Szakadó hó, szikrázó napsütés, Palak paneer, jégkorong, finn pizza és utazás haza – avagy az utolsó két nap Jyväskylä-ban
A címben szereplő elemek jellemezhetik a két utolsó napunkat Finnországban, de azt hiszem menet közben még csöpögtetek számotokra egy-két érdekes infót is.
Szóval szombat reggel. Egész este szakadt a hó, de a finn közútkezelő itt tényleg fel van készülve a télre, vagyis este tízkor a spéci jármű már túrja el a járdákról a havat, majd szórja a csúszásmenetesítésre az apró, kicsi kavicsokat. Itt nem sóznak, csak ezt az apró kavicsszórást használják – ami nagyon praktikus, mert még a jeges járda sem csúszik, egyedül csak a lakásba könnyű behordani ezeket a kis kövecskéket.
A másik érdekességet a belvárosban fedeztük fel. Sétáltunk a havas, jeges térburkolaton a belváros felé haladva – míg egyszer csak egy egyenes vonal mentén véget ért a hó és jég – és csont száraz sétáló utca következett. Tanakodtunk a miérteken, majd persze leesett a tantusz – bakker a finn rokonok fűtik az utcát… Nos a közvetlen belvárosi utcák csont szárazak, nem kell havat takarítani – de gondolom szép kerek összeg lehet a havi rezsi. 🙂
Az autó utakat nem takarítják, nem kotorják el a a havat, azt letapossák a szöges gumijú autók. Ez nem csak a városban, hanem az autóutakon is így zajlik – és ennek ellenére mindenki halad, a főútvonalakon is simán megyünk 80-al a havas utakon.
Ha már a havon való közlekedésről beszélünk, akkor itt az ideje, beszélni – na nem a hüvelygombáról – hanem a kerékpárról, a kerékpározásról. Nos a finnek nagyon szeretik a környezetüket, nagyon védik is azt, imádnak túrázni, imádnak bicajozni. Olyannyira szeretnek bicajozni, hogy iszonyú sokat kerékpároznak, és nem csak nyáron, hanem egész télen is. Télen ugyanúgy szöges téli gumit használnak, mint az autók – majd ezekkel a bicajokkal száguldoznak is a jeges, havas utakon. Így viszik a kissrácokat az oviba, így járnak dolgozni, mennek bevásárolni – és tök mindegy, hogy az eső esik, vagy a hó – Ők bármikor előveszik a bicajt. Mindenhol rengeteg a fedett, a nyitott, a fűtött, a szabadon álló kerékpártároló – vagyis minden lehetőség meg van a kerékpározásra.
Még egy érdekesség, amit szeretnék megosztani Veletek. Az irodai munka. Szóval a finnek szeretik a praktikus öltözeteket, nem nagyon flancolnak, bár látszik, hogy jó minőségű, kényelmes és praktikus öltözeteket használnak – de ami számunkra nagyon érdekes volt, az az irodai zokniban való munkavégzés. Persze nem minden irodára jellemző, de nagyon sok helyen a munkahelyen nem cipőben dolgoznak, hanem azt kinn hagyják az iroda előtt, benn pedig simán zokniban nyomják le a napot. Így persze nem hordják be a havat, a latyakot, az apró kavicsokat – tök kényelmesen érzik magukat, de nekünk ez akkor is furi. Viktor azt mondja, hogy Ő már abszolút megszokta, nem zavarja, sőt nagyon kényelmesnek tartja ezt a szokást.
Nos visszatérve a szombat reggelre, ahogy mondtam – végre megláttuk a napot. Nem volt magasan, de gyönyörűen sütött a teraszunkra és alattunk fekvő, havas tájra. Mi Eszterrel egyből arra gondoltunk, hogy menjünk egyet sétálni a tóhoz, a lusta fiatal rokonság azonban ignorálta az ötletet. Mi felöltöztünk – mert azt láttuk, hogy mínusz 5-6 körül van a hőmérséklet – és lementünk a többi kocogó, kutyasétáltató, kisgyermeket tologató helyi közé a tópartra. Tényleg úgy nézett ki a lakópark, mintha egy kellemes, tavaszi budapesti parkban lennénk, csak itt 10 centi hó volt, na meg csípős, ropogós hideg. A tó széle már kezdett befagyni, másnap már majdnem a közepéig tartott a jéghártya. Mi a sétányon elballagtunk egészen a híd lábáig, majd a kikötőhöz, ahol a régi faépület 1919-es építésű – és igazán impozáns látványt nyújt. A hideg ellenére nagyon klasszat sétáltunk, élveztük a gyönyörű finn tél kezdetét – de sietnünk kellett, mert Fruzsinánk finom ebéddel várt bennünket.
