Edinburgh – Skócia – III.

Vasárnap reggel kicsit lustálkodunk, majd 10 óra magasságában elindulunk gyalog a Stockbridge Market-hez, ami egy kézműves piac – és ahol valami kis reggelizést- tízóraizást is tervezünk. Maga a kínálat olyan klasszikus, manapság trendinek nevezhető nagyvárosi, hétvégi piac – ahol vegán szappanoktól kezdve, kézműves sajtokon át, házias húskészítményekig sok mindent lehet kapni. Úgy látjuk, hogy bár vannak jócskán turisták is, de elsősorban a helyiek jönnek ide, ez abból is jól látszik, hogy a friss zöldségeknél, a frissen fogott halaknál is szép sor áll. Van egy stand, ahol spanyol srácok óriási méretű tálakban paellákat készítenek – és ezeket szintén a helyiek viszik tálakban – gondolom ezzel meg is van a vasárnapi ebéd vagy a vacsi.

Mi a Planet.g sátránál látjuk a reggelinket elkölteni, én Mediterranean szenyót kérek, Eszter Latino Vibes fogásra szavaz. Miközben rendelek, én meg sem nézem, hogy ez egy full növényi alapanyagokból dolgozó, vegán vállalkozás – de amikor eszem a szendvicset, akkor meg vagyok róla győződve, hogy egy nagyon intenzív ízvilágú, salsa szószos, pulled pork szendvicset falatozok – nem pedig egy teljesen húsmentes ételt. A pult mögött a brit MasterChef műsor Top 12-es versenyzője áll – és őszintén ez az ízekből nagyon le is jön.

Innen pár perc sétára van egy kis utca (a Circus Lane), amely a maga nemében egy klasszikus brit/skót utca, de a házak előtt lévő növények, maguk az épületek, az utca hangulata olyan sok turistát vonz, hogy ezt nekünk is meg kellett nézni. Az utca végén van egy kis templomocska, leülünk a lépcsőkre, majd hívok egy taxit, vagyis Bolt-ot – mert jó magasra kellene caplatni, ja és jó messze is, úgyhogy inkább taxizunk.

Most Imam nevű sofőrünk érkezik, aki legalább annyira kedves és segítőkész, mint az előző napi. A cél a Calton Hill, ami a város egyik legmagasabb pontja – amit kár lenne kihagyni.

A Calton Hill ( skót gaelül : Cnoc Coilltinn ) egy domb Edinburgh központjában , Skóciában , a Princes Street keleti végén túl , és a város UNESCO Világörökség része. A dombról és a dombról készült látképeket gyakran használják a városról készült fényképeken és festményeken .
A Calton Hill számos emlékműnek és épületnek is otthont ad: a Nemzeti Emlékműnek , a Nelson-emlékműnek , a Dugald Stewart-emlékműnek , a régi Királyi Gimnáziumnak , a Robert Burns- emlékműnek , a Politikai Mártírok Emlékművének és a Városi Obszervatóriumnak . 

Ismét nem fogok nagy tárlatvezetést tartani – mert aki szeretne, az úgyis eljön ide, és megnézi. Gyakorlatilag mi is csak sétálgatunk, nézzük az ikonikus épületeket, a panorámát, a mellettünk lévő dombokon, hegyeken mászkáló túrázókat, turistákat – akik pedig gondolom bennünket bámulnak… Tök szép és hangulatos ez a város innen felülről is – de itt jut az is eszembe, hogyha lesz még időnk, akkor a tengerpartra, a kikötőbe is érdemes lehet elmenni.

Innen vissza sétálunk a Royal Mile-ra, ami azért szintén nem kis távolság. A helyzet az, hogy pénteken kihagytuk az Edinburgh múzeumot, amit most be akarunk pótolni. Ez a múzeum is ingyenes – de őszintén, nem egy nagy szám, illetve kicsit olyan szedett-vedett. Sebaj, megnéztük, ettől is többek lettünk.

