2,5 nap, 215 km – avagy 2 keréken a Balaton körül

bicaj.jpg

Aki rendszeres olvasó nálam, az tudhatja, hogy időnként nemcsak szigorúan a gasztró vonallal foglalkozom, hanem – talán ötletadás címszóval – de az utazásainkról is szoktam írogatni. Most ehhez képest rendhagyó leszek, vagyis nem az autó, nem a repülő a közlekedési eszköz, hanem egy környezettudatosabb eszköz, a bicaj a főszereplő – ami egyébként is egyre inkább fontosabb a hétköznapjaimban, a hétvégéimen. 

Világéletemben sportoltam, kisgyermekként versenyszerűen úsztam, majd kamasz koromig vízilabdáztam – de Egerben mit is tehetett annak idején az ember… Később szintén fontos volt számomra a mozgás, de miután sajna elmúltam ötven, keresnem kellett valami jó mozgásformát, vagyis jött a régi szerelem – a kerékpározás. Azért, hogy jól érezzem magam a bőrömben, rendszeresen tekerek, kezdetben 10-12 kilométereket, majd mindig egy kicsivel többet. Manapság 20-25-30 km között tekerek, és figyelek arra is, hogy ne  nyugdíjas tempóm legyen, hanem azért haladjak is.

Az elmúlt időszakban kétszer is körbetekertük a barátokkal a Velencei tavat – de most Gábor barátunk azzal állt elő, hogy tegyünk magunkévá a Balatont, vagyis ne legyünk puhányok – vagyis irány a “magyar tenger”.

balaton.jpg

A terv az volt, hogy csütörtökön indul a csapat Egerből, majd Balatonlellén nyeregbe szállunk, és az első fél napon 50 km-t tekerünk a déli parton. Így is tettünk, vagyis dél körül már felpakoltuk a háti- és kerékpároszsákokat a bicajokra, elkészítettük az induló fényképeket – majd nekiálltunk tekerni. Ahogy elindultunk bennem volt némi szkepticizmus, látva a túlpartot, hogy fogjuk e bírni ezt a távot – de hát hat macsó az csak hat macsó. 🙂

1_nap.jpg

Gyönyörű időnk volt, sütött a nap, pezsgett az élet a déli parton, a strandokon. Elhagytuk Balatonszárszót, elsuhantunk Zamárdiban a Strandfesztivál mellett, majd jött Siófok – és nagyon jól haladtunk. Nem mondom, hogy nem nyomott a nyereg, de ki lehetett bírni, jó volt a csapat is. Tök jó volt olyan helyeken járni, ahol még eddig még egyikünk se járt – végre nem autóban rohanunk el a vízpart mellett, van idő nézelődni. Átmentünk Aligán, majd szép lassan északra kanyarodtunk a napi cél irányába – Balatonkenese felé. A tempó nem volt vészes, az elől haladó 16-17 km/h-s sebességet igyekezett tartani – de nem akartuk túlhajtani magunkat – mert ilyen távot még egyikőnk sem tekert eddig. Délutánra be is érkeztünk Kenesére, megkerestük a szállást – majd még letekertünk a vízhez, hogy megfáradt izmainkat kicsit lelazítsuk a friss Balatonban. Azt hiszem, mindannyian elégedetten ejtőztünk, mert túl voltunk az első 50 km-en, vagyis átestünk a tűzkeresztségen. 

A fürdés után begurultunk a Nádas Csárdába, ahol sem a személyzetben, sem az ételkínálatban sem kellett csalódnunk. Hatan hat félét ettünk, de mindannyian elégedettek voltunk. Kiváló volt a halászlé amit én ettem, de a többiek étele is mutatós és tartalmas volt. Este a szállásunkon még sörözgettünk, dumáltunk egy nagyot – de rövidesen mindenki elhúzott aludni – mert azért csak kifáradtunk.

