Eger > Augustów > Tallinn > Helsinki – 1.700 km autózás két nap alatt
Nos végre eljött ez a nap is. Egész héten pörgettük a melót, szerettünk volna minden ügyfelünknek megfelelni, szerettük volna, hogy úgy zárjuk le a munkákat, hogy senki sem marad elégedetlen. Gyakorlatilag szerdára már nagyjából leadtunk mindent, én délután felautóztam Pestre a Transit-ért – na meg a legkisebb gyermekemet is összeszedtem a budai albérletben. Persze még itt is akadt egy kis feladat, ugyanis le kellett nejlonozni a szobája bútorait, mert pont mostanra esik a lakás ablakcseréje. Ezer fok meleg, rohannék már haza pakolni, de azért még vár ránk ez a nagyszerű meló. Szóval megvan Tamás, megvan a Transit, az én kocsim pedig majd két hétig pihenget Budán.
Hazaérkezünk, a szüleim és Eszti már előkészítették a kajákat – egy csomó étel már a fagyasztóban van kiporciózva, a bőröndök már szintén útra készek. Viktor és Fruzsi egyre többször jelentkezik, hogy jó lenne még egy-két dolog itthonról – úgyhogy Deli Balázséktól még veszünk fűszereket (BioBolt), előkerülnek régebbi dobozok is, vagyis fejben már telik a Transit csomagtere. Este már a bőröndök java része benn is van az autóban, a hűtőtáskákat is bepróbálom – már csak azért is, hogy képbe legyek, hogy valójában mennyi is az annyi. Semmi para, baromi sok a cucc, de ez az autó akkora, hogy nem fog ki rajta egy rakat bőrönd és doboz. (Kedves finn vámos urak, az csak legenda, hogy egy jó pár karton száraz pezsi is velünk utazott, nincs erre sem tanú, sem hamis tanú sem… ) Délután még Samut beadjuk a többi kutya mellé a panzióba, majd otthon mindenki pakol, lomol.
Reggel 6-kor csörög a telcsi, főzöm a drágámnak az életmentő kávét, majd 7 körül a lóerők közé csaphatok. Nehéz nap vár rám, 895 km-t kell letekernem, amire kb 11 és fél órát ír a dzsípíesz… és akkor még meg sem álltunk. Mivel mi már többször jártunk Zakopane-ban síelni illetve már nem egyszer jártunk Krakkóban is autóval, így tudjuk, hogy nem lesz könnyű ez a nap. Imádjuk a lengyel tesókat, mert nagyon jó fejek szoktak velünk lenni, de az autó útjaik rémesek (kis kivétellel). Nincs sok autópálya, ami van, az is inkább autó út, a többi pedig sima főútvonal, amin egyszerre megy kb százezer kamion és személyautó, mind max 80-90 km/h-val. Nos lélekben felkészülök, benn van a csapat, mindenki bevackolja magát – indul a nagy családi kaland.
De rég is volt már ilyen, hogy így utaztunk. Amióta bejöttek az olcsó, fapados repülők, azóta ez a típusú, hűtőtáskás, klasszik autós utazás kiment a divatból – mi pedig egy kicsit újragomboljuk ezt a kabátot.
Szlovákiáról jót vagy semmit, így én ezt az utóbbit választom. 🙂 A lengyel hegyekbe érve szokásos hobbinkkal kezdünk el foglalkozni – figyeljük, hogy hol árulnak az út mentén sajtot a gurál helyi emberek. Meg is állunk, Eszterkém kiéli seftelős énjét – mindezt úgy, hogy a csóka egy kumma szót sem beszél semmilyen más nyelven, csak lengyelül ( vagy gurálul, ha egyáltalán van ilyen nyelvjárás ). De semmi gond, van két-két kezünk, kalimpálunk és mutogatunk egy csomót, majd egy szatyornyi füstölt sajttal távozunk.
A zakopanei hegyek és dombok lenyűgözőek – tök érdekes, hogy azokon a helyeken, ahol síelni szoktunk, ott most tehénkék legelnek, púznak és böfögnek hatalmasokat – mindannyiunk nagy örömére…
Krakkó környékén már nem tekintem annyira tesóknak a lengyel barátainkat, ezek a polákok most jöttek rá, hogy végre el kellene kezdeni autópályákat építeni – de mindezt egyszerre kezdték el, vagyis folyamatosan terelgetnek bennünket – na meg a többi több tízezer kamiont is. Üveges szemmel próbálom terelgetni az autót, a család szundikál, eszeget, olvasgat, nézelődik unatkozik – mindezt felváltva. Nem életünk legszebb napja, mondhatnám dög unalom.
