Oulu – hétfő

Nekünk folytatódik a nyaralás, a fiataloknak indul a munkahét. A reggeli készülődésben Fruzsi az első az ébredezők sorában, a mi kis doktornőnk csendben készülődik a kórházba, míg mi durmolunk.

Ha már Fruzsiról van szó, akkor azért engedjetek meg, hogy annyit elmondjak, hogy nagyon büszkék vagyunk erre a csajszira Az orvosi egyetem utolsó évében, akkor, amikor minden hónapban új és új szigorlatokkal zárták a tanulmányokat, akkor amikor készültek az államvizsgára – nos ekkor ez a lány elkezdett intenzíven finnül tanulni, majd bő év nyelvtanulás után Helsinkiben középfokú nyelvvizsgát tett le. Most meg is van az eredménye, egy olyan közösségben dolgozik, ahol nagy megbecsülésben van része annak, aki orvos, még úgy is, ha fiatal – úgy anyagilag, mint erkölcsileg. Finnországban büszkék az emberek arra, ha sok adót fizetnek, már pedig a dokik nagyon sok adót fizetnek – de a sok adóból tudnak sokat is visszaadni a társadalom különböző rétegének, ami fantasztikus stabilitást ad a finn embereknek. Élő példa volt a szombaton bennünket fuvarozó csóka, aki nagyon pozitívan reagált arra, hogy Fru ilyen fiatalon, orvosként dolgozik …

Nos kicsit elkalandoztam, de sajnos van arra ok, ha két tehetséges és tanult, nyelveket beszélő fiatal emberke egy másik országban folytatja az életét, még akkor is, ha a szülőknek, barátoknak ez nehézségekkel is járhat. Na tényleg elkalandoztam, ha így folytatom, akkor már el is veszítem az olvasóim felét, mert akkor már politizálunk – és annak soha sincs jó vége… sajnos.

Szóval az én kis – egyik – kedvenc meny jelöltem ilyenkor bicajra pattan, majd teker egy jó negyed órát a kórházba, de nem csak nyáron, hanem sokszor télen is. Persze, amikor már a hőmérő a 30-as skálát nyaldossa alulról, akkor előkerül a kocsi kulcs is, de sokszor télen is bicajozik a csaj.

Én vagyok a második ébredező. Főzök egy kávét Esztinek, majd a boci szemekkel néző Tiplit elviszem sétálni. Most is átsétálunk az autópálya alatt, majd az erdőben találunk egy újabb lakóparkot, ahol a finn sztenderdek szerinti látvány fogad. Rengeteg bicaj és tároló mindenhol, közös grillező hely, minőségi játszótér, rengeteg zöld felület és fa – ja és rend, tisztaság mindenütt. Nincs barom módon parkoló szomszéd, minden autó katonás rendben áll a felfestett helyen, senki sem áll jogtalanul a mozgás korlátozott helyen, hanem rend van… A házak nem maiak, de szépen rendben vannak – látszik, hogy a közösségnek fontos az is, ami közös.

Mire visszatértünk, addigra mindenki fenn van, Viktor is bicajra pattan, Ő is bemegy ma az irodában. Ő egy finn tech cégnél dolgozik programozóként, ami ebben a városban szintén megbecsült és jól fizető, presztízs meló. Tudni kell Ouluról, hogy Finnország egyik legfiatalabb városa, de nem az alapítására gondolva, hanem az életkor szerint. Ebben a városban az átlag életkor 36 év körül van, ami mutatja is, hogy ez egy nagyon innovatív, fiatalos város. Annak idején a Nokia cég és a hozzá hasonló, tech cégek elindítottak egy olyan fejlődési ívet, amiből most is nagyon sok finn és ide költöző fiatal emberke nagyon jól él. (Megint politizálhatnék, hogy akkor a mi gyerekeink is migránsok-e, de szerintem ezt most engedjük el… )

Mi hárman mára kötetlen városnézést tervezünk, beülünk az i30-asba, majd élvezném a kocsiban rejlő, szunnyadó lóerőket – ami ebben az országban a közúton teljesen kizárt. Mindenhol és mindenki úgy megy, mint a …. , de kiírom, a tetű. Igen, ebben az országban tényleg szinte minden szabályt betartanak, és ez érvényes az utakra is. Ha 50 van kiírva, akkor annyival mennek, még egy AMG Mercivel is… Bakker az autópályán 80 vagy 100 km/h a tempó, amivel megyünk – amit néha úgy érzek, hogy akár menet közben kereket is tudnék cserélni. Amit azonban tudni kell, hogyha gyorshajtáson kapnak el, akkor nem fix tarifa szerint fizetsz, hanem a jövedelmed alapján állapítják meg a büntetést, ami akár ezres nagyságrendű bünti lehet, …. euróban.