A nagy séta után innom kell valamit, úgyhogy leülünk a Cannongate pub előtti asztalhoz, majd cider-ezés közben nézzük a sok-sok turistát, a dugóban ülő helyeiket – vagyis bambulunk bőszen. Agyalunk, hogy mi legyen a délutáni program, majd Eszti is jó ötletnek találja, hogy menjünk ki a kikötőbe.

Ismét Bolt-ot hívok, most ismét egy Muhammad nevű sofőr érkezik egy Tesla-val, aki viszont ignorál bennünket – végig telefonál valakivel, de ezzel őszintén semmi gond, tök jót nézelődünk végig a 20 perces út során.

Kiérve a tengerpartra olyan finn-es érzésünk van, olyan, mintha Finnországban lennénk. A hangulat, a kikötői épületek nagyban hasonlóak – de egyébként az időjárás is legalább olyan szeszélyes itt, mint a finn tesóknál. Egyik percben esik az eső és borongós az égbolt, tíz perc múlva pedig süt a nap, téped le a kiskabátot magadról.

Itt is most olyan napsütés, olyan simogató időjárás lett, amit nem is gondoltunk a zord skót tengerparton. A cím, ahova kértem a fuvart, a Fishmarket Edinburgh, ami ténylegesen egy kajálda, ahol friss tengeri halakat és herkentyűket lehet falatozni, de az épülettömbben több étterem is kínálja a halas és nem halas ételeit egyaránt. Korábban ez az épület szerintem tényleg egy halpiac lehetett, de mára más lett az igény – így tökéltesen meg lett az új funkció. Egy klasszat sétálunk a környéken, a világító toronynál – aztán természetesen eszünk…

Eszter egy tenger gyümölcsei rizottót kér, én hosszas töprengés után csak maradok a sztenderd halas fogásnál – a fish and chips-nél. Mind a két kaja hozza az elvártat, a a sör és a cider szintén. Érdekes, hogy ahogy öregszem/öregszünk, úgy egyre kevesebbet tudunk enni. Most is így járok, alig tudom megenni ezt a főételt, tíz éve meg még ettem volna előtte valami előételt is…

Innen átsétálunk ezen a kis félszigeten a Brittania hajóhoz, ami II. Erzsébet régebbi világutazó hajója volt, és ami most nyugdíjas éveit az edinburgh-i kikötőben tölti. Először úgy gondoltuk, hogy talán bele is megyünk, megnézzük belülről is – de aztán az elolvasott infók és a kicsit szánalmas körülmények, installálás miatt ezt elvetjük – egyszerűen csak nézelődünk. Hogy mire gondolok? Nos a kikötött hajó mellett áll egy sok emeletes, elég gagyi pláza épület, bent gagyi üzletek, funkciótlan terek, hangos zene, szóval olyan lehangoló feeling fogad, a hajóhoz pedig egy csecse-becse üzleten lehet bejutni – szóval off az egész.

Sebaj, a pláza elől indul egy villamos pont a belvárosba – úgyhogy taxi helyett most tömegközlekedünk. Teljesen szuper, klimatizált a villamos – és egyre több western kalapos, mini szoknyás vagy sortos, wesco csizmás csaj száll fel a vilingerre. Már napok óta figyeljük a városban, hogy miért van egy csomó csaj így beöltözve, mert rengeteg ilyen szerkós lányt láttunk már két napja. A villamoson kifaggatom a ChatGPT, hogy „Ő” mit tud erről, de először csak süketel az egyetemistákról meg minden baromságról, de amikor pontosítom a kérdéseket, akkor megadja a választ. Este egy 30 éves amcsi csávó – Zach Bryan – tart itt koncertet – és ő miatta van ez az az óriási hiszti. Mire a belvárosba ér a villamos, addigra több a wesco csizmás, western kalapos csaj, mint az egyéb utas…

Hazaérve megint pihenünk egy kicsit – mert már most is túl vagyunk a 10 kilométeres sétán, de a pihenő után ismét egy kis esti sétára indulunk. Nincs igazi cél, csak lődörgünk, élvezzük a város kora esti hangulatát. Az első helyszín, a St. Andrew Square Garden, ahol épp egy szabadtéri film fesztivál zajlik. A Mellville Monument körüli pázsiton plédeken, székeken, napozó ágyakon hesszelnek a helyi arcok – élvezik a kertmozi hangulatot. Mi csak átsétálunk a parkon – a kimenetelekor a biztonsági őrök udvariasan köszönnek nekünk, ami sajnos számunkra meglepő dolog, de itt tök természetes.

