Edinburgh – Skócia – IV.

Utolsó nap (hétfő), sőt inkább csak fél nap – de Skóciában tényleg az utolsó. Gyakorlatilag úgy foglaltunk repcsit és szállást, hogy a vasárnap még teljes értékű legyen – és mivel a saját magunk főnökei vagyunk, így nem kellett plusz egy nap szabit kivenni, csupán az ügyfeleinket kellett egy nappal átirányítanunk. 🙂

Nos szép napos reggelre ébredtünk, főztünk kávét, Eszti pakolgatott. Én találtam tőlünk kb 100 m-re egy csomagmegőrzőt, ami egy teaház első emeletén üzemel, majd be is foglaltam a cuccainkat délutánig. Miután elhagytuk a kéglit és leadtuk a cumókat, átsétáltunk a Nemzeti Galériába – kell egy kis kulturális feltöltődés.

Természetesen ( mármint Skóciában természetes ) ez a tárlat is tök ingyenes, sőt, hétfőn is teljes időben nyitva van – amire Eszter hívta fel a figyelmemet, mert nekem ez fel sem tűnt. A múzeum két szinten, rengeteg termen keresztül mutatja be a skót és a világ festészetét, és az emeleten igen nagy nevek is ott vannak a falakon – szóval érdemes volt itt is szöszmötölni. Gondolkodtunk a Nemzeti Galéria kortárs verzióját is felkeresni, de a távolság és az idő intervallumok miatt ezt inkább elvetettük.

Odakint kellemes séta idő volt, úgyhogy az egyetem felé vettük az irányt, felsétáltunk a Cockburn street-en, majd a cél a Royal Mile lett. Nem volt komoly elképzelésünk a sétával, gyakorlatilag ilyenkor mi csak elköszönünk a várostól, a lakosoktól, a korábban megismert helyektől. A katedrális előtt egy tűzzsonglőr tartotta bemutatóját, a tömeg hömpölygött le és fel – mi pedig ugyanezt tettük. Vettünk egy-két csecsebecsét a családnak, majd a Victoria street-től is elköszöntünk.

Mivel az ittlétünk alatt még nem tudtunk „hog roast”-ot kóstolni – így itt ezen is túlestünk. Az utca közepén van egy nagyon rózsaszínű kifőzde, a Oink roast hog, ahol máskor óriási sor szokott állni, és ahol most vagy csak két pár ácsorgott. Beálltunk mi is, kértünk ketten egy szenyót – majd jóízűen majszoltuk az utcán, de szó szerint, mert a cucc olyan szaftos, hogy a kezünkön is folyik a lé. A szenyó fergeteges volt, kár lett volna kihagyni.

Innen lesétáltunk a Grassmarket -re, ahol a kellemes napsütésben a sok brit és skót nyugdíjassal és turistával együtt ballagtunk le és fel, élveztük a kellemes helyet és időt. A „The Beehive Inn” teraszán volt két szabad hely, amire gyorsan le is csaptunk. Kezdetnek rendeltünk söröcskét és cider-t, nézegettük a tér nyüzsgését – majd azért csak rendeltünk kaját is.

Én ismét egy haggis-t, Eszter pedig ismét marhahúsos pitét kért – de máig nem tudjuk eldönteni, hogy melyikünk járt jobban… mert mindkettő a maga nemében fantasztikus volt. Az én skót nemzeti ételem úgy nézett ki, hogy alul volt a belsőség ragu, fölötte a krumpli püré, a legteteje pedig egy ropogós, rásült sajtréteg volt – ami így együtt csodás élményt okozott. Eszter pitéje úgy nézett ki, mint egy nagyobb méretű pogácsa, belül pedig a hús lágy, szaftos és ízes volt, a mártás pedig leírhatatlanul finom.

Őszintén, nagyon szépen búcsúzott tőlük a város. Sütött a nap, jó volt a kaja, finomak voltak a piák, kedvesek voltak az emberek – mi kellhet még. A csomagmegőrző felé még beugrottunk egy szép templomba, majd villamosra szálltunk – és irány a reptér.

Köszönjük Skócia, köszönjük Edinburgh – nagyon nagy élmény volt. Ha lehet, akkor még jövünk… 🙂