Nos besuhanunk a városba, és egy kortárs galéria előtt parkolunk le. Túlesünk a parkoló jegy megvételén, ami applikációval, online zajlik – de bennem már annyi para van a finn parkoló cégeknek fizetett büntetések után, hogy ott is fizetni fogok, ahol nem szükséges. 😀

A kiállítást inkább rémesek mondanám, mint lenyűgözőnek. A tárlat témája a szuper realisztikus szobrászat – talán – de bent ezt még tudják fokozni. Vannak olyan szobornak nevezett valamik, amiknek speciálisan vetített arcuk van, néznek rád, beszélnek hozzád – de közben nem igazán tudod, hogy ezek most élő csajszik vagy csávók… Félve mész közel hozzájuk, majd rájössz, hogy ezek csak nem élő emberek – de közben minden olyan bizarr is. Bizarr cuccokat fognak ezek a “szobrok”, hülyén és oda nem illően vannak felöltözve, soknak emberi teste, állati feje van – szóval nem ugrottam ki a bőrömből a látványtól. A kávézóban azonban olyan sütiket eszünk és kávét iszunk, hogy miden parám elmúlik.

Sétálgatunk a környéken, benézünk egy másik kiállításra is, ami azonban inkább a kis csókák világa – ez olyan csodák palotája feeling – úgyhogy megint autózunk egyet – kimegyünk egy veterán autó múzeumba, hogy Ádi is élvezkdedhessen a látványban.

A parkoló szinte üres, a főbejáraton belépve egy étterembe jutunk be. Vissza is fordulunk, mert úgy gondoljuk, hogy nem ez a múzeum főbejárata. Kiderül, hogy de, a kiszolgáló pultnál, a konyhás néninél – na jó kb 26 éves – vesszük meg a belépőt, közben átjár bennünket a főtt lazac és sült húsok illata. Fura egy hely, de belépve már felül is emelkedünk ezen a szitun.

Nem ragozom túl, de nagyon aranyos kis hely. Semmi faxni, ki van pakolva egy rakat gyönyörű, muzeális autó és motor – látszik az egészen, hogy aki ezt létrehozta, az nagyon lelkes, hozzáértő és fanatikus. A bevételből soha sem fog meggazdagodni, de biztos, hogy a hobbija élteti. Mi személy szerint nagyon élveztük, ha erre jártok, érdemes megnézni.

Ha már erre jártunk, akkor megkerestünk egy szabadtéri skanzent is, ami elvileg zárt kapuval fogadott bennünket – de ha már itt voltunk, akkor megnéztük legalább az épületeket kívülről. Bár a nagy kapun volt egy óriási lakat, de oldalt még kerítés sem volt – így mi csak beoldalkodtunk. Gondoltuk, hogy nagy gond lenne, akkor majd szól valaki – de egy ilyen skanzenből elvinni sem tudnánk semmit sem…

Próbáltunk a haza út során megtalálni valami világító torony szerű cuccot is, ami több helyen ki volt táblázva – de a végén elengedtük ezt a projektet, mert csak köröztünk a környéken mint a bolondok, miközben torony nem volt sehol sem. Sebaj, bementünk a belvárosba, leparkoltunk, majd a piaccsarnokban ettünk egy-egy igazi, helyi lazac levest – ami már majdnem olyan finom volt, mint az enyém… :-). Hogy mennyire becsületesek a finnek, arra példa ez a hely. A pultos lány mondta Esztinek, hogy mivel leveske már kevés van, és abban kevesebb a lazac is – így nem teljes árat kér, hanem olcsóbban számolja meg nekünk a menüt….

Délután négy körül értünk “haza”, Viktor és Fruzsi ilyenkor érnek vissza a munkából máskor is. Tartottunk egy kis élménybeszámolót, Fru elmesélte a nap egyik érdekes esetét, amiben egy néninek végzett egy beavatkozást – én majdnem kimenekültem a szobából a hallottaktól – majd a délutáni/esti pizza sütés felé vettük az irányt.

Nem tudom, hogy tisztában vagytok-e vele, de a finnek óriási pizza rajongók. Rengeteg helyen van pizzériájuk, és nem csak a megszokott pizzákat kultiválják, hanem a spéci fajtákat is, pl epres, banános, nutellás – szóval vannak komoly elhajlásaik. De most nem ez a lényeg, hanem az, hogy imádnak otthon is sütni, amihez most van is egy tök jó és baromi korszerű szerkentyű: az Ooni. Persze, most jönnek a vájt szeműek és fülűek, akik mondják, hogy ez egy márka – és igazuk van, én csak egyszerűség miatt írtam így gyűjtőnévként. A lényeg a lényeg, hogy néhány ügyes mérnök emberke összeült, felhasznált sok évnyi kemence építési tapasztalatot, majd kidolgozott egy szuper technológiát, amivel néhány perc alatt közel 500 C-os kemence meleget lehet létrehozni – s mindezt a saját kertedben, az udvarodon vagy a haveroknál.

Viktor fiam rá is ült erre a száguldó finn divatra, és vett egy ilyen kis készséget, amit örömmel ki is próbáltunk. Viktor még előző este megkelesztette a pizza tésztát, hagyta 24 órán át pihengetni, majd este megpakoltuk a tűzteret pellettel, begyújtottunk. A végeredmény tényleg egyfajta csoda – ebből a fémből és samott kőlapból készített, modern technológiát felhasználó szerkezetből pár percenként jöttek ki a szuper pizzák, amiket alig győztünk betermelni. Elég a dumából, jöjjenek a képek:

A nagy kaja trakta után éjfélig társasoztunk, amiben Ádi is teljesértékűen tudott játszani, majd – továbbra is tök világosban – aludni tértünk.

Folytatása következik…