London 2022/2023 – V.

Január 3. kedd, London. A francba, megint szakad az eső. Nagyon jól esik a mai reggeli, tök jó bent lenni a szállodában, őszintén semmi kedvem a szakadó esőben mászkálni – de nem azért jöttünk ebbe a tök jó városba, hogy egy szobában punnyadjunk. Hideg nincs kint, van vagy 7-8 C, csak úgy esik az eső, hogy ebből látszik, hogy minimum délelőtt kitart.

Kitaláljuk, hogy elmetrózunk a Piccadilly Circus-hoz, aztán majd meglátjuk. Így is teszünk, kijövünk a metróból, majd nagyot csalódunk. Ok, kultikus hely a maga módján ez a tér, ott a legendás fényreklám, az Eros szobor – de… Sajnos a híres szobor körbe van állványozva, a tér igaziból akkor élhetne, él – szerintünk – ha nem esik az eső, ha lehet sétálgatni, bambulni – de ez most felejtős. Elindulunk azért a Regent street-en, próbáljuk élvezni a környéket – a helyieket olyan szinten nem érdekli az eső – hogy a Hagen kávézó előtti fotelekben kint kávézgatnak, nyomkodják a telefonjaikat – miközben szakad az eső!!!

Ok, feladjuk, legalábbis én ezt nem élvezem. Elindulunk a Trafalgar-felé, mondván, hogyha száraz helyen leszünk, akkor majd kitaláljuk hogy mi legyen. Rombolunk az esőben, egyszer csak balról valami kiállítóhely bejárata sejlik fel, ki van írva, hogy Free entry – szinte nem is nézem, hogy hova rángatom be Esztit – majd az ajtóban kiderül, hogy ez a Nemzeti galéria egyik oldalsó be/kijárata. Megmenekültünk. A helyzet az, hogy egyébként is el szerettünk volna ide jönni, de most a vakszerencse a kezünkbe adta a lehetőséget – kulturálódunk. A múzeum tényleg tök ingyenes, egyedül a kabátok leadásáért kell 2-2 £-ot fizetni, amit örömmel meg is teszek. Az épület egyszerűen csodálatos mint építészeti alkotás is, a festmények nemkülönben. Persze vannak termek, amiken elég gyorsan átrombolunk – mert nekünk a reneszánsz puttó-s, angyalkás, szakrális festményei nagyon nem jönnek be, lehet ott Tiziano vagy bárki, de a Cézanne és a van Gogh vonal teljesen le szokott bennünket nyűgözni. Több mint két órát sétálgatunk a hatalmas termekben – attól függetlenül, hogy kedd délelőtt van, elég sokan vannak. Tök jó látni egy-egy apukát, akik a kis gyermekeikkel rajzolgatnak, képeket elemeznek a galéria falain belül – ezt annyira irigyeljük, mert ezzel még inkább nyitottságra tudják nevelni a srácokat.

Olyan nagy az épület, hogy konkrétan eltévedünk a kimenetelkor. Röhögni fogtok, de kb 15 percig keressük azt a szárnyat ahol bejöttünk, ahol leadtuk a kabátokat – egyszerűen nem találjuk azt a részt. Na nem kis küzdéssel csak betájolom magunkat, átmegyünk egy csomó termen – majd csak megtaláljuk a helyet. A kabátjaink nem igen száradtak meg, kint esik – de egy kicsit csendesebben.

Átsétálunk a téren, már sokkal ismerősebb a környék így, hogy éjszaka és nappal is többször is jártunk erre. A cél a St Martin in the Fileds templom és a mellette fekvő Café in the Crypt. Ezt az anglikán templomot már korábban is meg akartuk nézni – mert építészetileg eléggé meghatározó, ahogy Eszter kiolvassa az útikönyvből. Valóban nagyon érdekes a kialakítás a mi katolikus templomainkhoz képest, az épület hátsó végében, az oltár helyén egy óriási ólom-üveg felület látszik, ami gyökeresen meghatározza az egész teret. Életem párja kiolvassa, hogy az épület mit élt át az évszázadok alatt, mennyi funkciója volt – megtudjuk, a királyi családnak külön páholya van – de a lényeg, hogy Anglia szerte egy csomó templom az itteni minták alapján épült meg.

Györgyi barátnőnk javasolta, hogy ha ezen a környéken járunk, akkor esetleg kajáljunk meg a Kriptában… Igen, bátor brit barátaink voltak annyira merészek, hogy a templom korábbi kriptájából egy kávézót és egy kulturális intézményt kreáljanak, aminek a neve a Café in the Crypt. Éhesek nem vagyunk, így csak lemegyünk az üveglifttel, bambulunk egy nagyon jót. Tényleg nagyon él a hely, a tér alatt van egy összetett kultúrház szerű valami, a templom alatt pedig az étterem/kávézó, ahol sokan épp ebédelgetnek, dumcsiznak.

