Portugália – élménybeszámoló IX. – Pinhão, Douro-völgy
Eleve bocsánatkéréssel kezdek, mármint hogy pár napra eltűntem. Sajnos ez a francos kapitalizmus kiszívja a véremet – ugyanis annyit kell dolgozni, hogy csak na… Most végre hétvége van, épp Szegeden vagyunk – holnap megyünk a Szabadtéri-re, úgyhogy van egy kis időm lezárni a portugál túránkat. Szóval bocsi, megkésve, de itt vagyok. 🙂
Tehát kvázi az utolsó napunk indul, az idő megint eléggé hűvöskés, eléggé borongós. Esztivel szólunk a barátainknak, hogy öltözzenek melegebb időjáráshoz – mert a Douro-völgynek nagyon spéci mikroklímája van, ami annyit jelent, hogy minimum 10 fokkal melegebb van ott, mint itt. Én tényleg rövidnadrágban, vékony ingben indulok az autóért, bezzeg Péter barátom marad a hosszú nadrág, hosszú ujjú ing kombónál – amit aztán kicsit meg is fog bánni.
Nos a völgy azért nincs közel, kiguglizzuk, hogy minimum 80 km-t kell autózni, de aztán találunk egy klassz helyet, amit be is ütünk a Waze-be: Pinhão. Ez a település kb a völgy középső részen fekszik, kvázi egy központi hely, úgyhogy ide fogunk autózni. Portótól kb 50 km-re kezd megváltozni a táj, egyre több a szőlős, ligetes rész – és egyre melegszik is az idő. Nos lassan csak letudjuk ezt a kb 130 km-es utat, ráfordulunk a völgybe vezető utakra – és kezdünk egyre jobban elámulni. Gyönyörű a táj, dimbes-dombos, mindenhol szőlő ligetek látszódnak, a városkák és falvak igazi mediterrán hangulatot árasztanak, szóval érezzük, hogy jó helyen járunk.
Már a folyó völgyben autózunk, megállunk egy szép helyen pisilni – de aztán kávézni is kell, mert a menyecske nagyon szigorú… Sebaj, kávézunk, élvezzük a táj szépségeit, de bármennyire is szép a hely, bármilyen szép a bor kínálata a helynek, nem veszünk semmit, mert annyira tuskó a személyzet… Ha erre jártok, ne csábuljatok el – egész Portugáliában ez volt az egyetlen hely, ahol nem bántak velünk kedvesen, pedig mi próbálkoztunk. 🙁
Autózunk a völgyben, Péter próbál a neten és telefonon érdeklődni egy-egy borászatnál, hogy hova tudnánk bejutni – de ez most nem jön össze. Sebaj, megyünk, aztán majd meglátjuk hogy hova érünk. Találunk is egy ismert borászatot, be is fordulunk a nyitott nagy kapun. Úgy érzem magam, mintha egy romantikus filmben lennénk, ahol a menő amerikai turista elmegy egy borászatba, mert annyira olyan a szitu. Árnyas szőlő-lugasok alatt kapaszkodunk fel a hegyre, majd pár perc múlva már alattunk van az egész folyó és a völgy… Csodás helyre érkeztünk, ez a Quinta do Noval borászatnak a központja. A személyzettel próbálunk kommunikálni, de sajnos itt csak bambulni fogunk, ugyanis most nincs lehetőség kóstolni. Kicsit bánjuk a dolgot, de úgy vagyunk vele, hogy majd csak fogunk találni valami kafa kis helyet ebben a gyönyörű völgyben.
Lassan lecsorgunk a borászatból, de végig azon parázok, nehogy jöjjön valaki velünk szemben – mert ha jönne, akkor nem tudom, mit tennénk. De megússzuk, kiérünk a főútra biztonságban.
Látunk egy csodás kis falut (Vale de Mendiz) az út bal oldalán, ráfordulunk a faluba vezető útra, majd egy vezetési tréning pályán kezdem érezni magam. Iszonyú szűk kis utcácskák, közök váltják egymást, de közben a szintkülönbség is leküzdhetetlen akadályokat próbál nyújtani nekünk. Élvezzük a helyet, próbálunk itt is bejutni egy híres borászatba (Wiener & Soul), de sajna másfél órát kellene várni a 32-35 fokban. Igen, baromi meleg van – ja és a szél sem fúj.
Végre Pinhão városka mellett, a híd lábánál találunk egy borászatot, (Quinta das Carvalhas) ahol a csapat kóstolni is tud. Kívülről nem is látszik, hogy belül milyen méltóságteljes és elegáns a hely. Nagy és nehéz bútorok, kandalló, süppedő szőnyeg jellemzi a helyet – de a személyzet már nem ennyire konzervatív. Fiatal a stáb, szuperül beszélnek angolul, az egyik srác rögtön tart is egy rövid bemutatót. Természetesen én most kimaradok a kóstolásból, de azért csak kibírom valahogy. Kisebb bevásárlás is történik, a srác jópofán próbál rábeszélni bennünket egy elég régi portóira (1867-es évjárat ) – de a több mint 2.000 €-s ár egy picit visszatart a vásárlástól.
