Párizs – Musée D’Orsay, Lafayette, Palais Garnier
Csak annyit tudok mondani hogy hullák vagyunk. Nem kicsit, hanem nagyon. Már az ötödik napja rójuk Párizs utcáit, naponta 8-10 km-t setálunk, plusz még ott a tömegközlekedésnél a ki-be és a le-föl szállás. Reggel már kérleltem Esztikémet, hogy pihengessünk, mert már minden izmom fáj, kivagyok mint a liba – erre Ő csak annyit válaszolt, hogy sebaj, neki is mindene fáj. (Na estére azért már Ő is csak úgy vonszolta haza magát, mint aki egész nap a bányában robotolt.)
Nos a mai első etap az M’O vagyis a Musée D’Orsay kiállításának a megtekintése volt a tervek szerint, melyet közös kedvencünk, Rodin múzeuma követett volna – de ez utóbbira már nem maradt idő, úgyhogy ezt keddre halasztottuk. A M’O már csak azért is volt most fontos nekünk, mert 30 éve ezt a tárlatot mi nem láttuk, úgyhogy volt mit bepótolni. Egyébként azért ma, vasárnap mentünk múzeumba, mert a francia fővárosban minden hónap első vasárnapján ingyenesen lehet a tárlatokat látogatni, vagyis egy kicsit a pénztárcánkat is kíméltük. Tehát reggel leszaldtam a pékünkhöz -aki már szinte meg is ismert – hoztam kávékat és ficelle-kat ( ezek sonkával, olivával vagy sajttal töltött kisebb bagettek), majd még próbálkoztam, hogy lazuljunk, de Esztikém hajthatatlan volt. Ja és nem béreltünk Lime-ot sem, hanem sétáltunk vagy 25 percet, mert az így reggel olyan jól esik…
Mire odaértünk, addigra akkora sor volt, hogy könnybe lábadt volna a szemünk, de már előre látszódott, hogy azért folyamatosan mozog a tömeg előre. No azért így is 3/4 óra volt a sorbanállás – de hát a kultúráért áldozni kell kérem.
Akit részletesebben érdekel a M’O, az talál rengeteg infót a neten róla, én most csak annyit szeretnék elmondani, hogy ez egy régi, lebontása ítélt vasútállomás volt, majd a kreatív franciák kitalálták, hogy ez más funkcióra is alkalmas lehet – és így megszületett a világ első ilyen múzeuma. A kiállítás szerintem eléggé vegyes – rengeteg híres festmény és szobor mellett nagyon sok másodvonalas alkotás is megtalálható itt, de a térélmény, az alkotások elhelyezése, installálása nagyon egyedivé teszi a helyet.
Ami iszonyú zavaró, az a távolkelet turista áradat illetve az Ő viselkedési kultúrájuk, jobban mondva annak hiánya. Nyomulnak mindenhova, lökdösnek, eléd állnak – és mindezt egyszerre sokan teszik. Rettenetesen fárasztóak.
Felsorolni sem tudom, hogy kiknek a festményeit láttuk, de azért megemlítek egy párat: Manet, Monet, Degas, Gauguin, Renoir, Toulouse Lautrec, Pissaro, Van Gogh, Cézanne, stb. Már nem is tudom, hogy mennyi időt is voltunk benn, de a végén azért is nem mentünk a Rodin-re, mert négy körül jöttünk ki, mire átmegyünk oda, az is vagy 20 perc, aztán vagy bejutunk, vagy nem.
Szóval rábeszéltem Esztit, hogy a tömény kultúra után jöjjön valami könnyen emészthető – így irányba vettük a világhírű Lafayette áruházat, amit korábban mi még úgyse láttunk.
Azt azért előre tudtuk, hogy ide mi nem vásárolni jövünk, de ahogy megérkeztünk, ez meg is erősödött bennünk. Bent iszonyú nagy volt a tömeg – legalábbis hál ‘Istennek csak a földszinten -, ami rögtön arra ösztönzött volna bennünket, hogy húzzunk innen, ha nincs ennek az épületnek egy olyan kupolája, hogy attól beájul az ember. Lenyűgöző, és amíg azt nézed, addig elfelejted azt a mérhetetlen pénzszórást, ami itt van. A fura az, hogy itt bár csak világmárkát árulnak, az árak az egekben – a 90 %-ban távolkeleti vásárlók pedig egymást – és bennünket – tapossák, hogy megvegyenek valami horror drága szart. Srácok, lányok, ha hiszitek, ha nem, a Louis Vuitton és a Chanel üzlet előtt is kordon mögött álltak sorba a vásárlók, hogy vehessenek egy-egy táskát vagy valami méregdrága vackot. Benn a vásárlás úgy zajlik, hogy az eladók már pezsgővel kínálgatják a nagyérdeműt, miközben Ő filléres szandálban és pólóban költi az Eurót. Szánalmas…
Mi ezt látva fel is mentünk az ötödik emeletre, mert ott van egy nagyszerű látványhíd, ami 16 méter magasan belóg a kupolatérbe, vagyis felfelé és lefelé is nagyon nagy látványt mutat. Kicsit sorba kell állni, majd egyszerre vagy 10 ember mehet a hídra – aztán lehet a látványban élvezkedni. Nekem, mint tériszonyos versenyzőnek még van benne nehezítés is, ugyanis alul részben átlátszó a burkolat, így teljes a frász ám… Szóval ez a látvány kárpótol bennünket, majd távozásra adjuk a fejünket. Eszti kérdezi tőlem, hogy láttam-e pasis cuccokat, de őszintén én nem is kerestem, de nem is nagyon láttam ilyet. No mire kiérünk, akkora kiderül hogy azért, mert van egy külön fasziknak szóló áruház is a másik sarkon…
És hogy teljesebb legyen az élmény, kiderül, hogy a harmadik sarkon pedig van egy gourmet részleg, ahol végre mi is élvezkedhetünk, persze csak szolidan, egy kis sajt megvásárlásával.
Innen átsétálunk a következő sarokra, térre, ahol Párizs egyik, talán legszebb operaháza magasodik. Már az vicces volt, hogy a hátsó kijárata is lenyűgözött bennünket, aztán ahogy kerültük körbe, úgy egyre jobban a hatása alá kerültünk. A téren hatalmas tömeg volt, mini koncert zajlott, pezsgett az élet. Az épületről szintén sok mindent lehet olvasni, de az egyik legérdekesebb története az, hogy – a legenda szerint – itt történt meg az Operaház fantomja sztorija.
Itt már mindketten kvázi mozgásunkban korlátozottak voltunk, így leballagtunk a metróba, irány a Saint Michael megálló, könnyed vacsi, kíváló vörösbor – majd a sebek nyalogatása következett a hotelban.
Holnap (8-án, hérfőn) nagy nap lesz: harminc éve mondtuk ki azt az egy-egy igen szót, amivel összekötöttük az életünket, aminek eredményeként lehetett három nagyszerű fiunk, nagyszerű életünk, … Úgyhogy Párizs vigyázz, Esztikével jövünk és bulizunk holnap ezerrel!