Végre Krakkó után már autópálya/autóút következik – bár arra azért fel kell készülni, hogy vannak rajta kereszteződések, forduló és egyéb felhajtó helyek is, ami azért néha komoly érzelmeket vált ki az utazóból. Augustów-ba már sötétben érkezünk, én már a végemet járom – már csak egy hideg sör és egy puha ágyikó tud felvidítani. A szállás korrekt, nem nagyok a szobák, de minden rendben van – ár/érték arányban pedig hozza az elvárhatót. Az autó védett helyen van, vagyis nem kell kipakolni, csak az ottalvós cuccot.
Reggel szintén hatkor csörgünk, hétkor már úton vagyunk. Ádám fiam, aki az autizmusa miatt néha okoz kisebb-nagyobb meglepiket – szépen veszi az akadályokat, olyan szinten szeretne találkozni Vikikével és Fufával (így szólítja Őket), hogy Vele sincs gond.
A mai napra már jobban készülünk, mert ez már ismeretlen terep mindannyiunknak. Sose jártunk még a Baltikumban, Eszterkém elkezdi az Ő kis idegenvezetői státuszát beindítani – ugyanis nála az utazás elindít egy ilyen folyamatot. Mindig előveszi az autóban az adott ország útikönyveit, majd olvas, olvas és olvas – időnként pedig felolvas nekünk. Én nagyon imádom ezt, mert míg vezetek, addig nagyon sok dolgot megtudok az adott országról, a kultúráról, a történelemről.
Most is ez zajlik, belépünk Litvániába (határőr, rendőr sehol sem), és megtudjuk, hogy mennyi pofont kaptak a drága szomszédoktól a történelem során, ki és miért sanyargatta őket az évszázadok alatt – közben pedig élvezzük a tájat. A táj azért egy idő után egysíkúvá válik – gyakorlatilag egy kvázi tök sima, mezőgazdasági területekkel gazdagon szabdalt látvánnyá válik. Mindenhol gabona táblák, szántóföldek és millió traktor uralja a látóteret, az úton pedig nagy száguldozás nincs – beállsz egy-egy kamion mögé, majd nézed a fenekét unásig.
Időnként megállunk – pisi, tankolás, kávé – ahol a drága szüleim felveszik a maszkot, bár erről én próbálom lebeszélni őket. A shopokban mindenki klasszul tartja a távolságot, a covid parának én nyomát sem látom – de Ők még próbálkoznak. A pult mögött kicsit furin néznek a szüleimre, de szerintem sejtik, hogy nem a kasszát tervezik kirabolni. Az autóban még megy a polémia erről a témáról pro és kontra – de egyelőre én vagyok kisebbségben… Persze én is azt javaslom, hogy fertőtlenítsük a kezeinket egy-egy ilyen aktus után, de azt a bankrablósdit már kicsit túlzónak tartom. ( Ahogy egyre északabbra haladunk, úgy tűnik el az életünkből a maszk, míg a finn tesóknál már el is tűnik a palettáról… )
Rombolunk tovább északra, belépünk Lettországba. A táj egy kicsit változik, több az erdő, kevesebb a klasszik szántó – de az út hasonló. Kiszélesített autóút, amin előzni alig lehet, rongyolsz a többi kamion előtt, mögött, között. A térképen látjuk, hogy közeledik Riga, ahova tök jó lenne bemenni – de akkor minden terv kútba esik… A srácaim unokatesója, Gábor kérlel a távolból bennünket, hogy ne hagyjuk ki Rigát – de tudjuk, hogy nem csak a város szépsége, hanem a Riga Balsam nevű ital is motiválja a drágát, amit aztán a kompon veszünk is magunknak. 😀
Riga után az út a Balti tenger mellet fut, aminek mi nagyon megörülünk – csak azt nem tudjuk, hogy az út és a tenger között egy kisebb erdősáv is fut – vagyis a tenger szépségéből vajmi keveset látunk. A táj egyre finnesebb, a tavalyi jyväskylä-i tájakra kezd emlékeztetni – vagyis egyre jobban érezzük magunkat.
