk, szunyókáltunk egyet.
A délutáni szieszta után ismét útnak indultunk, de rögtön a szállodával szemben meg is vacsoráztunk, majd folytattuk az utat a varosháza elé, ahol három napon keresztül koncertek lesznek. Óriási tömeg és sorbanállás fogadott bennünket, úgyhogy ezt a progit töröltük is, azonban a Szajna partján annyi ember volt, hogy azt nehéz leírni. A szerda délután ellenére sok ezren piknikeztek, ettek, ittak, dumáltak a folyó parton – akikhez mi is örömmel csatlakoztunk. Vettünk bort, sajtot és sonkát, majd úgy csináltunk mint a párizsiak.
Jöttünk-mentünk, távolról hallgattuk a koncerteket és élveztük a párizsi éjszakát, majd 11 után csorogtunk haza.
Technika információ. Holnaptól sajna kevesebb fotót fogok feltölteni, mert csak tabletet hoztam és nem laptopot, így azonban nagyon tökölős a képek feltöltése – de majd utólag, otthon ezt pótolgatom. Remélem ennek ellenére velünk maradtok 🙂