Isztambul 2. – Hippodrom, Kék mecset, Elsüllyedt palota, Pasák temetője, Nagy bazár és egy különleges török vacsora – 2023.12.30.

Szombaton reggel fél tízkor átsétáltunk a reggeliző helyre, majd kedvünkre válogattunk. Mindig nagyon szeretem a szállodai reggeliket, mert szabadon lehet garázdálkodni, válogatni hideg és meleg ételek és italok között. Most is ezt műveltük (majd aztán minden reggel), közben pedig megcsodálhattuk a Márvány tenger horizontján kibújó napocskát.

Reggeli után felvettük a legkényelmesebb cipőinket, majd elindultunk a dombon felfelé a Hippodrom irányába. Félúton átsétáltunk az Arasta Bazaar-on, ahol persze megint jött a „Szia Attila, hogy vagy…”, finom teával kínálgattak bennünket – szóval törökös medrében zajlott az élet, ja és a mérhetetlen macska mennyiségről már ne is beszéljünk…

A Hippodrom (Sultanahmet Meydanı) Isztambul egyik kiemelt történelmi helyszíne, a római/bizánci kor központja, mai formájában egy impozáns tér. Formáját és korábbi funkcióját tekintve egy ovális lóversenypálya, ami a maga korában nagyon népszerű sport- és közöség szórakoztató helyszín volt. Mára egy nagyon népszerű találkozási pont, több idegenvezető és csoport is innen indul a város felfedezésére, körben múzeumok, paloták és szállodák sorakoznak – mi pedig a Kék mecset meglátogatása előtt jöttünk épp ide.

A tér délkekeleti oldalát egy épületegyüttes uralja, ez pedig a Sultan Ahmet Camii (Ahmed szultán dzsámija, ismertebb nevén a Kék mecset), amely előtt olyan mérhetetlenül hosszú sor állt, hogy egy kicsit megremegett a lábunk. Tanakodtunk egyet, hogy beálljunk-e most vagy térjünk vissza egy-két nap múlva – de közben láttuk, hogy azért mérsékelt tempóban, de halad a sor. Így beálltunk, és nem is bántunk meg, mert egész gyorsan be is jutottunk. Cipőlevétel és a csajoknak kendő felkötés megvan, indulhat a csoda. Nincs mit kertelni, kívülről is lenyűgöző az épület, de belülről se kutya. A mecset az ismertebb nevét a kék csempékről kapta, amikből több mint 20 ezer került a falakra…

Nagyon érdekes dolog az előítélet, pláne ha az ember egy olyan városban él, mint én itt Egerben. Mit is tanultunk a töri órákon? Hogy a török hordák sátrakkal, lovakkal, ökrös szekerekkel végig rabolták, rombolták a Balkánt és igyekeztek lerombolni és kifosztani Európát is – mindeközben azt is láthatjuk, hogy a XV-XVI-XVII. században milyen építészeti csodákat, milyen finom iparművészeti remekeket állítottak elő a saját környezetükben… Tök érdekes saját szememmel látni (amit azért nagyjából tudtam és sejtettem is), hogy ezek a hóditó hordák mögött milyen mérhetetlen gazdagság, tudás és hatalom volt – és innen még jobban megdobban a szívem, hogy milyen tökös csávók voltan az egriek, akik megálljt parancsoltak (ha csak rövid időre is) a török seregeknek.

Arcsi barátom rutinos utazóként online foglalt jegyet a híres Bazilika Ciszterna-ba (Yerebatan Sarayı vagy Yerebatan Sarnıcı, amit néhány helyen Elsüllyedt Palotának is neveznek), ami kiváló döntésnek bizonyult, mert itt is olyan sor állt a pénztárhoz, hogy nem biztos hogy kiálltuk volna. Így pár perc alatt bejutottunk, bár a török adminisztráció már itt is megmutatta magát – ugyanis kb három vagy négy ember kellett a QR kódunk leolvasásához. (Egyébként az itt töltött napok tapasztalata az volt, hogy itt egy csomó helyen mindenki egy pár részfeladatért felel. Mire is gondolok? Az étteremben odajön az asztalhoz a pincér, felveszi a rendelést, majd átkiabál a három méterre álló csókának, hogy mit is kérünk. A második csóka lép hármat, bekiabál a konyha ajtajában álló harmadik manusznak, aki bekiabál a konyhára… Kifelé ugyanez, csak akkor már a tányérokkal, történik. Tapasztalatunk szerint általában nálunk egy ember simán megcsinálja azt, amit itt három – de ezt baromi aranyosan teszik… Ja és a végén az asztalon nem mindig az landol, amit kértél, vagy nem olyan mennyiségben, vagy sehogy…)