Reggel 7 óra körül kezdett mindenki ébredezni, majd nyolc körül két kerékre is pattantunk – vagyis inkább csak kászálódtunk, mert az izmaink azért már jeleztek mindenkinek… 🙂 Legurultunk a kikötőhöz, a Sorompó Kisvendéglőhöz, ahol csodálatos rántották, virslik és egyéb finomságok vártak bennünket, vagyis egy igazi villásreggelivel indítottuk a napot.

2_nap.jpg

Kilenckor jóllakottan összeállt a csapat, és nekiállt a napi etapnak, ami terveink szerint 75 km volt. Megint kezdtek kétségeink lenni, hogy bírjuk-e a napot, de kb félóra múlva már minden fájdalom, fáradtság elszállt – és nagyon élveztük, hogy fogy a távolság. Azt beszéltük meg, hogy 15 km-nként megállunk egy kicsit lazítani, inni – amit nagyjából tartottunk is. A tempó már egy kicsit izmosabb lett, 18-19 km/h között haladt az előfutó – aki jelen esetben én voltam. Jött Balatonfűzfő, majd délnyugatra fordulva Balatonalmádi és Csopak.

Balatonfüred előtt szépen haladt a csapat, élvezet volt vezetni a társaságot, amikor egy rossz mozdulat következményeként zakóztam egy jó közepest, vagyis sikerült valahogy esnem egyet. A mai napig nem tiszta, hogy hol bénáztam, de ami megtörtént, az megtörtént. Lényeg az, hogy dobtam egy leszúrt rittbergert, majd visszahajlítgattuk a bicajon, amit tudtunk – de a hátsó váltóm elég bénán nézett ki, vagyis a maradék száz egynéhány kilométert gyakorlatilag 3 sebességi fokozatban tettem meg. Gyorsan ismét nyeregbe szálltunk, majd úgy gondoltuk, hogy Balatonfüreden rendbe tesszük a gépet – ami ha nem Magyarországon élnénk, még meg is valósulhatott volna…

A lényeg az, hogy ahol ki volt írva, hogy kerékpár kölcsönző és szerviz, ott jó ha volt egy átlagos imbuszkulcs, a valódi szerviz pedig a dombon volt – ami pedig a megérkezésem előtt két perccel zárt be, ebédidő miatt … 🙁

Mivel nem akartam a csapattal kiszúrni, így vállaltam, hogy a három sebességi fokozattal végig gyűröm a következő másfél napot, vagyis egy kímélő ebédbe fojtottuk bánatunkat. Míg én a szervizzel próbálkoztam, addig a srácok találtak egy nagyon klassz helyet, a Halászkert Éttermet, ami a kikötő közvetlen közelében fekszik. Nagy és impozáns kerthelyiség, terasz fogadott bennünket – és kiváló fogások. Én csak egy laza fokhagyma levest ettem – de úgy gondoltam, hogy még van vagy 40 km hátra, úgyhogy kímélem magam. 

Lelkileg túlestem a zakón, élre álltam ismét – és tekertünk ezerrel. Olyan szinten estünk át a fizikai holtponton, hogy úgy éreztük, hogy jóval 75 km felett is tudnánk menni. Szép tájak, gyönyörű partszakaszok követték egymást, átszeltük a tihanyi félszigetet, jött Akali és Zánka – vagyis közeledtünk a napi etap végcéljához, Badacsonytomajhoz.

Délután 5 körül tekertünk be Tomajba, majd kisebb keresgélés után megleltük a szállást. Egy egyszerű, de vendégszerető szálláshelyhez és családhoz érkeztünk meg, majd jött a napvégi csobbanás – ami a megfáradt izmainknak igencsak jót tett. A vacsoránkat már Badacsonyban, a büfésoron ejtettük meg, ahol én egy rántott fogas filével kényeztettem magam – amit frissen sütöttek ki számomra. Élveztük az ízeket, csúsztak a sörök – csak a lábaink nem mindig azt csinálták, amit mi parancsoltunk nekik. A nejemet hívtam, meséltem neki, hogy indulunk aludni – Ő pedig szétröhögte magát, ugyanis 1/2 9 körül járt még csak az idő. Mondanom sem kell, este úgy aludtunk, mint akit fejbe vertek.

