Cuexcomate, Városi Panteon, majd elköszönés Pueblától

Most szombat reggel van – és az elmúlt 14 nap óta elsőként csúszásban vagyok a blogolással. Általában este, amikor hazaértünk a városnézésekből, akkor én fogtam magam, és megírtam a nap eseményeit, amit Ti otthoni idő szerint reggel már el is olvashattatok. Ez most elcsúszott, ugyanis este kilenckor még elmentünk egy búcsúvacsorára a barátainkkal – ami után már nem sok kedvem lett volna írogatni – na meg az elfogyasztott tequilla és fehér bor hatása is meglátszott volna a soraimon. Persze nem azt mondom, hogy csacsi részegen jöttünk haza, hanem csak egy pici szalon spicc volt a végeredmény.

Nos a pénteki nap. Kicsit később keltünk a szokásosnál – ezek szerint a pueblai levegő vagy a két heti jövés-menés volt olyan hatással ránk, hogy visszahúzott bennünket az ágy. Kényelmesen megreggeliztünk, majd házigazdáink tanácsára Cuexcomate volt a cél, ami állítólag a világ legkisebb vulkánja. Nagyon nem olvastunk a témának utána, beütöttem a Waze-be a helyet – és elindultunk. A cím Puebla egyik kerületében van – és amikor már azt írta a navi, hogy pár száz méter múlva ott vagyunk – akkor mondtam Esztinek, hogy sikerült megint eltévedni. Gyakorlatilag egy átlagos kisvárosi mexikói negyedben voltunk, ahol egy vagy kétszintes, lapos tetős házak szegélyezték a mértanilag megszerkesztetett utcákat. Az épületek európai szemmel talán kopottasak, színesek, de nem rendezettek – szóval olyan átlag mexikói városi utcaképet mutattak. Ja, és tök sík minden. Mi keresünk egy vulkáni kúpot, ebben a munkás negyedben – tehát tuti, hogy eltévedtünk. Ahol a navi jelezte, hogy álljunk le, ott tényleg leparkoltam, mondván, hogy majd újratervezünk. Erre meglátunk egy kisebb parkot – benne pedig egy jókora kőtömböt. Szóval csak megtaláltunk…

Kiszállunk – amit két héttel ezelőtt még nem biztos, hogy megtettünk volna. A helyzet az, hogy amikor megérkeztünk Mexikóba, akkor teli voltunk stresszel és talán félelemmel – hogy itt mindenki bennünket akar majd legyilkolászni, meg hogy itt mindenki drogos vagy drogot árul, ami sztereotípia aztán szépen lecsengett a fejünkben. Nem mondom, hogy nem vagyunk óvatosak, mert azért ugyanúgy vigyázunk magunkra, a kocsira, az értékeinkre – de azok az előítéletek, amik bennünk voltak – azok már letisztultak. Szóval kiszálltunk ebben a kerületben a kocsiból, a parkolós bácsi nagyot köszön, mosolyog – mi pedig megyünk turistáskodni.

Mielőtt a kis vulkánt elmesélném – előtte azonban pár szót a parkolós bácsikról/nénikről. Mexikóban köztudott, hogy rengeteg a szegény ember, nincs igazándiból nyugdíj, mindenki próbál valamiból pénzt szerezni – de nem úgy hogy koldul, hanem csinál valamit – vagy elad valamit. Mindenhol, ahol autóval megállsz, odajön egy kisöreg – segít beparkolni, majd amikor elmész, akkor megállítja a forgalmat, segít kitolatni. Ezért nem kér pénzt, de ha adsz, akkor segítettél valakin – és Ő ezt örömmel megköszöni. Ez így megy az összes bevásárló központnál, a belvárosokban, temetőknél – szóval szinte mindenhol. 2-3-5 pesó ( 30-45 Ft ) – és segítettél egy helyi idős embernek.