Tovább sétálunk, megnézzük alaposabban a Balmoral Hotelt, ami Edinburgh egyik legikonikusabb épülete és intézménye. Így a naplementében talán még szebb is, mint napközben – de most a forgalom is kisebb, úgyhogy igazán szép arcát mutatja nekünk ez az épület. Próbálok azért egy pub-ot is találni, ahol a lefekvés előtti italainkat megihatnánk – de csak egy nagyon elegáns, sarki helyet sikerül felfedezni, ami biztos számunkra megfizethetetlen lenne. A hely neve: The Guilford Arms.

A Guildford Armsot Robert Macfarlane Cameron tervezte, és 1896-ban alapították. Építése magában foglalta a korábban a Guildford Arms Hotelnek otthont adó bérház földszintjének és második emeletének lebontását, majd újjáépítését. Az új Guildford Arms egy magaslati bárral büszkélkedhetett, amelyhez egy pultsziget tartozott, amelyet 1940-es átalakítások során eltávolítottak, valamint egy galériával, amely mindkét szinten két nappalit foglalt magában. Az impozáns homlokzat nagy, széles íves ablakokból, váltakozó, bordázott pilaszterekből és matt üvegfalakból áll, amelyeken a „Guildford Arms” felirat látható. A nyilvános bárba forgóajtókon keresztül lehet bejutni, amelyek egy bejáraton belül helyezkednek el, amelyet egy gránitoszlopokon nyugvó, díszes terméskő oromzat szegélyez.
A Guildford késő viktoriánus fényűzésének legfőbb emlékeztetője a pompás jakobiánus stílusú mennyezet, amely uralja a nyilvános bárt. A bár berendezésének központi eleme tíz hagyományos valódi ale sörfőzőből álló sor, kék porcelán fogantyúikkal, amelyeken a DM Stewart Ltd. céglogója látható. A szögletes bárpult felett egy üvegpolcot magában foglaló baldachint négy oszlop tart. A röviditalok egy íves, tükrös állványzaton vannak kiállítva a hátsó falakhoz igazítva. A bár végében egy impozáns Thorne Brothers tükör lóg.

Azt mondom Eszternek, hogy nem érdekel az árszint, csak nézzük meg, mit veszíthetünk. Erre az ajtón kinn van egy tábla, hogy most a Timothy Taylors sörök pintje csak 4 font – vagyis itt fogunk eddig a legolcsóbban inni az ittlétünk alatt, már ha van hely. És szerencsénkre van – úgyhogy indul az élvezkedés.

Belül tényleg lenyűgöző az objektum, de a sörcsapon kívül nem akartam nagyon fotózni, csak ami nem zavaró. A szőnyeg olyan süppedős, mintha nem is egy pub-ban lennénk, a mennyezet, a pult, a bútorok eszméletlenek, a sör-kínálat frenetikus, a személyzet szintén. A pultban lévő két „öreg” csapos kedvesen próbál velem kokettálni, de nem is zavarja Őket, hogy alig értem a poénokat – Ők így élik a mindennapjukat, minden vendéghez van egy kedves vagy humoros szavuk.

Persze a végén nem csak egy korsó lett a lefekvés előtti pia – de hát ki is emlékszik a végére. Nagyon klassz befejezése volt ennek az estének ez a pub, örülök, hogy ide is eljutottunk. Ja és még annyit, hogy 1896 óta ugyanaz a család birtokolja az ingatlant és a pub-ot egyaránt…