Portugália – élménybeszámoló II. – Lisszabon
Most, hogy írom az élményeinket és látom a fotókat, azon döbbenek meg, hogy miként tudtunk ennyit menni egy nap alatt. Késő délután már annyira fáradt voltam, hogy próbáltam rávenni kis csapatunkat, hogy vegyünk vissza a tempóból – de 3-1 arányában leszavaztak. A napi eredmény közel 26.000 lépés lett, több mint 15 kilométer…. Kérdem én, normálisak vagyunk? 😀
Nos a reggeli után átmentünk az szállodával szemben fekvő merkato-ba, ahol a zöldség részlegen nagyjából úgy érzetük magunkat, mintha otthon lennénk, a hús és hal szekció azonban már nagyon más volt. Aki már járt hasonló, mediterrán, tengerparti ország piacán az hasonló látványban részesülhet. Minden féle és fajta hal és kagyló megtalálható itt a jeges pultokon – nekünk, szárazföldi emberkéknek pedig csak fáj a szívünk, hogy mi otthon nem tudunk így, frissen ilyen halacskákat venni és enni – na de azért is jöttünk ebbe az országba, hogy legalább itt kóstolhassunk ilyesmiket.
Metróval kiutaztunk a főváros új hajóállomására, ahol rácsodálkozhatunk arra, amit később már természetesnek fogunk venni. A portugáloknál a vasúti, metró vagy egyéb állomások nem csak funkcionálisan fontosak a helyieknek, hanem figyelnek arra is , hogy baromi jól nézzenek ki. Akár régi, akár új ilyen épületről van szó, az biztos, hogy teli van kézzel festett, minőségi csempézett falakkal, jellemző a kovácsolt vagy öntött vas szerkezet – szóval nem egy magyaros MÁV feeling lengi be ezeteket az épületeket. Most egy új hajóállomásra érkeztünk meg, ahol bambultunk egy jó nagyot, majd átmentünk a főtérre – Praca do Comércio – ahonnan fantasztikus látvány fogad bennünket: délre a Tajo öböl, északra pedig a lüktető belváros, fölötte pedig a vár és egy csomó domb és műemlék.
Iszunk egy kávét és hűsítő italt a Can the Can kávézó teraszán, de csak azért írom le a hely nevét, mert benn, maga az üzlet valami kis csoda. Ez korábban szardínia készítő vagy raktár hely lehetett, amit eszméletlen ízlésesen és modern módon felújítottak – most pedig kávézó, art gallery funkciót is ellát, szóval egy nagyon jó hely lett.
Innen pár ajtóval arrébb, az árkádok alatt fedezünk fel egy sörfőzdét és bacalhau sütő helyet ( Musea da Cerveja ), ahol az én barátomnak már vásárolnia is kell. A bacalhau egy spéci portugál étel/köret, amit aztán több helyen mi is kipróbálunk. Az alapanyag gyakorlatilag krumplipüré, amit össze dolgoznak tőkelhallal, majd két kanál segítségével tojás alakú formákat gyártanak, miközben sajt is kerül a forma közepére. A bogyókat kisütik, majd a lüke turistáknak szépen eladják. Tök finom, nagyon jól telíti a túrsita pocakját.
Átkeltünk a téren, sétáltunk a belváros kopott kockáin, majd a 28-as villamos egyik megállóját kerestük. Köztudott a lisszabonba látogatók között, hogy érdemes felülni erre a villamosra, mert átmegy a város menőbb pontjain – amit most mi is kipróbáltunk. A villamos elcsörgött a székesegyház előtt, több mirador (kilátó hely) és kisebb terecske mellett is elsuhantunk – és egyre magasabbra kúszott velünk, majd ismét lefelé vette az irányt. A végállomás a Hotel Mundial előtt volt, ahol kóboroltunk egyet a környéken – majd az egyik kis üzletben vettem egy klassz kis szalmakalapot. Ez azért volt jó, mert ez után nem égett szénné a fejtetőm, na meg azért is, mert ez után igazi keletnémet turistának néztem ki – ami azt is eredményezte, hogy innentől a város összes drog dílere nekem akarta eladni a portékáját: kokain, marihuána, stb, stb,… ( és ez tényleg nem vicc, minden délután és este engem zaklattak a srácok ).