Reggel minden tagom fájt, nagyon jót aludtam, de a 120 km-t igencsak éreztem az izmaimban. Nyolc körül már megint bicajon voltunk, majd szintén a büfé soron villásreggeliztünk. Forró tea, ham adnd eggs, rántotta és virsli került a tányérokra, amit szépen komótosan mindenki elfogyasztott. Húzós nap elé kellett néznünk, vagyis durván 85 km volt a napi terv, amit aztán kicsit túl is toltunk. 

3_nap.jpg

Keszthelyig szinte egy huzamban tekertünk, persze a 15 km-es pár perces megállásokat leszámítva. A tempó egy kicsit megint javult, már 20-as sebességgel próbálkozott az előfutó, de azért időnként volt egy-egy lemaradó versenyzőnk is – de jó hangulatban, szépen haladtunk. Kitaláltuk, hogy Keszthelyen feltekerünk a kastélyba is – hátha tudunk egy barátunkkal találkozni, na meg az élmény miatt is. A vége egy sor klassz fotó lett a kastély parkjában, na meg az élmény, hogy a Balcsi másik végén járunk már. 

keszthely.jpg

Ezután délnek vettük az irányt, kevesebbet láttuk a vizet, majd úgy döntöttünk hogy eszünk vagy két falatot. Ebből egy jó másfél órás sziesztázás, ebédelés és sörözés lett. Na ezek után kerékpározni igazi szenvedés volt – úgy megbántam, hogy engedtem a test csábításának… No sebaj, azért nyomtuk a pedált, fogytak a kilométerek, majd Balatonberény felé haladva már úgy éreztük, mindjárt ott vagyunk Lellén. Hát nem így volt. Talán a cél közelsége, talán a kiadós ebéd tette nehezebbé ezt a szakaszt – de őszintén ez volt a legnehezebb az egész úton, legalábbis a számomra. 

A 200. kilométernél megálltunk a srácokkal, énekeltünk egy nagyot – az autóúton közlekedők pedig néztek ránk, hogy ki ez a hat hibbant, aki sárga pólóban óbégat a kerékárút mentén… Vicces volt. 

Az utolsó 15 km már kicsit jobban esett, itt már láttuk az alagút végét, vagyis attól hogy 50 és 58 év közötti városi csókák vagyunk, azért csak letekertünk ennyi távolságot. Amikor Balatonlellére beértünk, ittunk egy fantasztikus pálinkát – végül is sportemberek vagyunk, majd gyönyörű testünket megmártóztattuk a hűs habokban. 

Este egy jó barátunk látott vendégül Bennünket, balatoni halászlevet és paprikás lisztben forgatott, sült keszegeteket vacsoráztunk – és azt hiszem a hétvége legfinomabb ételét ettük aznap.

Másnap reggel még betoltunk Lellén is egy kiadós villás reggelit, majd indulás haza a családhoz, a normál hétköznapokhoz.

polo.jpg

Konklúzió? Nos az biztos, hogy jövőre ismétlünk, mert nagyon nagy élmény volt mindannyiunk számára. Teljesen más látni a Balatont ebből a perspektívából, mások az emberek a kerékpárutak mentén – annyira más így a “magyar tenger”. Az itthon maradt családtagok és barátok már jelezgetik, hogy Őket is érdekelné esetleg ez a projekt, úgyhogy valami elindult Bennük is. Kell ennél több? Szerintem nem.  

Ha teheted, próbáld ki Te is. Ha megy, akkor két nap alatt, ha csak négy alatt, az sem gáz. A lényeg, hogy legyőzd Önmagad, sokkal jobb lesz a hétfőd. Hidd el, én már tudom 😀

en.jpg

 

allianz.jpg

 Az Allianz elindított egy blogversenyt, melyen én is elindultam, gasztró kategóriában. Ha kedveled és követed a Húsimádó oldalt, akkor egy-egy szavazattal jelezheted ezt az alábbi linken:

http://www.allianzblogverseny.hu/

 Köszönettel: Hegyvári Zoltán

Vélemény, hozzászólás?