Jártunk már korábban is ciszternában Európa egyes városaiban – de ehhez foghatóban még nem. Ezt a víztározót még I. Justinianus császár építette 532-ben (tehát egy picit régen), de ezek a téglaboltozatok, ezek a márvány oszlopok úgy állnak a mai napig, mint Katiban a gyerek… Bakker, fölöttünk van egy 15 milliós nagyváros, mi meg 1500 éves téglaboltozatok alatt mászkálunk. Hihetetlen. Maga a ciszterna most kvázi kortárs tárlat is, mert egy csomó modern szobor van beillesztve az pillérek közé, közben pedig fényjátékok is izgalmasabbá teszik az élményt. Ha Isztambulba jössz, ezt ne hagyd ki.

Tovább sétálva váltunk egy kis készpénzt is – bár szinte mindenhol elfogadják a kártyás/telefonos fizetést is – de azért biztos-ami-biztos alapon legyen nálunk cash is. Mi fiúk már egy kicsit meg is éheztünk (na meg látom, hogy végre vannak helyek, ahol pia is van) – úgyhogy leülünk kicsit gasztrózni és bámulni a tömeget.

A terveink szerinti következő helyszín a Nagy Bazár lesz, de menetközben belebotlunk egy temetőbe (Ahmet Tevfik Paşa Tomb), ahol török pasák sírjai domborulnak… Esztikém különös vonzalommal van a temetők iránt, így utazásaink során elég sok temetőt megnéztünk már – úgyhogy ezt sem hagyhatjuk ki. Egyébként életem párjának abban igaza van, hogy ez is egy jellegzetes építészeti és kortörténeti lenyomat – de valahogy én úgy vagyok vele, hogy egyszer a távoli jövőben épp eleget leszünk ilyen helyen… de hát ha Ő ezt szereti, akkor legyen.

Nos csak odaérünk a Nagy bazárhoz (Kapalı Çarşı – Fedett Bazár) ami nevéhez méltóan tényleg nem kicsi, olyan szinten, hogy 10 perc után már azt sem tudom, hogy merről jöttünk be. Peti barátom bevallja, hogy asztalt foglalt nekünk a híres Nusret Gökçe (művésznevén Salt Bae) itteni török éttermébe – de mivel a barátomnak testi fenyítést helyeztem kilátásba, így kihagytuk ezt az élményt is.

Szóval mászkálunk az árkádok alatt, élvezzük a nem kicsi tömeget, de ennyi hamis táskát, ékszert, ruhát még nem láttunk, ami itt megjelenik. Itt szinte fillérekért lehet venni Gucci, Louis Vuitton, Dolce & Gabbana és egyéb márkás terméket, hogy az már döbbenet. Egy idő után elcsábulunk – egy hívogatóan szép és menő cukrászda vár bennünket, pedig java részt nem is vagyunk édesszájúak (igen, Andi igencsak az), de itt mi is ellágyulunk. Fél óra alatt olyan mennyiségű cukor és szénhidrát kerül a szervezetembe, hogy azt már a törvény bünteti – lesz mit lesétálni.

Szép lassan kezd sötétedni, sétálunk tovább – lassan már „hazafelé”, útban Peti megmutatja, hogy hol lenne érdemes majd halas vacsorát tartanunk – de úgy döntünk, hogy ma este más lesz a menü.

A tengerparton visszasétálva a környékünkön álló egyik étteremre esik a választásunk, a neve: TurguT. Két csóka élőzenét nyom, az egyik dobol, a másik olyan citerafélén nyomja a melódiát, közben jó fej srácok sürögnek-forognak. Mi egy kedélyes, marokkói srácot (Emin) kapunk pincérként – ezt azért tudjuk, mert elmondta. Szóval Testi kebabot rendelünk mi fiúk, a csajok pedig sült padlizsánt és vegyes tálakat – de természetesen itt az a módi, hogy mindenki mindent is eszik. A lényeg a Testi kebab, mert ennek az a lényege, hogy egy égetett agyag edényben sütik össze a bárányhúst és a zöldségeket, majd egy látványos show keretében az asztalunknál az edényeket még lángon átizzítják, majd egy késsel leütik az alját. Látványos show, finom és tartalmas kaja kerül az asztalra, a széttört edények pedig mennek az étterem elé, dekornak.

Na így estére jól be is kajáltunk, de kit érdekel. Nagy piálás az étteremben nincs, mert alkoholt ők nem árulnak, de őszintén a helyi tea és a joghurt ital (ayran) teljesen feledteti az alkohol iránti vágyunkat, így is jól érezzük magunkat.

A mai nap mérlege: 10,3 km, 14.300 lépés, megtett emeletek száma: 7. 🙂