Nos ismét visszaültünk a 28-as ra, majd egy újabb mirador (kilátó) volt a cél, ahol szó szerint a lábaink alatt volt a város. ( Terrace Bar Esplanada ) Itt a panoráma mellett egy templomot is megnéztünk, ami a látvány mellett a hűs levegőjével is feltöltött bennünket. A kis csapat kitalálta, hogy innen átsétálunk a várba, a baj csak az volt, hogy volt közöttünk egy baromi nagy völgy, ami azt jelentette hogy a macskakövön le, majd fel kell mászni. Én a villamosra szavaztam – de megint egyedül maradtam… Viszont közben találtunk egy tök jó kiskocsmát, ahova nem nagyon járnak hozzánk hasonló külföldiek, hanem inkább helyi arcok ebédelő helye. Beültünk a teraszra, majd finoman meg is ebédeltünk. Sült szardínia, grilezett garnéla és tintahal volt a menü – Eszterem pedig egy igazi portugál leveskével próbálkozott ( húsleves, beáztatott kenyérke, tükörtojás és koriander ) – nem kis sikerrel. Iszonyúan jó esett a jéghideg söröcske, időnként elcsillengelt mellettünk a huszonvalahanyas villamos – közben pedig pihentettem a lábaimat.
De minden pihenésnek menés a vége – úgyhogy mentünk a várba. Mindig csak feljebb és feljebb mentünk – de őszintén megérte. Alattunk az egész város lüktet, látjuk az egész öblöt, a távolban az óceánt, közben látunk egy csomó gyönyörű pávát – szóval igazi turista élmény. A vár legfelső tornyaiban nekem már remeg a lábam, de nem csak a sok menéstől, hanem a tériszonyom miatt is – de akkor is itt vagyok, letojom.
Innen ismét villamosra pattanunk, majd a város másik feléig csattogunk, ahonnan egy másik dombról egy másik miradorról már messziről látjuk, hogy hol is voltunk. (Ilyen mirador vagy kilátó hely kb hatvan van Lisszabonban – nekünk talán vagy tíz lehetett meg összesen…) Ha már ebben a kerületben vagyunk, akkor próbálunk Ádám fiamnak spéci gumikacsát venni (ugyanis Ádámnak már több száz, a kontinens sok-sok országából van ilyen kacsája) – de sajnos a covid miatt a Lisbon Duck Store zárva van.
Én már olyan fáradt vagyok, hogy el sem tudom mondani. A csapat enged az erőszaknak, elindulunk a esti vacsoránk helyszínére – ami így is van egy órás séta lett. Le és fel, csak megyünk – de persze közben minden nagyon érdekes és izgalmas. Végre a google térkép azt mutatja, hogy nem vagyunk messzire – a végcél: TimeOut Market.
Ez egy korábbi vásárcsarnok lehetett, amit aztán egy igazi gasztro-kult hellyé varázsoltak. Az itteni éttermek, kifőzdék és cukrászdák egységes designt kaptak, minden tábla matt fekete, a feliratok fehérek – a pultok mögött azonban aztán minden hely más. Kicsit leülünk, egyeztetünk, hogy mit is együnk-igyunk, majd egy közös habzsi-dőzsi mellett döntünk. Kérünk az egyik helyen egy 8 elemből álló degusztációs tálat, kérünk az egyik helyen egy sonka-sajt-gyümölcs tálat is, de eszünk életünkben először friss osztrigát is – mellé pedig válogatott helyi borokat kóstolunk. A vacsora nem kapkodós, ráérősen kóstolgatunk, élvezzük az ízeket és egymás társaságát – na meg a nyüzsgő, érdekes tömeget.
Mire kiérünk, addigra már rendesen este van, még megnézzük a rózsaszín utcát ( ilyen színű az aszfalt ebben az utcában), de már minden szórakozóhely zárva van – csak a drogárusok próbálnak nekem mindenáron eladni egy két zacsi füvet vagy valami szart… 🙂
Végre a metróhoz érünk, nekem a lában már nem nagyon működik, beesnék az ágyba, de a nejem és a barátaim még úgy érzik, hogy van mit megbeszélni a szobánkban, úgyhogy trécselünk még egy darabig…