A mai menü ismét egy olyan étel lett, ami a finnek nagy kedvence – de gyakorlatilag egy indiai egytálétel, és sajnos húsmentes… Ez a Palak paneer, ami egy spenótos, igazi indiai fűszerezésű fogás, amihez barna rizst tálalnak, és amire pirított Leipäjuusto ( kenyérsajt ) került. Viktorék mesélték, hogy a helyiek tényleg nagyon szeretik ezt a fogást és Fru azért is találta ki, hogy bennünket is ezzel lep majd meg. Mi Eszterrel nagyon szeretjük az indiai, fűszeres ételeket, pláne ha ebben még finn alapanyag is van.
Betermeltünk mindent, Fruzsi ismét bizonyította, hogy nagyon jó háziasszonnyá kezd válni itt az ezer tó országában. Ebéd után ismét egy klassz meglepetésben volt részünk, amit Vik szervezett nekünk – ez pedig egy profi ligás jégkorong mérkőzés volt, ahol a Jyväskylä méri össze az erejét a KalPa csapatával. A meccs maga 17.20-kor kezdődik, de kitaláltuk, hogy sétálunk egy nagyot még a tóparton, majd átmegyünk ismét az Old Courtyardba, megnézzük, hogy milyen az esti kivilágítása – majd átesünk a jégkorong szüzességünk elvesztésén, az esti meccsen.
Alaposan felöltözünk, mert már mínusz 7 foknál vagyunk, és a szelecske is elkezdett fújni – de Finnországban nincs rossz idő, csak nem öltöztél fel rendesen. Nagyon jól áll a környéknek és a tónak a naplemente is, pózolunk egy jót a Jyväskylä feliratnál – és nagyon élvezzük, hogy így együtt lehetünk. Az Old Courtyard kicsit csalódás – bár gyönyörűen ki van világítva és nagyon hangulatos is, de rajtunk kívül alig van valaki itt, nincs sehol egy kis forró ital sem, pedig azt hittük, hogy így Karácsony előtt, szombat délután itt nagy buli lesz. Sebaj, sétálunk fel a dombon, át az egyetemi parkon – majd már látjuk, hogy minden irányból érkezik a tömeg, a nagyérdemű szurkoló tábor.
Mire ide érünk, azért már a jégkorong stadion is fűtött katlannak tűnik – majd kezdődik a buli. Igazi látványos és hangos a show, csinos zászlós csajok gyűrűjében érkezik be a piros-feketében harcoló JYP, akik jelenleg harmadikok a Liiga bajnokságában, és akik már voltak bajnokok is. Az ellenfél a KalPa, akik sárga-fekete színkombóban nyomják, és aki között van egy magyar srác is – Sebők Balázs (14-es mez), aki már több éve üti profiként a korongot Finnországban. ( Természetesen mi a JYP-nek szurkoltunk, de hevesebben verő szívvel figyeltük a sárga 14-es mez minden mozdulatát is, mert azért csak a mi fiunk Ő is… )
Nos egy óriási élmény volt ez az este mindannyiunknak. Kvázi az első sorban ültünk, úgyhogy testközelből láttuk az akciókat a palánk mellett, a buliban, néha olyan robbant a palánk, amikor a két 80-90 kilós csákó egymásnak rontott, hogy majd frászt kaptunk. A finnek hogyan szurkoltak? Hát ülve. Nagyon aranyosak, de ez a nemzet belülről bulizik, Ők belülről szurkolnak. A góloknál kb 20-30 ember ugrott fel szerintem, a többiek nem ordítva, csak kissé hangosabban, tapsolva ünnepelték a gólszerző(ke)t. Én egy gólnál felugrottam, míg a mellett ülő csóka kellően rámmordult, így próbáltam ülve szurkolni tovább. Tök aranyosak a finnek, nekem marhára bejön a visszafogottságuk – persze hosszú idő után már lehet, hogy idegesítenének egy kicsit. A sörözést most kihagyjuk, mert nincs szívünk 7,5 €-t szánni egy-egy sörikére, de azért a pop corn és a hot dog nem maradhat ki. A harmadik harmad elejéig nagyon kiélezett a küzdelem, majd a helyi csapat felszívja magát és 4-1-re veri a vendégeket.