Szinte észrevétlenül átmegyünk Észtországba, Parnu után már elhagyjuk a tengert is – bár ahogy jeleztem, eddig sem sokat láttunk belőle. Fruzsival innen már folyamatosan egyeztetünk, mert innen már szinte biztosra látjuk, hogy mikorra érünk a tallinn-i kikötőbe. Fufa jelzi, hogy legalább egy órával hamarabb oda kell érni, mert ez is olyan, mint egy reptér – csekkolás, sorompó, sorban állás, csak ezt egy kisbusszal tesszük. Fruzsi megveszi a személyekre és az autóra is a komp jegyet, ami oda-vissza, hat főnek 380 €, ami elsőre nagyon soknak tűnik, de én előzetesen 4-450 €-s jegyeket is láttam. Tojunk rá, ez is egy óriási kaland – még soha sem utaztunk ekkora komppal.
Időben oda is érünk, a sorompó előtt egy menyecske ül egy fülkében, lecsekkolja a kocsi QR kódját, majd beterelnek bennünket egy sorba, ahol és ami mellett már rengeteg autó áll. Épp űrítik ki a kompot – több szinten özönlenek az autók, kamionok és gyalogosok a hatalmas hajóból. Ádám fiunk már nagyon lelkes, de mi is fel vagyunk pörögve. Óriási méretek vannak, rengeteg autó vár a bebocsátásra.
Végre mi is indulunk, rutinos személyzet terelget bennünket a földszinti raktérbe, ahol mindenféle furgonok és kamionok követnek bennünket. A kocsiból kiszállunk, majd indulás a lifttel a fenti emeletekre.
Ez egy 8 emeletes komp, ahol rengeteg, különböző fajtájú étterem, kávézó, játék terem és napozó terasz is van – ezek mellett pedig szobákat is lehet bérelni, ahol akár két óra alatt aludni, berúgni vagy huncutkodni is lehet… Igen furcsa, de a finnek egy jó része csak azért jön ezekre a hajókra, hogy rettenetesen be tudjon karmolni, lévén hogy Finnországban orbitálisan drága a pia, itt pedig csak közepesen drága… ( No mi is ezért vittünk egy-két üveg pezsit, ami kinn 20 €-tól indul palackonként. Persze vittünk még pálinkát is – de azt is csak prevenció, a Covid ellenszereként, mert a pálinka kérem a Covidot gyógyítja ám… )
Szóval fellifteztünk a nyolcadikra, majd egy kis bambulás és ücsörgés után bejártuk a hajó különböző szintjeit, majd a shopban vettünk még egy kevéske piát – de csak a helyi fajtákból. Nagyon fincsi itóka a Vana Tallin és a Riga Balsam is, ezek különböző gyümölcsökből is készülnek, sőt némelyiknél az alkohol fok is változik.
Közben Vik és Friuzsi már átvették az Airbnb-s szállásunkat és elkezdtek nekünk kaját főzni – mert mi egy ilyen család vagyunk, vagyis meleg étellel várjuk a megfáradt vándorokat. Végre kiköt a hajó, mi kocsiba pattanunk – és kigurulunk a raktérből. Kinn egy rakat finn vámos vizslatja a kocsikat – én egy kicsit jobban ráállok az előttem tökörészőre, hogy ne lássák a rendszámunkon, hogy külföldiek vagyunk. Hála istennek a magyar és a litván rendszám szinte ugyanolyan, így nem kell magyarázkodnunk, hogy egy sima gyerek látogatásra miért egy tonna cuccal érkeztünk… 🙂
Kb 20 perc múlva már a könnyeinket morzsolgatva, törölgetve szorongatjuk a kicsi fiunkat és Fruzsit, majd potom 20 €-ért letesszük az autót egy parkolóba. Innen semmit sem számítunk át forintra, mert egyébként sokkot kapnánk. El kell tudni fogadni, hogy itt egy sör az üzletben 2,5-3 €, ha bárhol leülsz, akkor ez a sör már 6-8 €, a többiről már ne is beszéljünk. Szóval nem számolunk, élvezzük az életet, az együtt létet – végül is ezért dolgozunk.
Fruzsika kitesz magáért, süt egy kb egy kilós, füstölt lazacot – úgy egyben, ahogy van illetve készít egy pikánsan csípős thai levest is – ami be kell vallani, nagyszerű vendégváró fogásnak bizonyul. Eszeget a család, meséljük az élményeket, szisszenek a sörös dobozok – majd az tűnik fel, hogy hullák vagyunk, de kinn még le sem ment a nap…pedig lassan 11 óra van. Ja, hogy Finnországban vagyunk és a napocska csak ilyenkor kezd lemenni – ez nekünk még furcsa, de napok múlva már kezdjük megszokni.
Mindenki megtalálja a kis vackát, befészkeljük magunkat – és készülünk a közös kalandra, Helsinki felfedezésére.
