Finnország – 8 nap Ouluban és a környékén – VIII.

Mint minden jó, egy ilyen utazás is hamar véget tud érni. Elérkeztünk az utolsó teljes napunkhoz, ugyanis szerdán hajnalban indul a gép haza.

Reggel kényelmesen megreggeliztünk, nagyjából összepakoltuk a bőröndöket – de véglegesen nem zártuk le őket, mert egy-két apróságot azért terveztünk hozni az itthon lévő rokonoknak, barátoknak. Viktorral abban maradtunk, hogy mi begurulunk a belvárosba, majd a vásárcsarnokban megejtünk egy kisebb bevásárlást – ugyanis ott olyan finom füstölt lazacokat lehet kapni, hogy ezt nem hagyhatjuk ki. Ádám egy kicsit megint túlfáradt, így mi ketten ki sem szállunk a kocsiból – de nála néha történik ilyen.

Ezt követően egy kultúr programot terveztem a családnak – ugyanis Ouluban van egy szuper kortárs kiállító hely, egy művészeti galéria – amit mi sohasem hagyunk ki, amikor a városban járunk. Most is ez a terv, Ádám rögtön fel is vidul – mert nagyon szeret festményeket, szobrokat nézni, úgyhogy Viktorral és Fruzsival ott találkozunk.

Bemenetkor és kifelé jövet is nagyon komoly esőt kapunk a nyakunkba, úgyhogy a homlokzatot le sem tudtam fotózni – kínomban most a két évvel korábbi fényképemet veszem elő, hogy kábé lássátok, hogy milyen is az épület.

A belépőket kifizetjük, majd a földszinti kiállító termeket vesszük irányba. Itt többnyire szobrok, installációk uralják a tereket – nem mondom, hogy lenyűgöztek bennünket a kiállított tárgyak, de volt egy-kettő, amit el tudnék képzelni a saját életterünkben, vagyis azért volt ami tetszett is. Mivel sok éven keresztül mi is foglalkoztunk kortárs műtárgyakkal, így mi biztosan másképpen látjuk ezeket az alkotásokat, de azért a szubjektív megítéléstől mi sem tudunk eltekinteni – vagyis nekünk is az a fontos, hogy tetszik-e egy alkotás vagy nem.

Az egyik földszinti teremben egy helyi festőművész festményeit nézegetjük, amik tényleg nagyon jól hozzák a finn tájak színeit, hangulatait.

Az emeltre anyuékkal lifttel megyünk, mert nem akarom Őket nagyon lefárasztani. A fenti tárlat nagyon vegyes, vannak határozottan jó és meggyőző festmények, alkotások – de azért itt is megjelennek a „művészkedő” alkotók is – de összességében nagyon jól érezzük magunkat, közösen elemezzük a tárlat darabjait.

A földszinti kávézóban próbáltuk kivárni, hogy a nyári, szakadó eső elálljon, de csak az tudtuk elérni, hogy egy kicsit enyhüljön, majd kocsiba vágtuk magunkat – és elmentünk még egy kicsit shoppingolni.

Finnországból nagyon érdemes csokoládét hozni, mert az ottani Fazer gyár fantasztikus édességeket gyárt, de őszintén sok finomságnak nehéz ám ellenállni a finn polcok előtt is – úgyhogy ment a vásárlás szépen. A házba visszatérve folytatódott a csomagolás, időnként mérlegeltünk, mert a 23 kilós határt gyorsan el lehet ám érni.

A délután már nagyjából a köszöngetés, a búcsúzkodás szellemében zajlott, mi Viktorral elvittük Tiplit egy nagyobb sétára – közben ittunk egy Mintu-t a közeli kocsmában, majd kitaláltuk, hogy készítünk egy laza kis vacsit, egy csevap-ot a kinti grillen. Amikor visszaértünk, akkor bekevertük a kétféle húst fűszerekkel, én nekiálltam grillezni, bent készült egy sali, készültek a búcsú itókák – és ment a diskurzus a családtagok között.

A kaja nagyon jól sikerült – nekem olyan illatfelhőt sikerült csinálnom a kertben, hogy a szomszéd bácsit kicsaltam az utcára, annyira aranyos volt, ahogy figyelgetett felénk. 🙂

Eldöntöttük, hogy most kivételesen hamar fekszünk, mert a gép hajnalban indul – így megszorongattuk a két kutyust, elköszöntünk Fruzsitól is, mert tök értelmetlen lett volna neki is szenvednie miattunk.

Az út kicsit esős, borongós volt, de itthon már a tömény kánikula fogadott bennünket. Tomi fiunkhoz még felugrottunk a pesti irodájukhoz, vittünk friss füstölt lazacot a drágának, majd romboltunk haza – kipihenni a nyaralás fáradalmait.

Sokan kérdeztétek személyesen tőlünk, hogy milyen volt most Finnország, milyen volt az út? Szóval… fantasztikus. Nagyon furcsa azt megélni, hogy a szüleim, akik fiatal koromban terelgettek, irányítottak engem, most arra voltak szorulva, hogy mi segítsük Őket az út során. Nem repültek 20 éve, azóta pedig nagyon sokat változott a repülés – ha csak a biztonsági dolgokat említem, már az is meghatározó volt nekik. Sajna már a hallás és a látás nem a régi náluk, sokkal lassabban és kevesebbet tudnak sétálni, így tényleg fokozottan kellett figyelnünk, de egy normális társadalomban, családban szerintem ez a természetes, vagyis hogy próbáljuk visszaadni azt a szüleinknek, amit annak idején mi is kaptunk. Az tuti, hogy nagyon kedves élmény volt találkozni a Mikulással mindannyiunknak, nagyon szép és érdekes helyekre tudtuk vinni Őket – ezt simán láttuk a csillogó szemükön. Persze nagyon el is fáradtak, de elfáradtunk mi is, őszintén. De a legjobb az, ahogy a Viktor és Fru hozzáállt ahhoz, hogy a nagyszülők meglátogatják Őket 2500 km utazás révén. Mindenben segítettek, rugalmasak és kedvesek voltak a nagyszülőkkel és persze velünk is, Ők is élvezték a három generációs együttlétet.

Nos ennyi volt idén nekünk Finnország, köszönöm, hogy sokan követtetek bennünket – talán egy kicsit megint sikerült közelebb hozni Nektek ezt a színes, érdekes északi országot, amit mi egyre jobban a szívünkbe zárunk, de ahol élni azonban nem igazán tudnánk…