A meccs végén a stadion rekord gyorsasággal kiürül, mi még élveznénk a helyszínt, de szépen kiterelgetnek bennünket. A hideg így este 7 körül már meggyőző – nem tudom, hogy a két ifjú egrink hogy fogja bírni a mínusz 25-30 fokot majd januárban, februárban, de remélem felnőnek a feladatra. Félúton hazafelé a belvárosban megállunk egy kávézóban melegedni, iszunk és eszünk mindenféle jót, majd feltöltődve melegséggel visszasétálunk az utolsó finn alvásunkra. Még kockulunk, dumálunk egy nagyot a jó meleg lakásban, majd éjfél előtt szépen elalszunk.
Vasárnap már nyoma sincs a szombati napsütésnek, esik a hó – de ma már nincs annyira hideg, csupán mínusz 1,5 C-nál vagyunk. Agyalunk, hogy mit csináljunk még délelőtt, de abban maradunk, hogy szépen összecsomagoljuk a kis bőröndjeinket, majd lemegyünk a szomszédban lévő pizzériába ebédelni, majd veszünk egy-két helyi sajtot, fűszert, miegymást – majd kiszabadítjuk a kocsit a hó fogságából, aztán három körül elindulunk Lappeenranta-ba a repülőtérre. Maga az út normál esetben kb 3 óra lenne, de szakadó hóesésben, idegen úton, idegen autóval, sötétben kicsit nehezítettebb a szitu – így kicsit rátartok az út tervezésénél.
A pizzéria egy régi ipari épületben található, és hét közben Ők is árulnak korlátlan fogyasztású menü ebédet is, de vasárnap csak étlapról lehet válogatni – amivel persze nekünk semmi gondunk sincs. Tipródunk, hogy meg tudunk-e enni fejenként egy-egy egész pizzát egyáltalán, de aztán látjuk, hogy itt is lehet elcsomagolni kaját, úgyhogy nem variálunk. Persze itt is van „ingyenes” salátabár, amit személy szerint én egyre jobban szeretek, mert a főétel előtt tényleg nagyon jólesik egy kis tányérnyi, saját magunk által összeállított saláta fogás.
A tulajok közel-keletiek ( török/kurd/szír/arab/palesztin/… ), nagyon jó fejek, kedélyesek. Az egyikőjük figyeli, hogy milyen nyelven beszélünk, majd bátortalanul kérdezi Viktortól, hogy honnan jöttünk. Ahogy megtudják, hogy magyarok vagyunk, a csákó már tök laza, elmeséli, hogy élt Budapesten, imádja az országunkat – sőt Viktort 3 perc múlva már az egyik legjobb barátjaként emlegeti … Nagyon jó fej, nagyon élvezi, hogy kötetlenül beszélgethet egy vendéggel, ami a finn vendégek esetében már szerintem kevésébe bejáratott dolog lehet.
Nos a kaja egy részét elvisszük az útra, de előtte még kávézunk is egy jót, majd Tomival kivakarjuk az autót a hó fogságából. Három óra előtt a szakadó hóban elkezdünk búcsúzkodni, de azért nagy para nincs, mert a Karácsonyt úgyis együtt fogjuk tölteni – úgyhogy mi szépen elindulunk délre.