Mivel csendesedik az eső, így úgy döntünk, hogy csak sétálni fogunk – most pedig egy másik barátunk (János) ajánlására hallgatva elmetrózunk a Tower bridge megállóhoz, majd megnézzük a St Katharine Docks Marina-t. Ez a hely gyakorlatilag a híres híd egyik lába mellett indul, ez a város régi kikötője volt (1828-1968), amiből mára London egy trendi yacht-kikötője és lakóparkja lett. Gyakorlatilag három belső tóból, vagy dokkból áll a terület – és ahogy a képeken is látjátok, egy csomó kisebb és nagyobb hajó, yacht pihenget itt. Körben az épületek még a régiek, de látszik, hogy belülről tök felújították őket – egy full drága lakóövezetet hoztak így létre a helyi építészek. A Temze felől van egy klasszikus zsilip rendszer (The Lock) egy kafa kis híddal, őrházzal – szóval nagyon menő a hely. Nagyon klassz lehet nyáron megnézni, amikor egy nagyobb vagy kisebb hajó zsilipel kifelé vagy befelé – de sajnos most nem ez az időszak van.

Visszasétálunk a Tower-hez, élvezzük, hogy végre nem esik az eső. A főbejárat környékén látok egy klassz kis büfét, mondom életem párjának, hogy innék valami erősebbet, mert annyira fáj a fejem… A végén kérünk nekem egy gin/tonikot, kérdi a csajszi, hogy single vagy double? Hát fél ember vagyok én – persze hogy a nagyobbat kérem. Nos 11 £ és valamennyi apró volt a mutatvány, ami igen – itthon egy üveg gin ára…

És megint egy kis templom… Ahhoz képest, hogy nem vagyunk gyakorló hívők, ahhoz képest annyi de annyi országban annyi és annyi templomot megnéztünk már meg – de őszintén nekünk ezek a szakrális helyek inkább építészeti lenyomatok, kor mementók, amiket látnunk kell. Szóval épp egy ilyen szép kis templom mellett sétálunk el ( All Hallows by the Tower ), ami a szépségével becsalogat bennünket. Nem is csalódunk – gyönyörű és lenyűgöző belülről is. Akaratlanul is London legrégebbi templomába tévedtünk be, aminek az alapjait 675-ben rakták le!!! Bent egy csomó érdekes dolgot elolvasunk az épületről, a történetéről, lemegyünk a nagyon szűk altemplom részbe – látjuk, hogy miként változott az épület struktúrája az évszázadok alatt – majd még a templomban, annak a hátsó traktusában egy étterembe botlunk. Itt is az van, hogy az angolok az olaszokhoz vagy a franciákhoz hasonlóan – nos ők is merik használni a műemlékeiket, simán beraknak egy éttermet egy ilyen épületbe, attól hogy műemlék, attól még használják is… Itthon lenne min elgondolkodni a hatóság részéről. Csak szóltam…

Szépen sötétedik, mi pedig kezdünk fáradni. Hazafelé metrózunk, iszunk egy söröcskét a szállodánk melletti pub-ban (Mabel’s Tavern), nehogy már úgy elmenjünk Londonból, hogy ezt kihagyjuk. A helyzet az, hogy estére lesz egy randevúnk Kézi barátom lányával, Sasa-val, aki itt él és itt tanult Londonban – nos Vele fogunk egyet vacsizni a déli városrészben. Kicsit pihengetünk a szobában, majd ismét a metró felé vesszük az irányt.

Az állomás, ahol leszállunk a Kennington. Sok metróban jártunk már Európában, de az, hogy nem mozgólépcső vagy sima lépcső vezet ki a mélyből – na az nekünk új. Itt egy 55 személyes lifttel lehet le és felmenni, ami nekünk elég extrém. Persze van azért lépcső is, de kiírták, hogy csak vészhelyzet esetén használjuk. Szóval érdekes volt a megérkezés.

A hely, ahol találkozunk – Old Red Lion – egy kvázi műemlék épület, aminek az oldalfalai kisméretű téglából épültek, a többi elem azonban szinte minden fa. A helyieket ez szerintem nem nagyon érdekli, mert ők ebbe nőttek bele, de az ez épület fantasztikus. Beugrunk, hogy Sasa itt van-e már, de pont akkor gurul be a bicajjal, amikor kiérünk az épület elé. Kemény a csaj, esőben, Londonban, a londoni forgalomban kerékpárral suhanni nap-mint-nap, ez nem semmi.

Bent az ódon falak között elkezdünk sörözni, cider-ezni, kérünk vacsorát is, természetesen. Sasa vega burgert nyom, én sült marhahús csíkokkal és egy bádog tálban készült, csőben sült karfiollal és sült zöldbabban próbálom ki a hely konyháját. A pultos fiú és Sasa a pultnál olyan angolt nyom a rendelésnél, amiből még csak egy szót sem értek – olyan mintha kb tünde nyelven beszélgetnének. Ő a fiatal kora ellenére igazi világpolgár – sok országban éltek már – de mondja, hogy neki is kellett egy csomó idő, mire londoni lett, legalábbis nyelvi szinten, pedig az angol neki születési nyelv (a magyar mellett).

Mire a kéglibe visszaérünk, addigra már majdnem éjfél is van, a söröcskék kicsit be is ütöttek – úgyhogy húz is az ágy bennünket. Holnap már a búcsú napja jön el, még mászkálunk egy nagyot a városban – este pedig már az ágyunkban alhatunk.