London 2022/2023 – IV.

Hétfőn reggel végre napsütésre ébredtünk, már eleve vidámabban indul a nap. Így a harmadik reggelink után már kezdem unni a babot, úgyhogy holnap azt már hanyagolni fogom, viszont reggel találtam kis tasakban angol mustárt, ami a helyi kis grillkolbásszal együtt brutál finom kombináció.

Ismét metrózunk, de most másik vonalon megyünk, a cél a Blackfriars megálló és az ottani híd. Esztivel azt találtuk ki, hogy a mai napon a Tate Modern-nel kezdünk, mert azért a mi ereinkben azért csak csörgedezik kortárs galériás vér, úgyhogy ezt nem hagyhatjuk ki … 🙂 Tényleg nagyszerű, hogy nem esik, sőt süt is a nap, úgyhogy nagyon élvezzük a sétát a hídon.

Attól függetlenül, hogy hétfő reggel van, sokan mászkálnak a környéken, a Tate környékén pedig sűrűsödik is a jövés-menés, nagyjából az irányt is kijelöli a sok látogató. Tudni kell, hogy a “rothadó nyugat” eme városában a Tate mindkét kiállítóhelye ingyenesen látogatható, ami nem kis fegyvertény – tudva azt, hogy mindkettő gyűjtemény óriási és mesés kincsekkel van tele. A galéria főbejárata mellett fantasztikus “lakótelep” fekszik, modern lakások néznek a Tate-re – mi pedig megcsodálhatjuk a függöny nélküli, szuper kégliket jó magyar szokás szerint.

A Tate Modern már kívül is baromi nagynak néz ki – nos belépve ez nem változik. Az előtér 5 vagy 6 emelet magas – de itt egy-egy emelet minimum 5-6 méter, így kiszámítható, hogy a plafon közel 40 m-re van tőlünk. Erről a nem kis magasságról most is lóg két kortárs alkotás – ide kimondottan olyan művészeket szoktak felkérni kiállítani, akik nagyban tudnak gondolkodni. Ledobjuk a kabátjainkat majd nyakunkba vesszük az épületet. Nem fárasztalak benneteket, vannak egész jó alkotások is de sajnos sok fárasztó anyag is található – de a kortárs képzőművészet már csak ilyen. A valamelyik sokadik emeleten ki lehet menni a büfé teraszára, szikrázó napsütésben láthatjuk a város másik partját – majd folytatjuk a feltöltődést. Egyetlen egy zavar – de az baromira. Nincs magyar alkotó, illetve csak egy (Kárász Judit) egyik kis képe árválkodik a falon, de sem egy Bak Imre, sem egy Fehér László, sem senki a magyar festők közül nincs a falakon. Szégyen, szerintem.

Két órás szöszmötölés, jövés- menés után kimegyünk az épületből, sétálunk a folyóparton – a cél a Globe színház. Úgy gondoljuk, hogy színház szerető emberként ezt a helyet nem hagyhatjuk ki, még úgy sem, hogy tudjuk, ez nem az eredeti épület, hanem “csak” egy rekonstrukció – mégis azt gondoljuk, hogy ezt látnunk kell. Kicsit nehezen találjuk meg a pénztárt, mert az egy modern szárnyban, az látogatói központban van – kicsengetjük a 2x 17 £-ot, ezért majd kapunk egy csoportos vezetést egy fél óra múlva.

Az idegenvezetőnk egy kb 70-es igazi bohém, klasszikus angol úriember, aki feltehetően színész is lehet vagy lehetett – mert hallatszik az orgánumán, hogy szereti hallatni a hangját. A vezetés nem rövid, emberünk nagyon alapos, a beszédet teli tűzdeli angol humorral – már amennyit mi megértünk belőle. Sok sztorit mesél, meglepő, hogy mennyi ember be tudott zsúfolódni annak idején a “küzdőtérre” – de mesél a lelátói közönségről is sokat. Őszintén, nagyon élvezetes program volt, egyszer jó lenne egy előadásra is eljönni, mert biztos különleges élmény lehet. A shop-ban sikerül Ádám fiunknak egy Shakespeare-kacsát is venni- ami majd óriási örömet fog szerezni elsőszülöttünknek.

Az idő kezd egy kicsit romlani, süt még a napocska, de hideg szél kezd el fújni – ami a Millennium Bridge-en sétálva már a fejünket is próbálja leszedni. Ettől függetlenül ismét rá tudunk csodálkozni a város mindkét partjára, a másik oldalon pedig már halljuk is a Szent Pál Katedrális harangjait zúgni, ami tök jó felvezetés nekünk a sétához. Odaérve a templomhoz a harangzúgás nem kicsi, hanem lehengerlő. Gondoljuk, be is megyünk, de kiderül hogy 21 £ fejenként a beugró, de úgy érezzük, hogy már annyi szakrális helyen voltunk, hogy most ezért nem fizetnénk.

Mivel már majdnem három óra van, így keresünk egy nagyon klassz pubot ( The Paternoster ), ahova beülünk. Kérünk kettőnknek egy adag helyi kolbászkát, sültkrumplit – na meg söröcskét, cidert – és így egy könnyed ebédet letudunk. Pihengetünk, töltöm a telcsimet, mert teljesen lemerült – de jó is a lábainknak egy kis szünet.

Amikor kijövünk, akkor a harangok még mindig zúgnak – őszintén először tök jó volt, de hogy több mint egy órán át zengjenek, az azért durva. Azt találjuk ki, felsétálunk a City-be, az üzleti negyedbe, mert sok más mellett bennünket a modern építészet is nagyon érdekel. Séta közben be tudunk kukkantani a londoni Tőzsdébe, persze nincs nyitva, de a vastag rácsokon keresztül azért be tudunk kukucskálni. Beérünk a toronyházak közé, már gyakorlatilag ránk is sötétedett – de nagyon klassz élmény, őszintén. Az Uborka (The Gherkin) lábánál például egy talán 12. századi kis templom áll – de mindenhol a régi és az új épületek váltakoznak egymás után. Időnként meg is állunk, mert ha menetközben felnézünk egy toronyházra, akkor felesnénk – úgyhogy mindketten tátjuk a szánkat.

A Liverpool st-nél próbálnánk metróra szállni, de az állomás le van zárva – így azt találjuk ki, hogy végre kipróbáljuk a londoni emeletes buszozást. Megjön a 11-es piros busz, a bankkártyával érvényesítjük a felszállást , majd élvezzük a londoni esti utazást az emeleten. Egyre több, már ismerős épület mellett megyünk el – tök jó, hogy vannak már olyan részek, amiket láttunk az előző napokban.

A cél a Westminster állomás, ott leszállunk – igazándiból az volt a cél, hogy megnézzük a Big Ben-t sötétben. Van bennünk egy kis csalódás, a díszkivilágítás csak részben üzemel – a parlament egyik oldala például tök sötétben van. Na kérem, ide is elért a rezsiválság, már a briteknek sem megy úgy… 🙂

Azért nagyon élvezzük a londoni esti nyüzsgést, 7 óra körül metróra szállunk, majd vacsizni megyünk a “törzshelyünkre”, a The Euston Flyer pub-ba, ahol Eszti fish and chips-et, én pedig burgert eszem. A rendelésnél volt egy kis pánik, mert a menyecske szabadkozott, hogy a sült krumpli elfogyott, de aztán kiderült, hogy pürével is kérhető a kaja, úgyhogy nem maradtunk éhen.

Folytatás >>>