Az autóút erősen havas, a nyomvonalon letaposott – én olyan 70-es tempóval megyek, de nem akarok száguldozni, mert van bőséggel időnk. A helyiek nagyjából a 80 alatti sebességet tartják, de van egy-két merészebb versenyző, aki ezen az úton bepróbálkozik a százas tempóval is, persze csak addig, amíg meg nem látja a traffic kamrákat. Az út a gyönyörű, fenyőfás erdő közepén fut, a terep lejt és emelkedik, dimbes-dombos, kanyargós – és egy idő után baromi unalmas. Időnként utolér egy-egy helyi Raikkönen, aki óriási hőfelhő kíséretében megelőz, de van olyan is, hogy dupla pótkocsis kamion ér utol bennünket, akiket aztán egy kiállással engedek el. Én tartom a nyolcvanas tempót, így is olyan jól fogyaszt a Skoda, hogy a végén alig kell bele tankolnom.
Kétharmad úton megállok inni egy kávét, pihentetni a szemem – a többieket időnként elnyomja a buzgóság, de azért csak elfogynak a kilométerek. Időben megérkezünk a reptérre, leparkoljuk az autót, majd azért megnézem, hogy az autó kölcsönzős srác itt van-e, de üres a pultja. Az autó visszaadása annyi, hogy a kulcsot bedobom egy postaládába – majd ezzel le is tudjuk az adminisztrációt.
Benn az épületben annyi az orosz, hogy rájövünk, miért is innen indul a Ryanair Budapestre. Valószínű az orosz határ közelsége miatt innen jobban tudnak a fővárosunkba utazni az orosz turisták, mert finn és magyar szót szinte alig lehet hallani a váróban. A tranzit tragikusan kicsi, szinte megalázó így bánni velünk még akkor is, ha tudjuk, hogy ez egy fapados járat. Közben beérkezik a Budapestről érkező járat, ami kis tankolás után már fordul is vissza velünk.
Budapesten vár egy rossz hír – hoztuk magunkkal a hóesést, ami számomra csak annyiban gáz, hogy az indulás előtti napokban nem volt időm elmenni gumit cserélni az autón, így nyári szettel kell hazacsorogni az M3-ason, ahol szerencsémre Gödöllőtől már száraz az aszfalt.
Konklúzió?
Még sohasem jártunk Finnországban, egyikőnk sem volt még ennyire északra. Bár a Télapóval személyesen sajnos nem találkoztunk, de szembesültünk a finnek sajátos világával, a maguk szolid vendégszeretetével, a természetközeli világukkal. Megismertük a történelmük egy-egy szeletét, azt, hogy a mi nemzetünkhöz hasonlóan Nekik sem volt könnyű életük a svéd, orosz és német „szomszédok” árnyékában, de óriásit ugrottak, nagyon szépen és jól élnek, precízek, törvény és tulajdon tisztelők – de nem másznak bele más aurájába, de azt sem szeretik, ha az Ő aurájukat akarjuk megérinteni. Az épületeik kettősek: ott vannak a kb száz éves, hagyományos fa épületeik mindenhol, de ott vannak a modern, csupa üveg-kő-fém kombóból épült középületeik, lakóházaik, amik fel vannak szerelve minden technikai csodával. Nem rohannak sehova, a közúti, városi forgalom olyan nyugis, mintha Budapesten csak nyugdíjasok ülnének az autókban, amit nem bántásból mondok, hanem olyan megnyugtató. A városokban sok a zöld és a park, e miatt azonban nagyok a távolságok – ami szerintem csak engem zavart, mert én keveset szoktam sétálni, de a végén már kezdtem egészen ráhangolódni a gyaloglásra. Hogy élnék-e itt? Nem vagyok benne biztos, de szerencsére ez nem nekem kérdés, hanem Viktorékat érinti – Ők pedig majd eldöntik magunk, hogy bírják-e. Hogy szeretnék-e visszajönni? Persze, már alig várom, hogy tavasszal vagy nyáron ismét itt lehessünk – pláne hogy nyáron itt zajlik a Rali Világbajnokság is… – mert nagyon szeretnénk megnézni a kizöldült finn tájat is, úgyhogy szerintem lesz még ilyen blogbejegyzés. 🙂
Köszönöm, hogy egy kicsit Ti is velünk voltatok, remélem élveztétek.