Sulyom Tájétterem – Sarud
Nem szoktam és most sem fogok éttermi kritikát írni, már csak azért sem, mert nem vagyok kritikus, sőt vendéglátós szakember sem – de mégis “tollat ragadtam”. Úgy éreztem, hogyha már európai utazásainak kapcsán hoztam erre a blogra klasszabbnál klasszabb éttermeket és fogásokat, akkor szívem egyik szegletét nem hagyhatom ki.
Igen, akik ismernek bennünket, azok tudják, hogy több mint 15 éve beleszerettünk egy akkor még csendesebb, de nagyon szerethető kis faluba, Sarudba. Annak idején vettünk egy klasszikus Kádár kocka családi házat a főúton, majd szinte pénz nélkül családi üdülővé formáltuk a saját kezünkkel. A srácaink még kicsik voltak, nem volt itt wi-fi, nem volt számítógép, a tv-n is csak néhány alap csatorna jött be – de imádtunk itt együtt lenni, rengeteget horgásztunk, fociztunk, íjászkodtunk, élveztük a Tisza-tavat és az együtt töltött hétvégeket, a nyarakat. Mi lettünk a nem túl csendes, de mindig főzicskézős egri család – de igaziból Sarudnak köszönhetem a blog indulását is. A szomszédaink tudták, hogyha mi év elején megjelenünk a háznál, az azt jelenti, hogy itt a tavasz. 🙂
Hosszú-hosszú évekig csak egy dolog hiányzott mindannyiunknak az pedig egy jó étterem volt. A mai Sulyom helyén anno még voltak próbálkozások arra, hogy étteremként funkcionáljon a hely ( mi pedig ingatlan értékbecslőként picit részt is vettünk a projektben), de a fagyasztott, rántott pulykatallér és sült krumpli kombóra már akkor sem voltak vevők az emberek, szép lassan újra bezárt az objektum.
Egyszer csak érkezett a faluba egy “pesti ember”, aki hasonlóan hozzánk, beleszeretett az itteni világba, de Ő ezt olyan óriási lendülettel, erőbedobással tette, hogy meg is változott a falu, egy igazi üdülőfalu lett mára Sarudból. Mi örömmel figyeltük az egyre szépülő Tisza partot, az új és újabb attrakciókat, majd megtudtuk, hogy Kücsön Gyula egy új, négy évszakos éttermet gründol, ami aztán Neki sem volt egyszerű feladat. Láttuk a szépen újjá alakuló épületet és a környezetet, a netes felületeken követtük, hogy érkezik a profi konyhai gépészet, de a chef és a személyzet megtalálása már nagyobb falat volt. Végre érkezett a hír, hogy összeállt a csapat, megvan a chef – Berecz Ádám személyében, majd láttuk a fotókat a csodás ételekről és az ízléses helyről is.
Most hétvégén pedig elérkezettnek éreztem az időt, hogy gourman barátainkat meglepjem egy spéci, sarudi élménnyel, egy vasárnapi közös ebéddel. Na jó, azért pénteken már alapoztunk egy általam készített sous vide cigány pecsenyével és egy csomó borral, szombaton pedig szerb ételt grilleztem a csapatnak, majd este a St. Andrea pincészetében ünnepeltünk Lőrincz Gyuriékkal a Szőlő Ünnepen – de azért mindannyian vártuk ezt a vasárnapi gasztró élményt is.
Persze utána olvastam, hogy asztalt érdemes foglalni, ami már nagyon jó hír, ami azt jelenti, hogy az ötletgazdák jó úton járhatnak… Jól is tettem, hogy foglaltam, mert nem igazán lett volna szabad hely még a teraszon sem – pedig már szeptember van, azt gondolná az ember, hogy Sarudon már a fű sem nő ilyenkor. Megkaptuk az asztalunkat, aztán egy kicsit kezdtem megijedni, mert hosszú percekig senki sem foglalkozott velünk – de aztán csak érkezett egy fiatal felszolgáló és hozta az étel-ital lapokat. Egyetlen bajom volt csak, annyira ittam volna egy jéghideg fröccsöt – de hát aki autóval érkezik ide, az meg is érdemli.
Kis csapatunk azt találta ki, hogy közösen kérünk két adag haltepertőt, ami majd felvezeti mindannyiunknak a levest és a főételt – ezt a metódust a mostani, nyári portugáliai utazásunk során is alkalmaztuk több helyen.
Az étterem azonban ebben is megelőzött bennünket, ugyanis érkezett ízelítőként néhány házikenyér karika, na meg egy olyan házias körözött az asztalunkra, mintha az édesanyám készítette volna a krémet. Élveztük az ízeket, majd megjöttek a haltepertők és a remulád mártás is, amik aztán igazolták számunkra, hogy jó helyen járunk. Végre a napocska is kezdett ősziesen melegíteni bennünket, eszegettünk, sztorizgattunk – de mondtam is az asztaltársaságnak, hogy ez egy slow food hely, nem fogunk rohanni.
Érkeztek a levesek, a lányok mentás-cukorborborsó krémlevesre szavaztak, mi fiúk pedig vadkacsaragu levesben gondolkoztunk – de sem látványban, sem ízben sem csalódtunk. Minden összetevő a helyén volt, az ízek egyszerre tükrözték a vidék friss és üde aromáját, ötvözték ezeket a korszerű konyha technológiájával – látványnak pedig szinte alkotásnak nevezhettük volna a tányérokat.
Főételnek a csajok serpenyős süllő filében gondolkodtak, mi pedig a barátommal a séf ajánlatát kértük, a szürkeharcsa hortobágyi palacsintát, ami ételek fel is tették a koronát az étkezésünkre. Nem fogom végig elemezni a két fogást, mert leírni úgysem lehet, de tényleg ezekre is igaz, hogy Berecz Ádámnak sikerült egy Tisza parti kis faluba egy korszerű, modern konyhát varázsolni, miközben sikerült a vidék ízét meghagyni a gyönyörű tányérokon.
A desszertet ezen a napon kihagytuk, mert így is jóllaktunk – de a pincér srácok nem hagytak meglepetés nélkül most sem, ugyanis kézzel készült csoki bonbon-ok kerültek egyszer csak elénk, úgyhogy ismét lesz mit lebicajoznunk…
😀
Az ebéd végén még megnéztük a volt házunkat, ami azóta szuper átalakuláson ment át, és amely Pagony vendégházként fogadja mostantól a Sarudra érkezőket, meglátogattuk és megszorongattuk a kedvenc volt szomszédainkat (szia Reni és Évike), majd egy kicsit elérzékenyülve gurultunk haza, tudva azt, hogy Sarud is és a régi házunk is jó kezekben van, mi pedig utazhatunk akár Finnországba, akár Budapestre a gyerekeinkhez, mert mi leginkább ott érezzük jól magunkat, ahol Ők vannak.