Tehát a vulkán. A tény az, hogy ez nem is vulkán volt, hanem egy gejzír, de ez már csak szőrszál hasogatás. Azt olvastuk, hogy amikor a spanyolok átvették a hatalmat az őslakosoktól, akkor már rég kihűlt ez a gejzír, a helyiek többnyire hullákat dobáltak bele. Most úgy néz ki a történet, hogy felmehetsz a tetejére, majd egy vaslépcsőn lemehetsz az aljára, ahol egy kis forrás szerű vizecske csörgedezik – majd megpróbálod átélni a helyzetet. Nem a világ legnagyobb élménye, de nagyon aranyos kis hely összességében.

Ezt követően életem párjának az volt a kérése, hogy menjünk egy temetőbe. Az az igazság, hogy a drágámnak az az egyik becsípődése, hogy szereti megnézni a temetőket akár Magyarországon, akár külföldön is. Annyiban igaza van, hogy sok mindent le lehet mérni a társadalomból, abból hogy mikén viszonyulnak az emberek a halottaihoz, miként temetnek. Most beütöttem a Google keresőbe, hogy mit szeretnénk megnézni – és az egyik találat a Panteon Municipal volt. Ezt a temetőt 1887-ben építették, és mára több mint 300 műemlék sír található itt. Ami Mexikóban nagyon meglepő, az a halálhoz való viszonyuk. Ők ellentétben velünk nem félnek az elmúlástól, hanem teljesen természetesnek veszik – és például november 2-án az elhunyt szeretteiknek ételt, ital visznek – ugyanis Ők hisznek abban, hogy aznap találkozhatnak Velük. A temetőik ezért sokszor színesek, talán túldíszítettek – és ami nekünk furcsa volt például, hogy színes és csillogó forgókkal van teli az egész temető. A sírok és a kripták olyanok, mint a házaik – szintén színesek, néha túlzottan csili-vilik, talán giccsesek – és néha dőlnek jobbra-balra.

A nap harmadik etapja az utolsó belvárosi séta volt, ami egyfajta elköszönésként is értelmezhető. Egy parkolóházban ledobtuk az autót, ettünk 2-2 churrost, majd sétáltunk egy nagyot a történelmi belvárosban, vettünk még egy-két apróbb emléket, leültünk egy padra – és néztük a főtér életét. A múltkori éttermünk mellett találtunk egy másik klassz helyet, ahol megebédeltünk. Mindketten Cemitas-t választottunk, ami egy buciban tálalt húsos étel. Eszti Cemita de Pollo-t, én pedig Cemita Especial-t választottam – és most az én döntésem volt a nyerőbb. Az én szendvicsemben grillezett sertéscsíkok, ananász darabok és sajt volt – Esztikének csak csirkehús csíkok jutottak – de salsa-val már az is teljes értékű lett. Ami azonban még a főétel előtt az asztalunkra került, az egy tálban lévő szeletelt retek és egy csomó negyedelt lime. A lime-ot rá kellett nyomni a retekre – és ezt kell eszegetni, amíg nem jön a szendvics. Mindketten szeretjük a retket – de így annyira más és annyira finom, hogy azt el sem tudom mondani.

Szépen elköszöntünk a belvárostól, még autóztunk egy keveset a városban ( pláza és élelmiszer üzlet, ahol szintén apróságok beszerzése volt a cél ) – majd alkonyatkor még sikerült lefotózni a pipázó El Popo-t, vagyis a Popocatépetl vulkánt – ami olyan szépen nézett ki a naplementekor.

Este pedig meghívást kaptunk a barátainktól, hogy vacsorázzunk együtt – egy nagyon klassz étteremben, ami a nap csúcspontja volt. Ez egy igazi gourmand hely, a neve: Restaurante El Desafuero. Olyan menüsort ettünk végig, olyan italokkal és olyan kiszolgálással – ami tényleg nagyon szépen lezárta ezt a napot és az elmúlt két hetet számunkra.