A Google tényleg a mi barátunk, csak segít találni egy jó kis helyszínt. Be is ütjük a Waze-be a címet és a borászatot. A cél a világhírű spanyol-portugál pincészet, a Sandeman. El is jutunk az Ő nagykapujukhoz, elindulunk a kövekkel kirakott, szintén ligetes úton a hegyre, majd egyszerűen csak bámulunk.
Igen, megérkeztünk oda, amire igaziból gondoltunk. A hegy tetején egy elegáns borászati épület áll, benne egy udvarias fiatal emberke fogad bennünket, aki megmutatja, hogy hol tudunk bort kóstolni, vásárolni. A környezet lenyűgöző, alattunk sorakoznak a szőlő-teraszok és maga a Douro-völgy. Lesétálunk a szőlő tőkék mentén, miközben ember nagyságú rozmaring bokrok színesítik a látványt. A szőlő és a fűszernövények illata olyan hangulatot nyújtanak, mintha tényleg egy filmben szerepelnénk. A domb oldalába építettek a tényleges, nagyon modern bemutató és kóstoló termet, ahol két nagyon jó fej fiatal fogad bennünket. Rögtön egy játékkal indítanak, próbálják kitalálni, hogy milyen országból érkeztünk, és ha eltalálták volna legalább harmadikra, akkor a vendégük lennénk. Na jó, elmondjuk Nekik, hogy honnan jöttünk, majd jön az újabb ajánlat: ha hoztunk volna egy üveg Tokaji bort, akkor Ők adnának helyette egy üveg helyi nedűt. A srác és a csaj is járt már Mo-on, nagyon jól ismerik a Tokaji bort – nagyon jó hangulatú beszélgetés alakul ki velük – de érezhető, hogy nem pózolnak, abszolút élvezik a munkájukat.
Folyik a kóstoló, vásárolhatunk, élvezzük a helyet és a környezetet – tényleg úgy érezzük, hogy ide készültünk.
Elköszönünk a fiatal vendéglátóinktól, majd ismét kis parával lecsorgunk a hegyről. Hazafelé meg részesei lehetünk egy turista hajó zsilipelésének is, majd Portó felé vesszük az irányt.
Délután 6- rá érünk ismét a belvárosba, persze előtte azért ledobjuk az autót a szállodánál. Visszatérünk még az elmúlt napok kedvenc helyeire, sétálunk egy nagyot a gaia-i parti szakaszon. Iszunk egy öt-öt tételből álló kóstoló tételt a Quinta do Noval pincészet teraszán, ha már a hegyen ezt nem sikerült kivitelezni. Ez után keresünk egy olyan helyet, ahol a búcsú vacsoránkat méltó módon meg tudnánk ejteni. Végül nem találunk ilyet ezen az oldalon, így átmegyünk a kedvenc hidunkon, majd a másik parton, egy kisebb sikátorban rátalálunk a tuti helyre. A hely neve: Ora Viva, és olyan kicsi, hogy összesen max 10-12 vendég tud benne leülni. Nagyon családias a hely, apu és anyu vezeti, valahol van egy konyhai rész is – de minden olyan kicsi, olyan bájos. A mennyezetről a világ minden részéről származó papír pénzek lógnak – amihez mi is adtunk egy 1.000 Ft- os bankjegyet, természetesen. Tobzódunk az ételekben, vörösréz pároló edényekben kapjuk a fantasztikus hal, rák és kagyló fogásokat, persze mellette érkeznek a minőségi portói borok is. Desszertnek olyan finom, fahéjas, portói borban párolt körtét eszek, hogy elmondani is nehéz lenne… Péter barátomnak csak egyetlen szívfájdalma van, hogy nem tudott rendelni a hely specialitásából, a több napon át készülő pacalból, ami majd csak szombatra készül el (ez szerda este történt).
Este 11 van, mire végzünk, Péter és a tulaj már szinte barátként köszön el egymástól – de őszintén nagyon szép és méltó záróvacsora volt ez mindannyiunk számára. Még kimegyünk a folyó partra, elköszönünk az esti Portótól, aztán tényleg haza sétálunk.
……………………………
A tényleges utolsó nap sajnos már csak az utazásról szól, vagyis vissza autózunk Lisszabonba (300 km), leadjuk az autót a kölcsönzős cégnek, majd repülünk egyet Frankfurtba, utána pedig Budapestre.
Szóval ennyi volt… Nagyon szép helyeken jártunk, azt hiszem tartalmas napokat töltöttünk így együtt négyesben, illetve remélem egy kicsit Ti is velünk lehettetek… Köszönöm azoknak, akik akár egy-egy posztra, vagy akár végig velünk voltak, remélem, sikerült egy kicsit közelebb hozni ezt a klassz népet, ezt a klassz országot nektek is.
